Napjaink genetikusai egyre nagyobb mértékben támogatják azt az elméletet, amely szerint a szexuális úton történő szaporodás a gének továbbörökítésének legjobb módja. Míg az emberek számára optimális esetben ez egy gyönyörteli tevékenység, vannak olyan fajok, amelyek szinte az egész életüket a szaporodás lehetőségének keresésével töltik, vagy akár bele is halnak abba. Mégis, az ő számukra is kell, hogy legyen valamilyen előnye is, hiszen ha nem így lenne, már rég kizárólagos lenne az aszexuális fajfenntartás – írja az IFLS.
Kép: Thinkstock
Az egyik elmélet szerint a szexuális típusú szaporodással összekeveredik a két szülő genetikai öröksége, és az így létrejött változatosság például a paraziták leküzdésében is segíthet. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a változatosabb genom a változó környezeti hatásokhoz is könnyebben alkalmazkodik.
Egy friss kutatásban egy régi elméletet sikerült igazolni. Az ártalmas mutáció hipotézis szerint, ha egy aszexuálisan szaporodó egyednek van valamilyen mutációja, az mindenképp továbbörökíti a rossz gént az összes utódjának. Mivel a legtöbb olyan mutáció, amely a proteineket módosítja, káros, egy ilyen módosulás az egész vérvonal fennmaradását veszélyeztetheti. A szexuális szaporodásban azonban egyes utódokba átörökítődik a mutáció, másokba pedig nem. Ennek az az eredménye, hogy az egészségesebb egyedek maradnak fenn, s ezzel a teljes populáció is átlagosan egészségesebb marad.
Eddig azonban még az elmélet legnagyobb támogatói által kidolgozott matematikai modellek szerint is egyedenként átlagosan több mint egy ártalmas mutációra lett volna szükség ahhoz, hogy így bizonyítsák a szex hasznát. A bizonyítékok pedig nem minden esetben tudták megütni ezt a mércét.
Kép: Thinkstock
Dr. Philip Awadalla új tanulmánya meggyőző bizonyítékot kínál az ártalmas mutáció elméletre. A szülői gének rekombinációja ugyanis nem azonos távolságonként történik, azaz nem valamiféle szabályos mintázat szerint váltakozik kromoszómáinkon az édesanyánktól és az édesapánktól kapott örökítőanyag. Vannak olyan részletek, ahol gyakoribb a rekombináció, míg másutt csak sok generációnként egyszer kerül ilyesmire sor.
Ha az elmélet helyes, akkor a genomunk azon részei, amelyek ritkábban rendeződnek újra, több mutációt kell, hogy tartalmazzanak. És pontosan ezt az eredményt adta Awadalla kutatása, valóban több mutáció található a genom olyan részein, ahol kisebb a rekombináció aránya. „De mivel ezek a mutációk a genomunk kevésbé dinamikus részein találhatók, a folyamat akár több száz generációnyi időt is igénybe vehet” – mondja Awadalla.
Azzal, hogy Awadalla azonosította a genom ritkán kombinálódó részeit, jó kiindulópontot adott azoknak a kutatóknak, akik az öröklődő betegségek kutatásával foglalkoznak. Ahelyett, hogy az egész géntérképet végig kellene böngészniük, kezdhetik ezekkel a szegmensekkel, amelyek a legnagyobb valószínűséggel tartalmazzák a mutációt.
A tanulmányt négy populációból származó genetikai anyaggal végezték, és az is kiderült, hogy az afrikai származásúaknál kisebb volt a különbség a gyorsan és lassan kombinálódó helyek között, mint az európaiak esetében. A szerzők szerint ez arra enged következtetni, hogy a természetes kiválasztódás új szabályai evolúciós léptékkel nagyon rövid idő alatt képesek megváltoztatni a mutációk eltűnésének sebességét.
