Amerika holokauszt-filmjeivel mindig van valami baj, én akkor már inkább Bergman Kígyótojásánál maradok. A felolvasó annyival jobb eset, hogy inkább a felelősség kérdéséről beszél, megértőbben, az egyszerű emberek felől közelítve, jó színészekkel – de nagyjából ennyi. Azért Kate Winslet miatt érdemes megnézni, mert hát ő mégiscsak Kate Winslet, meg Ralph Fiennes is képes a rendelkezésére álló kis időben szépeket csinálni. 21:30, m1.
Egyelőre ez a film a reménységünk – tudunk mi is jó kis romantikus vígjátékot csinálni, valamennyire el is gondolkodtatót, a mélyben fontos témákat érintőt, de elsősorban mégis szórakoztatót (nem mintha hibátlan lenne, itt van rögtön példának a filmszínészi tevékenységre nem túl alkalmas Dobó Kata jelenléte): a címe pedig persze a Csak szex és más semmi, amit jólesik többször újranézni. Schell Judit szinglisége, Csányi önironikus sztársága, Gesztesi ogrés rendezője, Seress Zoltán kiábrándult-hitetlenje mind a helyén. 21:40, Story4. Ja, és Ali is tökéletes.
Most, hogy a politikai elitünkből egy 38%-os tetszési indexű valaki a legnépszerűbb, kimondhatjuk, hogy a szavazók nem ölelik keblükre vezetőiket. A magyar politikai elit mindig is kiábrándító, elszigetelődő, kivagyi, sznob, oligarchikus hajlamú volt, kérdezzék csak meg Mikszáth Kálmánt, aki képviselőként rajzolgatta pengeéles karcolatait a magyar nagy helyzetről. Err most itt az alkalom, a “Nem okos világ ez a mai” című fiktív, 1998-as interjúban ugyanis a mai állapotokról beszél a nagy, potrohos író. 22:15, Duna II. Autonómia.
A mai politikusaink után logikus, hogy Tarantino második nagyjátékfilmjét, a Kutyaszorítóban-t vegyük. Egy rablás balul üt ki, az alkalmilag összedobott banda tagjai – egymást csak színneveken szólítják – egy külvárosi raktárban találkoznak, és lepődnek meg. Igazi Tarantino-s párbeszédek (pl. a Like a Virgin című dal értelmezése), és nagy színészek Harvey Keiteltől Steve Buscemin át Tim Rothig, Michael Madsenig, a fuck szó pedig 252-ször. 23:30, m1.
Későre jár, de megéri: a Nouvelle Vague együttes világslágereket (pl. Guns of Brixton, Just Can’t Get Enough) és egyszerű dalokat dolgoz fel, alakít a saját képére, mindenekelőtt dzsesszes dallamvilágú, női énekhangos valamikké. És jók, bulizni, kikapcsolódni, szórakozni, dúdolni legalábbis épp ideálisak. Felléptek az A38-on is, 1:10, m1. Íme egy híres Joy Division-dal az előadásukban:
