Öt nap híján negyed évszázad telt el 2001. szeptember 11. és 2026. szeptember 6. között. Az előbbi időpont általában élénken él mindazok emlékezetében, akik manapság akár csak 40 körül járnak, az idősebbekében még inkább. Az emberek általában tudni szokták, hol voltak akkor, amikor becsapódó repülőgépek lerombolták a New-York-i ikertornyokat. Az idei szeptember első vasárnapjára jóval kevesebben fognak emlékezni huszonöt év távlatából, hiszen az, hogy egy történetileg, kulturálisan jelentős, ámde politikailag, gazdaságilag korántsem meghatározó, alig több mint kétmilliós német tartományban, Szász-Anhaltban egy szélsőjobboldalinak mondott, a német alkotmányvédelem által megfigyelés alatt tartott párt, az Alternative für Deutschland (AfD) 44 százalékos támogatottsággal jó eséllyel, első ízben a legújabb kori német történelemben kormányozni fog – nos, ez aligha hagy tartós nyomot a közgondolkodásban. Még akkor sem, ha nemcsak a német, hanem a világsajtó általában is egyfajta cezúráról beszél, a vérmesebb kommentátorok pedig náciveszélyt sem átallanak emlegetni.
A két időpontot az én emlékeimben az köti össze, hogy 2001. szeptember 11-én Magyarország berlini nagyköveteként vettem részt új nagykövetségi épületünk felavatásán.
Ekkor még fogalmunk sem volt az események horderejéről. A nagykövetségen tartott délutáni gazdasági fórumot azonban már meg kellett szakítani, s a tanácsterem óriási kivetítőjén élőben követtük a CNN élő adását, és láttuk a World Trade Center tornyait összeomlani. Innentől kezdve gyorsan követték egymást az események: a miniszterelnöknek meg kellett szakítania németországi látogatását, hogy még a teljes légtérzár előtt visszarepülhessen Budapestre. S bár a nagykövetségre tervezett esti fogadást a német hatóságok lefújták volna, mivel a meghívottakat már nem lehetett értesíteni, nem zártuk be az épületet: a több száz résztvevő csendes beszélgetése méltó és vigasztaló összejövetel volt.
Az eredeti tervek szerint az 1989-es határnyitásra emlékeztetni szándékozó vidám alkalom drámai fordulatot vett, s egy teljesen új korszak nyitányává vált.
Az ezt követő hetekben a részvét, a bizonytalanság és az elszántság furcsa keveréke határozta meg a közéleti diskurzust. Az USA kezdeményezte a terror elleni háborút, az arab terroristaszervezetek és támogatóik ellen indított akciósorozatot, ami végül is az iraki háborúba torkollott, és megosztotta a nyugati világot. A „demokráciaexport” missziós szándéka úgy dúlta fel a hagyományos déli és keleti politikai rendszereket és társadalmakat, hogy reális alternatívát nem tudott nyújtani a működésükhöz, a nagy világmagyarázatok között pedig végképp tarthatatlanná és abszurddá vált a Francis Fukuyama-féle „történelem vége”, míg Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című írása közkeletű hivatkozási alappá, egyfajta általános orientációs tankönyvvé vált a világpolitika értelmezéséhez.
Mindeközben kiderült, hogy a szeptember 11-ei merénylet egyik főszereplője, az egyiptomi származású Mohamed Atta 1992-től a Hamburgi Egyetemen folytatta tanulmányait, itt került kapcsolatba azzal a muzulmán vallási közösséggel, amely amúgy is introvertált személyiségét az iszlám radikalizmus felé terelte, innen indult az Egyesült Államokba, hogy a pilótaiskolát kijárva borzalmas tettét végrehajtsa. Mindez sokkszerűen érte a német hatóságokat és az újraegyesítés nagy feladatán épphogy túlesett, a társadalmi konszolidáció ügyében elszánt politikusokat – és persze az egész nyugat-német elitet.
