Az Irán ellen február 28-án elindított amerikai–izraeli légicsapások miatt jelentős károkat szenvedett az infrastruktúra, és az állam számos vezetője vesztette életét, miközben az elnyomó rezsim ugyanúgy nem képes megvédeni állampolgárait a külső támadásoktól, mint a saját hatóságai által elkövetett erőszaktól.
A pusztító összeütközés következményeit továbbra sem lehet megjósolni, de az általa felvetett mögöttes kérdések – az állam ereje és legitimációja, a külföldi intervenció hatásai, Irán regionális hatalma és a népi mozgalmak esetleges mozgósító ereje – egyáltalán nem számítanak újdonságnak. Ezek már többször felvetődtek az egymást követő rezsimek és felkelések alkalmával, és úgy érthetjük meg őket a legjobban, ha végigtekintjük Irán modern kori politikai fejlődését az elmúlt évszázadban.
A zűrzavar terméke
Mintegy 100 évvel ezelőtt Reza kán felvette a Pahlavi nevet („hősi”, „dicső”), és megalapította a sahok utolsó dinasztiáját Iránban. Magas, imponáló és felettébb ambiciózus katona volt, akinek a modernizáció iránti lelkesedése és rendkívüli felemelkedése – az oroszok által alapított perzsa kozák brigád egyszerű katonájából a birodalmi fegyveres erők vezetője, miniszterelnök és végül 1925-ben sah lett – elindította Iránt a modern politikai állam felé vezető úton.
Reza kán a 19. század végén, a 20. század elején tomboló viharos események gyermeke volt, és ezek végül világossá tették az iráni politikai rétegek számára, hogy a rogyadozó Kádzsár-dinasztia (1794–1925) alatt nincs remény az ország modernizációjára. A Kádzsárok katasztrofális háborúk miatt kiterjedt területeket voltak kénytelenek átengedni az Orosz Birodalomnak Irán északi és keleti határai mentén, míg a Brit Birodalom diplomáciai eszközökkel elérte, hogy Afganisztánban megszűnjön az iráni befolyás.
A 19. század végére Irán határai jórészt megegyeztek a mostaniakkal. A pazarló gazdaság és a diszfunkcionális állami bürokrácia következtében súlyosan eladósodott Kádzsárok a nemzeti vagyon kiárusításával próbálták (sikertelenül) egyensúlyba hozni a mérleget: kizárólagos koncessziókat és monopóliumokat adtak külföldi szervezeteknek. Ez széles körű elégedetlenséget váltott ki, amit 1905-től Irán első modern, „alkotmányos forradalom” néven ismert, demokráciát támogató mozgalma is tüzelt, amely írott alkotmány és törvényhozó testület révén szerette volna jogi korlátok közé szorítani az uralkodó hatalmát. Ezt a küzdelmet a születőben lévő nacionalizmus hatotta át, az erős központi állam kiépítését tűzve ki célul, amit Irán különleges kulturális vívmányaként állították be.
A radikális reformok és az erős központosított állam megteremtésének sürgősségét aláásták Irán az első világháborúban szerzett traumatikus tapasztalatai. Annak ellenére, hogy ragaszkodtak az ország semlegességéhez, az ország az orosz és az oszmán erők csataterévé vált, miközben a britek elfoglalták a déli részét, hogy megvédjék olajérdekeltségeiket és az Indiába vezető útvonalat. A Kádzsár-rezsim látható tehetetlenkedése és a háború okozta élelmiszerhiány etnikai és törzsi felkeléseket robbantott ki Iránban.
Bukott állam
Iránt 1920-ban bukott, csődbe ment államnak tartották. Nem volt állandó hadserege, és a Teheránon kívüli területeken nem tudta hatékonyan érvényesíteni az akaratát, számos tartományát fegyveres lázadók, külföldi hadseregek vagy helyi kiskirályok irányították. Az irániaknak elegük lett ebből, és egy erős katonai vezetőt kerestek, aki képes véghezvinni a radikális szerkezetátalakítást az akkorra már kimerült és széttöredezett országban. Reza kán számára minden adott volt, hogy Teheránba vonuljon és puccsal megdöntse a kormányt, ami 1921-ben meg is történt – bár további négy évbe tellett, amíg a koronát is megszerezte.
