Thomas Johnson, az ismert gyógyszerész 1633-ban egy növénygyűjtő útján Kentben kitekintett a canterburyi katedrális tornyából, és megdöbbent, amikor felmérte a város védelmi rendszerének hiányosságait. „Embereink, miként a régi spártaiak, sokkal inkább számíthatnak a fegyverek, mintsem a falak védelmére” – panaszolta. Egy évtizeddel később, amikor Johnson immár a royalisták alezredeseként próbálta megerősíteni a hampshire-i Basing House erődjének védelmi rendszerét a parlamenti hadsereg küszöbön álló támadása előtt, feltehetőleg azt kívánta, bárcsak korábban hallgattak volna figyelmeztető szavaira.
Az angol polgárháborút nem csak Marston Moornál nyerték meg a parlament hívei, még csak nem is Nasebynél, ahol 1645 júniusában I. Károly király a tüzérségét és tiszti karának jelentős részét elveszítette. Valójában Bristolban nyerték meg három hónappal később, amikor a király unokaöccse, Rupert herceg feladta az ország második legnagyobb városát és ezzel a királypárti hadsereg irányítását is. A háború akkor dőlt el, amikor további erődítéseket foglaltak el és romboltak le, ezzel biztosítva a parlamentpárti hadsereg utánpótlási vonalait, és végső soron elérték, hogy a király már ne tudjon hova rejtőzni.
Hulltól, ahol végül is 1642 júliusában a háború elkezdődött, egészen Harlechig, ahol az utolsó királypárti helyőrség 1647 márciusában letette a fegyvert, az első angol polgárháborút jórészt fallal körülvett városok, középkori várak és megerősített udvarházak körül vívták. Mindkét oldalnak megvolt a saját felségterülete, de ez nem volt regionális konfliktus abban az értelemben, ahogy mondjuk az amerikai polgárháború, amelyet földrajzilag Észak és Dél szembenállása határozott meg. Amikor világossá vált, hogy a király és a parlament közötti háborút nem egyetlen nagy csata dönti el, az erőforrásokért, utánpótlási és kommunikációs vonalakért folyó harc szerteágazó, helyi csatározások sorára bomlott.
Terrorizált városok
Mindez azért lényeges, mert a polgárháború jellege segít megérteni a konfliktus tragikus voltát, méretét és következményeit – beleértve a király sorsát is. A háború okai korántsem voltak egyértelműek, de Károlyt 1649-ben kivégezték, mivel elegendő befolyásos ember érezte úgy, hogy lelketlen zsarnok, aki képes újrakezdeni az ellenségeskedést, ahogyan ezt 1648-ban rengeteg vérontást követően meg is tette (bár ismételten kudarcot vallott). Persze nem kell visszamennünk a 17. századig, hogy tudjuk, ha a lakóhelyünk válik frontvonallá, annak a civilek fizetik meg az árát. Az ostrom rettegéssel töltötte el a helyi közösségeket, járványok ütötték fel a fejüket és felprédálták a terület erőforrásait. A házakat lerombolták, hogy ne zavarják a tűzvonalat, mindkét fél „anyagi hozzájárulást” követelt és kifosztották a gazdaságokat.
A délkelet-angliai Winchestertől 32 kilométerrel északra fekvő Basing House várkastélyának ismétlődő ostroma mutatja, milyen kemény leckék sora várt a parlamentre, mielőtt megnyerte a háborút. Basing House John Paulet, Winchester ötödik márkijának ködbe burkolózó kastélya volt. Úgy tartották, ez volt Anglia „legnagyszerűbb, nem királyi tulajdonban álló épülete”, amit mély, széles árok vett körbe és vastag, földdel megtámogatott falak védelmezték. A király oxfordi főhadiszállásától 64 kilométerre délre, míg a parlamentpárti Londontól 80 kilométerre délnyugatra elhelyezkedő erődítmény a főváros és a nyugati országrész közötti katonai és kereskedelmi forgalom fő útvonalán épült, és ezért alapvető szerepe volt az Oxford irányába tartó forgalom, áruszállítás és a hírek ellenőrzésében.
Londonból a Stuart-ház erkölcsi züllöttségének mikrokozmoszaként tekintettek rá. A márki katolikus volt – a kortársak megvető szóhasználatával élve „pápista” –, míg a felesége, Honora félig ír származású. Az ostromlott erődítményben rekedt vendégek között voltak színészek, művészek, írók, sőt Inigo Jones híres építész is, aki segített megerősíteni a védműveket. A puritánok afféle „kis Babilonnak” nevezték Basing House-t, és úgy tartották, hogy „az egész királyság legundorítóbb férgeinek fészke”. Az egyik prédikátor szerint „hitünk, törvényeink, szabadságunk, egész angol nemzetünk léte forog itt kockán”. A parlamentieknek több mint két évébe telt, amíg sikerült bevenniük az erődítményt.
