Szeptember 6. óta a sajtó azt találgatja, hogyan értelmezze a szélsőjobboldal közel 44 százalékos győzelmét a szász-anhalti választáson. A magyar állam működőképessége Németországtól függ, ahova a kivitel negyede irányul; ráadásul Németország nemcsak a közép-kelet-európai összeszerelőüzemek sorsát dönti el, hanem egész Európáét. Tétje van tehát a helyzet megértésének itthon is.
A közkeletű magyarázatok többnyire osztoznak egy vonásban: egy-egy elkülöníthető okot emelnek ki, abban a reményben, hogy így azonosítható az eszköz, amellyel a centrum leszerelheti a szélsőjobbot.
Mit magyaráz az intézmény, és mit a néplélek?
A kevésbé meggyőző magyarázatok egyik csoportja országspecifikus intézményekre összpontosít. Prőhle Gergely ebben a rovatban a német bürokrácia lassúságát emelte ki. Igen, a német közigazgatás valóban hírhedten lomha. Magyarázóereje mégis kevés, mert mindenhol előkerül egy-egy intézményi különlegesség a helyi szélsőjobb egyedi okaként: az amerikai elektori kollégium, a brit többségi választási rendszer vagy a francia kétfordulós elnökválasztás.
Ha az okok ilyen egyedi intézményi sajátosságok, a szélsőjobb globális jelenlétét semmi sem magyarázza. A radikális jobboldal pártjai együtt 2025-re Európa legnépszerűbb pártcsaládját alkotják, a harmincas évek szintje fölötti támogatottsággal. A francia Nemzeti Tömörülés 35, a norvég Haladás Párt 30, a brit Reform UK 26 százalék körül állt a nyári mérésekben.
Nem sokkal meggyőzőbbek a leegyszerűsítő kulturális olvasatok, a néplélek ilyen-olyan megfejtései. A német közbeszéd ezt „keletnémetezésnek” hívja: a keletnémetek állítólag alsóbbrendű, illiberális politikai kultúrát örököltek. A tézis ikerpárja nálunk az Orbán-rendszer tizenhat évét a magyarok állítólagos alattvalói hajlamával magyarázza. Április 12-e aztán a demokratikus ellenállás nemzetközi laboratóriumává tette Magyarországot: ennyit az eltorzult néplélekről. A keletnémet sajátosságok a mechanizmus intenzitását magyarázhatják, magát a mechanizmust nem.
