Kultúra

Élt, él, élni fog – a Kyuss Lives! a PeCsában [koncertbeszámoló]

Én aztán tényleg nem gondoltam volna, hogy van még olyan ordító hakni, aminek a vitriolos tollú zenei szakírók is egy emberként csaholnak, de tévedtem.

A Kyuss újjáalakulásának ugyanis egyformán csóválta a farkát mindenki: a hónap meg az év turnéjának és történelmi eseménynek titulálták szinte mindenhol a hírt, hogy a stoner rock alapzenekarának három egykori tagja összeállt, és koncertezni kezd. Látszólag nem zavart senkit, hogy a három ürgéből csak egy, John Garcia énekes volt igazi, végig kitartó kulcsfigura a bandában, sem az, hogy a másik ilyen alapember, a Queens of the Stone Age-dzsel rocksztárrá vált (és hamarosan Budapestre érkező) Josh Homme nem vesz részt a buliban – pedig hát bűzlik az egész sztori, és nem attól a bizonyos szagtól, amit olyannyira kedvelnek az effajta muzsikák hívei. Furcsa volt az egész, mert ennél kevesebbért is feszítettek már keresztre együtteseket.

Persze a mérleg másik serpenyőjében is van pár dolog. A Kyuss tényleg a stoner rock alapzenekara, de annyira, hogy szinte mindent eljátszott a négy lemezén, amit ebben a műfajban el lehetett és el is kellett játszani, a három visszatért tag meg mind alapító, és mind klasszis a maga nemében, továbbá azt is megmondták, hogy Homme nélkül nincs Kyuss, úgyhogy illedelmesen Kyuss Lives! néven kezdtek turnézni. Ha viszont úgy nézem, ez pont, hogy nagyon ócska marketingfogás, és hát afölött sem tudok napirendre térni, hogy épp egy olyan zenekarnak nézünk el minden ilyesmit, ami a kúlság netovábbja a rockzenében. Mert ha tényleg annyira kúl volna, akkor nem lenne mit elnézni sem neki – nyugodna békében, szépen, csendben. Kúlul.

Persze mindezek a fenntartások csak még kíváncsibbá tettek a turnéval kapcsolatban, úgyhogy én is izgatottan vártam tegnap este a hallatlan módon szinte tökig megtelt PeCsában, hogy színpadra lépjenek Garciáék. És – lelövöm a poént – a lehetőségekhez mérten elégedetten is távoztam. Az elején ugyan még volt időm azon gondolkodni, hogy a nyitó Gardenia lemezverziójában csak ketten játszottak a színpadon állók közül, az azután érkező Hurricane albumváltozatán meg egyedül Garcia hallható közülük, és akkor most hogyan is él a Kyuss, de azt már akkor sem tudtam tagadni, hogy jól vannak előadva a dalok. Brant Björk dobolása ugyanis szinte lélegzik, Nick Oliveri basszernek kimondott stílusjegyei vannak, Garcia hangja erős és tiszta, a beugró gitáros meg annyira közel került Homme témáihoz, amennyire csak tudott – magyarul lehetett hallani, hogy más játszik, de nem lehetett rá panaszkodni.

Aztán a harmadikként érkező Thumb alatt úgy fojtódtak el bennem a maradék kifogások, ahogy a zenekar is szépen fokozatosan egy csaknem próbatermi hangulatú jam sessionbe fojtotta a koncertet. Ennél többet ugyanis aligha lehetett volna kihozni a szituból, és nem is nagyon kellett több ahhoz, hogy jó legyen a koncert: úgy zörögtek és búgtak végig a csak rájuk jellemző módon ezek a fazonok a klasszikus dalaikon, hogy szinte észre sem lehetett venni, mikor tartottak épp az Odyssey-nél és mikor mondjuk az Asteroidnál. Egyetlen, kellemesen zsibbasztó hangfolyam volt az egész másfél órás műsor, amiben semmilyen szinten nem volt hangsúlyozva (hála az égnek konferanszokkal sem), hogy kik állnak a színpadon, és mi történik épp, hanem minden alárendelődött annak, hogy mélán bólogasson az ember.

Az a dolog, amit elég szerencsétlen módon „tűznek” szokás nevezni, nem a zenekarban volt tehát, hanem magukban a dalokban, de ezt vagy tudatosan, vagy ösztönszerűen érezték ők is, úgyhogy nem is nagyon próbálkoztak lánglelkű akciókkal. Ugyanakkor viszont nem is volt hideg és szenvtelen a játékuk, inkább csak úgy parázslottak, más szóval rutinból jól érezték magukat a dalaikkal, és ez kifejezetten passzolt is ehhez a flegma, nyegle zenéhez. Mire a végén, a második ráadásnál kibukkantunk a Green Machine-nel az alagút túloldalán, nem is tudtam semmi rosszat mondani a produkcióról. Ugyanakkor igaz az is, hogy hasonlóképpen nem tudnék szuperlatívuszokban sem nyilatkozni, és jelzőket halmozni, mert tulajdonképpen egy rém szimpla és rém jól előadott rockkoncerten voltam, semmi több, de sebaj: gyanúm szerint megteszik ezt majd helyettem nagyon sokan mások. Jómagam meg csendben örülök, hogy az elvárásaimhoz képest valószínűleg én kaptam a legtöbbet a csapattól.

Hogy aztán később mi lesz a Kyuss Lives!-szel? Na ez az igazi vicc. Garciáék azt mondják, a turné után új lemezt rögzítenek. Azt meg ugye egyenként már mindegyik tag bebizonyította, hogy a többiek nélkül is boldogul és tud jó dalokat írni, úgyhogy ez a lemez valószínűleg nem is lesz rossz. A klasszikus Kyuss-albumokhoz persze nem fog felérni, de hát a borítóján nem is az áll majd, hogy „Kyuss”, hanem az, hogy „Kyuss Lives!”. Figyelem: szimpatikus semmirekellőségből valahogy így kell eredményesen vizsgázni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik