Úgy virradt rá a világbajnokság rajtja az olasz trénerre, hogy a legfőbb reménye az, amit még nem látott élesben. (Nem, nem Neymar.) Ez természetesen nagyban minősíti a már tesztelt lehetőségeket. Lehetne ezt egész messziről fejtegetni – onnan hogy miért alig a ciklus utolsó negyede előtt kezdte meg a munkát, és hogy sérülések miatt sehogy sem játszhatott együtt a fejében élő drímtím-, de most mindenekfelett a hajráig kitartó és aztán megbukó koncepciók az érdekesek.
Carlo Ancelotti mindvégig – valamelyest logikus –, ám hiú ábrándokat kergetett a brazil válogatott négycsatáros felállásával kapcsolatban. Az ésszerű alapot az a tény jelentette, miszerint jelenleg Brazília számára – a középpályásokhoz és a védőkhöz viszonyítva – a csatárok között áll rendelkezésére nagy mennyiségben is minőség, ergo előre helyezve a súlypontot magasabb játékértékű kezdőt lehet kiállítani.
Jókor jöttek a felkészülési meccsek
Csakhogy sem a támadók összeválogatása, sem a mögöttük szóba jövő labdarúgók adottságai nem tették lehetővé, hogy mindez az általános és unalmas, de legfőképpen nélkülözhetetlen varázsszó, a futball abrakadabrája, az „egyensúly” megvalósulásával történhessen meg.
Legyen akkor három középpályás az eddigi kettő helyett, gondolta az egyszeri, ötszörös BL-győztes edző, és betette a csapatba Casemiro és Bruno Guimaraes mellé Lucas Paquetát is. Ez a húzás Egyiptom ellen bevált, és egy támadó felfogású jobbhátvéddel sikerült megoldani azt is, hogy a támadó erő ne redukálódjon jelentősen.