Megtorpan „a Hódító”
A Basing House elleni első rohamot – a júliusi, kudarcba fulladt helyi támadást követően – „a Hódító Waller Vilmos” gúnynevű puritán tábornok, William Waller vezette, aki gyűlölte ezt az „ellenség nélküli háborút”, de bizonyos volt benne, hogy Isten segítségével majd diadalt arat. 1643. november 6-án nagyjából 6000 emberével foglalta el állásait Basing House közelében. A helyőrséget 400 ember védte, miként Wallernak mondták, „könnyű falatnak ígérkezik”.
A márki elutasította Waller felszólítását, hogy adja meg magát, és a következő napon kemény ellenállást tanúsított. A következő héten Waller ismét támadott. Bár a puritánok ismét létszámfölényben voltak, a csapataik felét londoniak tették ki, akik nem szívesen szolgáltak a fővároson kívül. 1643. november 12-én Waller számára minden, ami csak lehetett, balul sült el. A londoniak gyenge harci morálja és fegyelmezetlensége a kartácstűzben (a muskétagolyók záporában) mutatkozott meg igazán; nem voltak hajlandók előrenyomulni. Egy másik egység pedig elfelejtette a muskétakezelés alapszabályait: a második sor tagjai még azelőtt tüzet nyitottak, mielőtt az első sornak ideje lett volna elfordulni, és
a harmadik sor máris lőtt, aminek következtében a hátsó sor a saját embereinek első sorára tüzelt és sok ember meghalt és megsebesült.
Waller az erődítmény keleti oldalán jobban boldogult, bár ostromlétrái túl rövidnek bizonyultak, a petárdáit (harang alakú robbanószerkezeteket) rosszul rögzítették, és a royalisták újból elszánt ellenállást tanúsítottak. Az épületben megbúvó egyik mesterlövész sorra terítette le a támadókat, miközben a nők téglákat és köveket hajigáltak a tetőről. „Gyertek föl, kerekfejűek, ha mertek!” – kiabálták, a puritánok gúnynevével provokálva az ellenséget. Délután négykor a sötétedés és a zuhogó eső végül visszavonulásra késztette Wallert. Egy hátrahagyott, törött lábú katona segítségért kiáltozott. Az udvarház védői megkérdezték tőle, mit tett a király, hogy így fellázadt ellene. Erre a kérdésre egy királypárti röplap szerint „a kétségbeesett szerencsétlen előrántotta a kését és elvágta saját torkát”.
A legkatonásabb cselekedet
Másnap reggel Waller folytatni akarta a támadást. De mivel a csapatok hideg, felázott földön voltak kénytelenek aludni és hírét vették, hogy útban van a royalisták felmentő serege, a londoniak elkezdték skandálni, hogy „Haza! Haza!” Parancsnokuk kénytelen volt engedni nekik. Jelentésében világossá tette, bár Isten vereséggel sújtotta őket, azért a parlament is küldhetett volna alkalmasabb katonákat. Másodszor egy helyi „kerekfejű”, bizonyos „Lusta Dick” Norton próbálta meg nyári blokáddal bevenni Basing House-t. Az újabb ostrom 24 héten át húzódott és mindkét fél számára pokoli szenvedéssel járt. A himlő, éhezés, erős tüzérségi tűz és belső feszültségek az összeomlás szélére sodorták a royalistákat, de a helyőrség parancsnoka, egy Marmaduke Rawdon nevű karakán kereskedő megígérte a márkinak, hogy az emberei, „amíg egy ló, kutya, macska, patkány van a házban, ami ehető”, nem adják meg magukat. Csak egy kis bort és jó dohányt kért a márki raktáraiból.
Őszre a védők inkább „kriptaszökevényekre, mint várvédőkre” hasonlítottak. De a Basing House előtti mocsaras terület miatt az erődítményt nem lehetett teljesen körbevenni, és valamikor a nyár folyamán Winchester márkinéja kiszökött Oxfordba, és arra kérte katolikus hitsorsosát, Henry Gage-t, Oxford kormányzóját, hogy mentse meg őket. Gage 1644. szeptember 9-étől két éjjelen át vezette a royalista felmentő sereget az ellenség által megszállt területeken keresztül. Mindegyik ember álcázásképpen narancssárga–sárgásbarna szalagot viselt – a parlamentpártiak színeit –, és a lovasok átengedték a lovukat az elfáradt gyalogságnak. Ebben Gage járt elől jó példával.
Basing House közelében fehér szalagokra cserélték narancsszínű vállszalagjaikat, és ádáz küzdelemben csaptak össze az ostromlókkal. A csata során sikerült áttörniük a vonalakat, és bejutottak az erődítménybe. Basingstoke falu piacnapon történt megtámadását követően Gage élelemmel is el tudta látni a helyőrséget, tábort ütött éjszakára, majd miután elhitette a parlamentpárti ostromlókkal, hogy huzamosabb ideig a környéken marad, csöndesen távozott. Nem ugyanazon az útvonalon tért vissza Oxfordba, amelyen érkezett: a lovakat átúsztatta a Kennet folyón (a lovas katonák a nyergükbe vették a muskétásokat), és sikerült elkerülniük az összes fokozott készültségben lévő járőrt. Az egyik királypárti katona szerint „ez volt a legkatonásabb cselekedet ebben a háborúban”.
