Az energetikai szektor már az 1995. évi privatizáció óta viharos időket él át. Miközben a háztartások és a villamosenergia-termelők földgázfogyasztása rendületlenül nő, és a hazai energiafelhasználásból mind nagyobb mértékben részesedik a gáz, riasztó jelek mutatkoznak a fogyasztás kielégítését szolgáló infrastruktúra állapotában. A rendszer – különösen a téli időszakbeli csúcsfogyasztáskor – vészesen közel kerül kapacitásai határához. A keresletet egyebek közt a gázbázisú fűtőművek ártámogatási rendszere, a települési gázhálózatok fejlesztéséhez még ma is – feleslegesen – járó jelentős központi támogatás, a hazai szenes erőművek selejtezése, s nem utolsósorban a gáz mesterségesen alacsony ára ösztönzi. 
Kaderják Péter, a Magyar Energia Hivatal elnöke
Ugyanakkor a kínálati oldalon a nagynyomású gázvezetékrendszer, a nemzetközi összeköttetések és a hazai gáztárolók fejlesztésére jó ideje a szükségesnél jóval kevesebbet költ a Mol. Teszi ezt arra hivatkozva – tegyük hozzá, joggal -, hogy az utóbbi évek hatósági gázárpolitikája mellett a gázüzletágon masszív milliárdokat veszít. Ki az, aki földbe ásná a pénzét (gázvezeték formájában), hogy utána jót bukjon rajta? A nyomott gázár, az ellátásbiztonsági kockázatot magában rejtő “kátyús” alaphálózat, az egyoldalú importfüggőség növekedése – ezek ma a nagy, megkockáztatom, gazdaságpolitikai súlyú problémák a gázszektorban. Találunk-e rájuk válaszokat a gáztörvény tervezetében? Alig.
A VÁLASZTÁS LEHETŐSÉGE. Ez természetes, mondhatná bárki, hiszen e törvény nem a szektor problémáinak orvoslásáról szól. Célja az, hogy a gázfogyasztók számára a liberalizáció után megteremtse a választás lehetőségét. A verseny ezután jobb minőségű szolgáltatást és alacsonyabb árakat eredményez majd – szól a tankönyvszerű érvelés.
De valójában milyen versenyre számíthatunk a hamarosan kialakuló gázpiacon? Milyen kínálati körülmények között kerül sor a verseny bevezetésére? Összefügg-e a két kérdés?
A válaszhoz először érdemes kitekinteni az európai piacra. Az Európai Bizottság 2003. április 7-én kelt összehasonlító elemzése kritikus szavakkal szól a gázipari piacnyitás európai eredményeiről. A problémák gyökere a kínálati oldal koncentráltságában keresendő. A terepet néhány nagy – orosz, norvég, brit, holland, algériai – termelő társaság, illetve a velük 10-20 éves hosszú távú szerződésben álló gázszolgáltatók dominálják. E társaságok megfelelő hatáskörrel és függetlenséggel bíró energiaszabályozó hatóságok híján elérték, hogy a meghatározó szerepet játszó francia és német piacokon harmadik fél szinte egyáltalán ne férjen hozzá a gáztárolókhoz, illetve a vezetékrendszerhez. A koncentrált piaci körülmények között a fogyasztók a szolgáltatóváltás bonyodalmaival és növekvő gázárakkal szembesülnek.
KÍNÁLATI REFORM IS KELL. A hazai vezetékes szolgáltatások (távközlés, áramszolgáltatás) liberalizálásának eddigi története is arra utal, hogy a keresleti oldal megteremtése nem elégséges feltétele a verseny kialakulásának. Ahhoz a kínálati oldal elszánt és következetes újraszabályozására is szükség van. Ezek döntő elemei: a monopol (hálózatos) és a piaci tevékenységek következetes jogi szétválasztása; az alapinfrastruktúrához (esetünkben gázvezetékek, gáztárolók) történő hozzáférés megteremtése szabályozott és transzparens árakon; elégséges számú termelő/szolgáltató részvétele a piaci versenyben; s végül az energia-külkereskedelem következetes liberalizálása.
A gázpiacot átalakító törvénykezésből érzékelhetően hiányzik az elszántság a szektor következetes, a verseny térnyerését elősegítő újraszabályozására. A feljogosított fogyasztók és a piaci kereskedők várhatóan csak egyedi alkuk révén juthatnak majd gáztárolási kapacitásokhoz. A piacot láthatóan az 1996-ban kötött Gazprom- Panrusgáz-Mol hosszú távú szerződések dominálják majd, s a külkereskedelmi forgalom lebonyolítására alkalmas infrastruktúra kapacitását is az ehhez kapcsolódó szállítások foglalják majd döntően le. Az a tény pedig, hogy a verseny bevezetésére olyan körülmények között kerül sor, amikor a kínálati oldalon lényegében nincs tartalék a rendszerben, a piacon lévő néhány szolgáltató erőfölényét és megsokszorozza.
Na és?! Legfeljebb senki nem megy majd ki a piacra, a gázipari társaságok nem háborognak, és mégis megfeleltünk az uniós direktíváknak – cseng máris néhány kolléga hangja a fülemben. Igazuk van. Ez a törvény bizonyosan nem árt majd, de illúzió azt várni tőle, hogy elfogadása rendezi a szektort feszegető alapkérdéseket. A neheze a törvény hatályba lépése után következik.
