„Akinek nincs semmije, az annyit is ér” – mondta korábban Lázár János. Ennél sûrítettebben nem lehet kifejezni az Orbán-kormány gazdaság- és társadalompolitikájának a lényegét.
Ezen elv jelenik meg a Fidesz-KDNP legújabb ötletében is, amit Lázár jelenített meg a nyilvánosság elõtt: a jelenleginél kedvezõbb árfolyamon elõ- illetve végtörleszthessenek a deviza alapon eladósodott lakáshitelesek. Akinek tehát van pénze, annak milliókat engednének el. Akinek nincs, annak ott az árfolyamrögzítéses gyûjtõszámla, az azon felgyûlt összeget kamatostul fizetheti akár 30 évig is.
A fixált árfolyamon történõ végtörlesztés makrogazdasági, jogi szempontból nyilvánvaló nonszensz (errõl olvasható egy kis esszé itt), érdemes azonban szemügyre venni a kérdést ideológiai és morális szempontból is.
„A házépítõ, jól keresõ, stabil munkahellyel rendelkezõ, gyermekeit taníttató családokban erõsödhet meg csak a közbizalom, amelyre már stabil politika épülhet” – írta még elsõ minisztersége elõtt Matolcsy. Ennek jegyében az Orbán-kormányok mindig is támogatták a társadalom azon csoportjait, amelyek már viszonylag kedvezõ helyzetben voltak.
Ez tükrözõdött az adórendszer átalakításában, ahol a magas jövedelmû családban lévõ gyermek sokkal többet ér az alacsony jövedelmûben lévõnél, s ez volt tetten érhetõ az elsõ Orbán-kormány idején a lakás – és családtámogatási filozófiájában is. Ebbe a világnézetbe illeszkedik jelenleg Lázár devizahiteles javaslata is.
Az Orbán-kormányok politikája mögött – el kell ismerni – jó szándékok is lehetnek. Magyarországon valóban gyenge a középosztály, s ennek a gyenge középrétegnek a megerõsítésétõl remélik egyes közgazdák – mint például maga Matolcsy – a normálisabban mûködõ belsõ piacot, s az életképesebbé váló hazai vállalkozó osztályt.
Bár a jelenlegi Orbán-kormány politikája nagyon jó a gazdagoknak, a kedvezményezettek köre azért ennél szélesebb. Aki bruttó 300 ezer forint fölött keres, s jobban jár az új adórendszerrel, még nem feltétlenül gazdag. Aki a barátaitól, a családjától kapna néhány millió forintot a kedvezõ elõtörlesztésre, nem biztos, hogy luxuskörülmények között élõ.
Nem lehet azt sem mondani, hogy a vékonyodó középréteg, amelynek jelentõs része erejét megfeszítve küzd a lecsúszás, a leszakadás ellen, ne érdemelné meg a támogatást. Fura azonban, ha kizárólag a relatíve jobb helyzetben lévõk kapnak érdemi segítséget.
Amikor egy Bentham nevû filozófus az etika alapjául a lehetõ legtöbb ember boldogságát tette meg – amelybe beleértendõ a lehetõ legkevesebb ember szenvedése – a maga korában forradalmi tettet hajtott végre. Azt mondta ezzel ugyanis, hogy egy király, vagy egy paraszt öröme szenvedése ugyanannyit számít a közjó szempontjából. Ezzel áll szemben a nietzschei gondolkodás, amely szerint egy zseni szenvedése ezerszer fontosabb egy köznapi emberénél. Az elõbbi a demokratikus, az utóbbi a (tág értelemben vett) arisztokratikus gondolkodásnak nyújt gondolati alapot a mai napig. Aligha kétséges, az Orbán-kormány társadalomfilozófiáját melyik gondolkodóéval lehet rokonítani – még ha Orbán és Lázár esetleg nem is olvasott semmit az említett két szerzõtõl.
„Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Annak idején Lázár szavait kiragadták az összefüggéseibõl, nem korrekt módon, pedig a politikus ezen szavai – legalábbis amilyen összefüggésben eredetileg elhangzottak – morálisan vállalhatók voltak. Lázárt talán valamiféle világszellem vezette abban, hogy olyat mondjon a szándékán kívül, amely messze túlmutat az eredeti jelentésén, s akár egy korszak mottójává bír válni.