Károly nyomában
Egy hónappal később a parlament déli hadereje Basing House-nál egyesült. Összesen 19 ezer ember alkotta, köztük Waller hadserege, Essex főparancsnok szárazföldi hadereje és a félelmetes Keleti szövetség (Eastern Association), amelyet Manchester grófja és lovasságának parancsnoka, Oliver Cromwell vezetett. Felderítőik jelentése alapján október 21-re várták a király érkezését, és hadrendbe sorakoztak. A következő napon azonban, amikor meghallották, hogy Károly Newbury irányába fordult, utána vetették magukat. Csakhogy addigra már megbomlott a bizalom a parlamentpárti tábornokok között, és az ezt követő, október 27-i második newburyi csata még nem mért sorsdöntő csapást a királypártiak ügyére.
A parlament új típusú hadsereget hozott létre, a New Model Armyt. Élére Sir Thomas Fairfax, becenevén „Fekete Tom” került, aki szigorúbb fegyelmet vezetett be. Fairfax gondoskodott róla, hogy a katonák a központból rendszeresen megkapják a zsoldjukat, a paráználkodókat megvesszőzték és a fosztogatókat agyonlőtték. Az új típusú hadsereg fennállásának első évében két nagyobb csatát vívott, ezen túl egy tucat ostromban és támadásban vett részt.
A végső összecsapás
Cromwell ekkor már a lovasság altábornagya volt. 1645. október 8-án egy csapattal Basing House alá vonult, és erős tüzérségi támadással két nagy rést ütött az erődítmény falán. 14-én rohamot intéztek az udvarház ellen, és egy óra leforgása alatt a jelentős részét elfoglalták. Míg a helyőrség vallásilag megosztott volt, s ennek következtében elveszítették protestáns egységeiket, a New Model Armyt egyesítette a komoly vallási buzgalom. A parlamentpártiak önbizalma számbeli fölényükre (nagyjából 6000 ostromló jutott 300 védőre), nehéz tüzérségükre és arra a bizonyosságra támaszkodott, hogy már semmiféle erő nem mentheti meg Basing House-t. A környékbeli királypárti helyőrségek egymás után elestek, és a New Model Armyt a helyiek körében népszerűvé tette a katonák fegyelme.
A súlyos harcok során a helyőrség nagyjából felét lemészárolták. Néhány jezsuita papot hidegvérrel kivégeztek és egy nőt – egy lelkész lányát – megölték, miközben az apját próbálta megmenteni. A támadók bizonyos esetekben azért visszafogták magukat. Száznál több foglyot ejtettek, köztük 14 „ír lázadót”. Az új típusú hadsereg esetében a létszámfölény, a tűzerő, a motiváció, az erkölcs és a fegyelmezett kíméletlenség keveréke győztes receptnek bizonyult. „Isten felettébb bőkezű irányunkban, az ő jóságában”, írta Cromwell azon az éjszakán, amikor tűz ütött ki az épületben. Az erődítmény lerombolását, „teljes megsemmisítését” javasolta – ugyanis ez biztosította, hogy az ilyen erődöket ne lehessen később visszafoglalni. Basing House elestének hírét kétségbeesett felkiáltással fogadták Oxfordban, „mintha isteneiket veszítették volna el”. Londonban meghúzták a harangokat a diadal hírére: Babilon elesett. Ez még nem jelentette a háború végét, de segít megmagyarázni, hogyan nyerték azt meg a parlamentiek.
Még egy ok miatt kell nagyobb jelentőséget tanúsítanunk a falaknak, mint a fegyvereknek. Az ostrom hossza és intenzitása megmutatja a háború igazi arcát. Nagyszerű pillanatoknak lehettünk távoli tanúi Basing House ostroma során: bátorságnak, kreativitásnak, szerelemnek, még kezdetleges vegyi fegyver alkalmazásának is, a parlamentpártiak ugyanis kénnel és arzénnal átitatott szalmabálákat nyújtottak fel, és az erődítmény felé terelték a füstöt. Mindez Humfrey Peake royalista lelkész számára lelki és testi kínszenvedést jelentett. Bár az emberek sokféle módon törekedtek egymás tönkretételére, a lelkész szerint mind közül „ez az ostrom volt a legszörnyűbb és a legszomorúbb”. A csatatér a bátorság vagy a gyávaság pillanatnyi felvillanására alkalmas, ám egy ostrom révén „az emberi természet mélyére is hatolhatunk, mivel felszínre hozza annak legjobb és legrosszabb oldalát”.
A cikk szerzője Jessie Childs történész. Fordította Rindó Klára.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
