 |
 |
Él és virul egy Paradiso étterem (és galéria) Rab szigetének Rab nevű „fővárosában”, de én átvitt értelemben is úgy gondolom, hogy a Paradicsom egyik ágazata Rabon van. A horvátokat amúgy is szereti az Isten (bizonyára van horvátok Istene, ahogy van magyarok Istene is, legalábbis a legderekabb magyarok, illetve a legderekabb horvátok hite szerint, körülbelül azonos valószínűséggel). Egyszóval szereti őket az Isten, mert olyan tengerpartot adott nekik, amilyen senkinek nincs a világon, hogy nem csupán egyszerűen fut egy partvonal a tenger mentén, hanem agyon van cakkozva öblökkel, méghozzá gyönyörűekkel. Miáltal minimum megháromszorozódik a tengerpartjuk, és akkor még ott van a rengeteg sziget, megtízszerezve mindezt. Nincs ennél szebb tengerpart a világon, nem csoda, hogy a szerbeket megüti a guta, hogy el vannak rekesztve tőle, a horvátok birtokba vették, ami a mesterségesen kiagyalt jugoszláv birodalomban közös volt. Tudják is a horvátok, mi van a birtokukban, és azt is tudják, hogy mindenekelőtt ebből kell prosperálniuk. A szörnyű belháború után nem sokat lacafacáztak, szegénységük ellenére úgy kezdtek turistacsalogató autópályákat építeni, mintha gazdagok volnának. Egyik évről a másikra létrehozták (és folytatják) a nehéz hegyi terepen épülő, de aranyat tojó (képzavar!) autópályákat. És Európa turistái özönlenek, élvezni az édes Adriát.
Évtizedek óta vagyok a szerelmese. Ezen oldalának, nem az itáliainak, ahol szürke és unalmas, mert az olaszok Istene nem cakkozta ki a partot. (Holott még a pápa is ott székel, csak hát a cakkozás idején még nem létezett.) Néhány éve Rab, a legzöldebb a szigetek között, lett a kedvencünk. Amikor a kompon átkel az ember, nem szabad megijedni a teljesen kipusztult kopár északparti hegyek látványától, a bóra és a felpermetezett sós víz műve ez, de ugyanez a hegykoszorú meg is védi a szigetet a sós bórától, ezért lehet zöld és termékeny. Nagy történelme van, már a rómaiak fölfedezték maguknak, később Velence, kétszer is, századokon át. Az első velencei uralom alól a mi Nagy Lajos királyunk szabadította fel, ezt azóta is ünneplik a rabiak július végén, egyúttal a sziget védőszentjének, Szent Kristóf emlékének is áldozva. Az idén éppen akkor érkeztünk, amikor a háromnapos fesztivál zajlott, korabeli öltözékben, történelmi játékokkal, koncertekkel, hejehujával. Még a szokásosnál is nyüzsgőbb, vidámabb, déliesen vibrálóbb volt a város, melynek alig kétezer lakója van! Szinte hihetetlen. Három utcából és az ezeket összekötő hangulatos sikátorokból meg varázslatos terekből áll a tengerbe nyúló földnyelv domboldalára épült város, egyik oldalán a mindig eseménydús, behajózó vízi csodákat kínáló kikötővel. Másik, magaslati oldalán a kitáruló tengerrel. Paradicsom. És akkor még a zöld sziget, kristályöbleinek sorában – a Paradicsom folytatása.
Nem véletlenül adta sok évvel ezelőtt egy Zladko Makek nevű úr pizzériájának a Paradiso nevet. Romantikus középköri falak között egy udvaron, középütt pompás pálmafával indult a vállalkozás, rengetegféle remek pizzát és jó halakat lehet itt enni, már évekkel ezelőtt kipróbáltuk. Jól prosperált, mert jó volt, a tulaj gazdagodott, és megvette a várostól szemben a szép röneszansz épületet, a rusztikus pizzéria mellett megnyitva egy elegánsabb éttermet is, majd egy bor-tékát hozzá, borkóstolóval. Végül egy gyönyörű, nyitott röneszansz galériát, ahol nemcsak kortárs festőknek ad kiállítási lehetőséget, hanem hat éve megalapította a Paradiso Művészkolóniát. Virágzó vállalkozása profitjából festőket szponzorál, szellemiekbe konvertálva a haszon egy részét. Fogalommá vált. És példamutatóvá, hogy az üzleti siker felelősséget is jelent. Visszaadni a társadalomnak valamennyit abból, amit ebben a társadalomban keresnünk sikerült.
És a pizzériában még mindig kiváló a pizza. Amiből lett az egész.