Reza kán, miután a hadsereg parancsnokává és hadügyminiszterré nevezték ki, nekilátott megszervezni az állandó hadsereget, amelyre sok évszázada nem volt példa. A második oszlop, amire építhette új államát, a kiterjedt, professzionális bürokrácia volt. 1921-ben a csak alig létező minisztériumokat – belügy-, oktatásügyi és igazságügyi minisztérium – technokrata köztisztviselők új nemzedékével töltötték fel. Hogy mindezt finanszírozni lehessen, Reza kán az adóelkerülések csökkentésével, vámok beszedésével és az olajbevételek növelésével gyarapította az állami költségvetést. Noha a Pahlavi-állam az inkompetens és kaotikus Kádzsár-korszak ellenében jött létre, az előző rezsimhez hasonlatosan a Perzsa Birodalom és az ősi civilizáció dicső örökösének tekintette a modern iráni államot. A Pahlavi sahok – talán saját szerény származásuk miatt – folyton a Földközi-tengertől az Indus folyóig terjedő Óperzsa Birodalomra (K. e. 550 körül – 330), az első, kontinenseken átívelő birodalomra hivatkoztak. Az 1926-ban készített új Pahlavi-koronát a kétezer évvel korábban Nagy Dareiosz által építtetett perszepoliszi bástyákon látható Akhaimenida ihletésű motívumok díszítették.
Reza kán kétségkívül modern államot hozott létre, ami az 1930-as évekre határozottan tekintélyelvűvé vált. Bukását végül nem a belső ellentétek, hanem a britek és a szovjetek okozták, akik ismét érvényesítették igényüket Irán számukra stratégiailag létfontosságú részeinek elfoglalására. Mindkét nagyhatalom gyanakodva nézte Reza kán közismert németbarát politikáját, de 1941-ben Irán helyzete teljesen megváltozott, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Az addigra már több millió tonna olajat termelő Irán megkerülhetetlen lett a szövetségesek háborús erőfeszítései szempontjából, és létfontosságú szárazföldi híddá vált a szovjet hadigépezet utánpótlásában. Így, amikor 1941 augusztusában a sah nem volt hajlandó teljesíteni a szövetségesek ultimátumát, hogy tiltsa ki az összes német állampolgárt az országból, az országot északról a szovjetek, délről pedig a britek támadták meg. 1941. szeptember 16-án, amikor a szovjet és a brit hadsereg elfoglalta Teheránt, a sahot lemondásra kényszerítették, és arra, hogy adja át fiának a trónt. A sah alig három évvel később keserű száműzetésben halt meg Johannesburgban.
Nem sokkal apja lemondását követően, a külföldi megszállás árnyékában iktatták be Mohammad Reza Pahlavit a következő sahként a nemzeti parlament előtt. Csak 21 éves volt, és bár ifjúkorától kezdve felkészítették az uralkodásra, hiányzott belőle apja parancsoló fellépése és természetes önbizalma. Csak úgy sikerült biztosítania Irán háború utáni szuverenitását, hogy az ország teljes infrastruktúráját a szövetségesek háborús erőfeszítéseinek vetette alá, cserébe Sztálin és Churchill hivatalos kötelezettségvállalást tett, hogy a háború befejezése után hat hónappal minden külföldi katona elhagyja az országot.
Hidegháborús biztosíték
1946 elején Irán a kezdődő hidegháború egyik elsődleges színterévé vált. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság még a megállapodott ütemterv előtt kivonta csapatait Iránból, de Sztálin nem volt hajlandó követni a példát, és jelentős olajjogokat követelt, valamint egy autonóm, szovjet hátterű köztársaság elismerését az ország északnyugati részén lévő Iráni Azerbajdzsán régióban. Elvtelensége visszaütött. 1946 végére Sztálin, az intenzív amerikai politikai nyomás és Ahmad Kavam iráni miniszterelnök okos diplomáciai húzásai eredményeként, kénytelen volt visszakozni.
