Jó-e (korrekt, természetes, elviselhető), hogy Pelének van képe a száz (valójában 125 – a szerk.) élő legnagyobb sorolásakor egyedül Puskást említeni, szemben 15 brazillal (10-10 argentin és német, 13 holland, 14-14 olasz és francia stb.), noha 11–7 ide: 3 győzelem, 1 döntetlen, 1 vereség. Korrekt-e, hogy a 2016-os, nem épp kudarcos Eb után csöppet sem ment föl a magyarok ázsiója/presztízse; hogy a világon a legjobban fejelő Varga Barnabás nem topbajnokság topcsapatában van?
Elviselhető-e, hogy az elsőosztályban hemzseg a harmadvonalbeli külföldi, akikkel éppúgy kizúgunk a kupákból, mintha az U17-et indítanánk, és én lennék a cséká? Természetes-e, és nem végtelenül ízléstelen, hogy magyar futballfanok mindenféle más nemzet csapatainak szurkolnak reflektálatlanul, miközben a – persze olyan-amilyen – hazaiakat csak becsmérlik?
Persze a hazai, hát, olyan-amilyen.
Nem „méltó régi nagy híréhez”.
Az 1938 és 68 közötti harminc év volt a legsikeresebb, 1950. június 4-től 54. június 30-ig harminc meccsen nulla vereség. A 3. világbajnokságon (1938, Párizs) 2–4-et játszottunk a döntőben az olaszokkal, ez ma, a 23. vb előtt csak mese, az olaszok sem, mi sem vagyunk ott – de míg számukra kínos malőr, mi hozzászoktunk.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Akkor olyanok játszottak ellenünk, mint Giuseppe Meazza vagy Silvio Piola, ő két gólt is szerzett, A döntő magyar góljait dr. Sárosi (Stefancsics) György (FTC) és Titkos (Titschka) Pál (MTK); Titkos 4 évvel idősebb, 18 évesen, 1926-ban játszott először az akkor induló profi bajnokságban, 1936–37-ben az év játékosa, a jogászdoktor Sárosit pedig a World Soccer Magazine 1999 végén a legjobb 100 közé szavazta.
A KISOK-bajnokságban szereplő Eötvös József Gimnázium csapatában apám együtt focizott a Sárosi fivérekkel, Bélával és Lászlóval is, a későbbi vízilabdással, szerinte ő volt hármuk közül a legjobb.
