Június elején az Európai Központi Bank ismét emelte az irányadó kamatot, 3,75-ről 4,25 százalékra. A lépés előzménye az egységes európai valuta árfolyamának május eleji zuhanása volt. Mivel a hónap végére a már 90 centet sem érő euró devizapiaci árfolyama ismét 95 cent fölé kapaszkodott, azaz mintegy 8 százalékkal megerősödött, a devizapiac szereplőit váratlanul érintette a szokatlan mértékű kamatemelés. Az időzítés és az emelés mértéke felfogható úgy is, mint a devizakereskedőknek címzett figyelmeztetés: aki nagy árfolyam- és kamatnyereség reményében (rövid határidőre) euró ellenében dollárt vásárol, annak előbb-utóbb hiba csúszhat a számításába.
Arról, hogy a valódi árfolyamfordulat bekövetkezett-e már, vagy még hátravan, korai lenne nyilatkozni. Annyi viszont elmondható, hogy az euró leértékelődése a dollárral, a jennel és a fonttal szemben összességében mind mostanáig inkább kedvező, mint kedvezőtlen hatással volt az uniós országok gazdasági teljesítményére. Dinamizálta a növekedést, bővítette legfontosabb partnereink importkeresletét. Bár az euró értékvesztése felerősítette a világpiaci olajárak emelkedésének a hatását, az infláció mérsékelt maradt és az inflációs várakozások sem éledtek újjá az uniós országokban.
A forint nominális árfolyama az egységes valuta 1999. eleji bevezetése óta lényegében együtt mozog az euróéval. A forint reálárfolyama enyhén felértékelődő irányzatot mutat. Az Európai Unió (EU) 2 százalék alatti inflációs rátájával szemben a hazai áremelkedés üteme a fogyasztói árakon mérve legalább 9 százalék. A termelői (ipari belföldi értékesítési) árszint ennél jóval nagyobb mértékben emelkedett, igaz, az euró-térségben is jelentős, 6 százalék feletti volt az év elején a termelői árszintemelkedés az egy évvel korábbihoz képest. Eközben a 2000. január elsejétől már 100 százalékban euróból álló valutakosárral szemben a forint csúszó leértékelése havi 0,3 százalékra lassult, ami már most is az inflációs különbségnél mindenképpen kisebb, 5 százalék alatti forintleértékelődést jelez az euróval szemben. Tehát a legnagyobb és legfontosabb felvevőpiacainkon legalábbis nem javul tovább a magyar áruk ár-versenyképessége. Ezt azonban az európai piacok dinamikus kereslete bőven ellensúlyozza.
A dollárért exportáló magyar vállalatok versenyképessége és árbevételei viszont számottevően javultak a forintnak a dollárral szembeni jelentős leértékelődése folytán. Némely cégek különösen kedvező helyzetbe kerül(het)tek a javuló fizetőképességű olajexportőr országok piacain. Mindamellett a korábban dollárban eladósodott társaságok érzékeny árfolyamveszteséget szenvedhetnek el, főként, ha óvatlanságból forint, vagy más, nem dollárra szóló bevételeikre alapozták hitelfelvételeiket. A dollárban exportálók esetében viszont az árfolyamhatások semlegesíthetik egymást.
Az eddigiekből az a következtetés adódik, hogy az euró gyöngülése közvetetten, az EU-gazdaságok fellendülésén keresztül és közvetlenül, a dollárelszámolású kivitel jövedelmezőségének a javulása révén egyaránt inkább kedvezően, mintsem hátrányosan érinti a magyar gazdaságot. Ez a megállapítás azonban némi árnyalásra szorul. A dollár felértékelődésével súlyosbított olajdrágulás itthon az eleve magasabb inflációs rátára nagyobb hatással van/lehet, mint az EU-országokban, miközben máris éleszteni látszik a közelmúltban végre lehűtött inflációs várakozásokat. Erre egyelőre rácáfol a májusi fogyasztói árindex kedvező alakulása.
Van azonban még egy fontos kérdés, nevezetesen a dollár erősödésének a hatása a tőkeáramlásra. A zöldhasú erősödése – normális körülmények között – ösztönzőleg hat a külföldi tőkebefektetésekre. Úgy tűnik, egyedül a tőzsdei forgalmat és a részvényárfolyamokat befolyásolja negatívan a forint értékvesztése, azaz a dollárban kifejezett tőzsdei hozamok visszaesése. Az államkötvények iránti külföldi kereslet kielégítő, és az év eleji lassulást követően áprilisban ismét meglendültek a magyar gazdaság szempontjából fontos külföldi működőtőke-befektetések.