Mohammad Reza Pahlavi, mivel kormányának az 1946-os válság kezelésének következtében jelentősen nőtt a támogatottsága, elkezdett kilépni apja árnyékából. Uralkodása első éveiben enyhített apja az iráni politikai életet szabályozó megszorításain. Ám ez 1949. február 4-én délután drámai módon megváltozott, amikor rálőttek a sahra a teheráni egyetemen tett látogatásakor, és megsebesült. A nyomozás megállapította, hogy a merénylő kapcsolatban állt a Tudének nevezett iráni kommunista párttal. A politikai szabadságnak egyik pillanatról a másikra vége szakadt: hadiállapotot hirdettek, a tiltakozó megmozdulásokat betiltották, több száz Tude-vezetőt tartóztattak le, a baloldali újságokat és nem sokkal később a pártot magát is betiltották.
1949. november 16-án a sahot Washingtonban katonai tiszteletadással és 21 ágyúlövéssel fogadták. Egy hónapig tartó látogatása alatt megpróbálta meggyőzni a Truman-adminisztrációt: ha az komolyabb katonai segélycsomagot nyújtana neki, akkor ő jelentős katonai hatalommá alakítaná Iránt, ami távol tudná tartani a Perzsa-öblöt fenyegető szovjet veszélyt. A szovjet fenyegetésről szóló elemzését tetszéssel fogadták, de nem támogatták az Irán katonai potenciáljának erősítését célzó javaslatait. A sahot mindez nem tántorította el terveitől, de a kormányzati bevételek nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy megvalósíthassa ambiciózus elképzeléseit. Az Angol–Iráni Olajtársaság nem tekintette partnernek az országot, ami politikailag és gazdaságilag is kívánatossá tette az államosítást, amelyet 1951-ben végre is hajtottak. Az Egyesült Királyság kezdetben olajembargóval bénította meg Irán gazdaságát, aztán meggyőzte az Eisenhower-adminisztrációt, hogy távolítsa el az államosítás menetét kidolgozó iráni miniszterelnököt, Mohammad Moszaddeget.
A CIA és az MI6 közösen szervezte meg a puccsot, ami először visszafelé sült el, és a sah rövid időre kénytelen volt elmenekülni az országból. Az Iránon belüli konzervatív elemek segítségével Moszaddeget végül letartóztatták, ami az iráni demokrácia elleni újabb durva lépés volt. Az iráni olaj államosítását nem sikerült semmissé tenni, de a nyugati olajtársaságok konzorciuma megkapta a profit nagyjából 50 százalékát.
Szuperhatalmak versengése
Richard Nixon elnöksége idején alapvetően megváltoztak az amerikai–iráni stratégiai kapcsolatok, Washingtonnak „csendőrre” volt szüksége a régióban, hogy a Perzsa-öböl olaja akadálytalanul áramolhasson nyugatra. A „Nixon-doktrína” a sahra bízta ezt a feladatot. 1972-ben a sah biankócsekket kapott, hogy az atomfegyverek kivételével gyakorlatilag bármilyen amerikai fegyvert megvegyen, amire csak vágyik. A sah meglátta a lehetőséget, hogy valóra váltsa az Irán regionális középhatalommá tételével kapcsolatos álmait, és visszaállítsa a birodalom dicsőségét. Egyre erősödő belföldi ellenzéke viszont úgy tekintett az Egyesült Államokra, hogy az inkább az iráni állam elnyomó potenciálját erősíti meg, ahelyett, hogy befolyása révén a szükséges reformokat szorgalmazná.
A katonai felszerelésre pazarolt pénzt az iráni gazdaság átalakításával teremtették elő. Irán olajbevétele az 1970-es 1,1 milliárd dollárról 1974-re az elképesztő 18 milliárd dollárra emelkedett. A gazdaság évente 8–10 százalékkal növekedett, és a sah el volt ragadtatva ettől a viharos fejlődéstől. Csakhogy az 1970-es évek közepére az ország gazdaságába történő hatalmas pénzbeáramlás az uralkodó réteg krémjén kívül a minden más társadalmi réteget sújtó korrupciót és a krónikus inflációt táplálta.
Az 1970-es évek második felére a sah gyakorlatilag az összes társadalmi osztállyal szembekerült. A karizmatikus iszlamista ellenzéki vezető, Ruholláh Homeini ajatollah, párizsi száműzetéséből kompromisszumoktól mentes és határozott ellenállást hirdetett, amelyet mecsetek és szemináriumok széles hálózatán keresztül terjesztett. Akkoriban, akárcsak most, a rezsim nem tudott hatékony választ adni a társadalmi és gazdasági érdeksérelmekre, és az egyre terjedő tiltakozásokat erőszakkal próbálta elnyomni, de nem járt sikerrel. 1978-ra a sah uralma elleni tiltakozás elérte a kritikus tömeget, ami végül a modern kor egyik legnagyobb tömegdemonstrációit eredményezte.
Diadalmas visszatérés
A sah, akit megbénított a felismerés, hogy elveszítette népe támogatását, emellett végstádiumú rákkal küzdött, elhagyta Iránt. Mindenképpen a javára írható, hogy nem rendezett vérfürdőt koronája megtartása érdekében. 1979. február 1-jén Homeini diadalmasan visszatért párizsi száműzetéséből, a sah 300 ezer fős hadserege felszívódott, bár jórészt fegyvertelen tüntetőkkel kellett volna szembenézniük. A sahot széles forradalmi koalíció távolította el, de csak kevesen ellenezték, hogy Homeini legyen az állam feje. Amikor Homeini vezetésével a klerikális forradalmi erők átvették az államszervezet felett az irányítást, a 20. századi modern Iránban elkezdték bevezetni az iszlám értékrendet és a törvényeket.
Az iráni forradalom a 20. század egyik legnagyobb geopolitikai kataklizmája volt. A politikai iszlám ezzel robbant be a nemzetközi politika színpadára. Ez volt az első forradalom, amit televízión át lehetett követni, és a teheráni brit és amerikai nagykövetséget is elérő vandalizmus képei tönkretették a felkelés nemzetközi megítélését. Ez több tucat amerikai 444 napos túszul ejtéséhez vezetett, végleg megrontotta a Washingtonnal való kapcsolatokat, és megteremtette az ország páriastátuszát, valamint az Iránra kivetett szankciók forradalom utáni korszakát. Nehéz elképzelni tragikusabb döntést Irán modern kori történelmében.
1980 szeptemberében Irán indokolatlan iraki invázió áldozata lett, de felettébb kérdéses, hogy vajon Irak akkor is megtámadta volna Iránt, ha az nincs nemzetközileg elszigetelődve, és nem áll konfliktusban a világ legnagyobb szuperhatalmával. Mindenesetre az Irak által kezdeményezett totális háború megkerülhetetlen hatást gyakorolt az iráni politikára és társadalomra. Körülbelül 180–200 ezer iránit ölhettek meg, és csaknem minden családnak volt halottja vagy sebesültje. Ráadásul a háború mélyen gyökerező nacionalizmussal itatta át a forradalmat, és megerősítette az áldozatszerep és az ellenállás történetét, amely a későbbiekben is a rezsim identitásának központi eleme maradt. Ez a kérlelhetetlen háborús generáció tölti be ma az ország legfontosabb politikai és katonai pozícióit.
A cikket Rindó Klára fordította.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:
- Ezért hitték sokan, hogy Lenin gombává vált
- A románok is meggyászolták Apponyi Albert halálát
- Az égbolt is megremegett: így osztotta a halált a Kövér Berta
- Különös kegyetlenséggel végezték ki II. Túpac Amarut
- Űzött vadként ölték meg a terror prófétáját
- Moszkvát is békekötésre kényszerítette Báthory István
- Nyilasok lőtték agyon a Vígszínház igazgatóját
- A világhírű zeneszerzőre is lecsapott a sztálini terror
