A mezítlábas béresgyerekként a bánsági Bogárosról a reformkor derekán Pestre sétáló Eggenhoffer Péter (1819?–1912) nélkül Erzsébetváros arca talán egészen másként alakult volna, hiszen az egész életében egyetlen fotón sem szereplő férfi volt az, aki felvásárolta a Keleti pályaudvar egykor mocsaras, bokros vidékének telkeit, majd nemcsak az úgynevezett Csikágót, hanem annak legfontosabb szállodáját is létrehozta.
Ez volt a mai Rottenbiller utca és a Rákóczi út sarkán 1889-ben megnyílt Központi Szálló (más néven Centrál Hotel), ami hatvankét szobával várta az akkor már öt hosszú éve működő pályaudvarról kiáradó utazókat.
A szálloda a fennállása első évtizedében a város egyik legfényűzőbbje volt, hiszen a földszintjére helyezett étterem, a szivarszalon, a nyilvános telefon (a városban ekkor még csak kétszáz előfizetőt tartottak nyilván), a három lift, az éjjelnappali mosoda, valamint a távírda szinte mind olyan újítás volt, amilyet korábban senki sem zsúfolt be egy tető alá.
A Centrál az első világháború alatt, 1915-ben kapott vetélytársat: a Rákóczi út felőli szomszédos telken ekkor jelent meg az Imperial – a nemsokára gazdag távol-keletieket célzó luxushotellé alakuló Gellért tervezésében is részt vevő Sebestyén Artúr munkája –, amely a következő harminc évben többször is a szomszédjával összevonva, egy kézben működött.
A nagy fordulatot Budapest ostroma hozta: 1945 elején a pályaudvar felé néző Központi rommá vált, helyén pedig két évtizeden át egy üzletsorként megmaradt csonk maradt csak állva.
A tűzfalak közti űrt végül a Szabadság Szálló (ép. Zilahy István, 1962–1964) töltötte be, amely az egykori Imperial megmaradt részét magába olvasztva épp hatvan évvel ezelőtt, 1964 szilveszterén nyílt meg a nagyközönség előtt:
A recept egyszerű volt: a már meglévő 151 szobás hotelhez kétoldalt további szárnyakat, valamint új emeleteket ragasztottak, közel háromszorosára bővítve a kapacitását.
A négyszázegy szobájával Közép-Európa egyik legnagyobbjává vált óriás további bővítésére épp húsz évvel később, Roth János tervei szerint, egy osztrák kivitelezővel került sor, a Hotel Hungáriaként való újranyitáskor 528-ra nőtt szobaszámával pedig már abszolút a legnagyobbnak számított.
Az épületet az elmúlt negyven évben kívülről nem érték nagy változások, a belsőben azonban történt fejlődés, sőt a bejárat utáni tágas térben rögtön egy érdekes világot találunk: a világ bármelyik átlagos szállodájának szín- és formavilágát hozó, idén elkészült lobbyfelújítás egyrészt óriási kontrasztot nyújt a városi autópályává vált Rákóczi út zaja, az utcai árkádok alatt átvonuló tömegek, a városépítészeti zsákutcát jelentő felüljáró, illetve a néhány lépésnyire lévő buszmegálló után, a falakon azonban a kortárs magyar művészet fontos alakjainak művei kaptak helyet.
Néhány budapesti luxusszállodát leszámítva az ember sehol sem számít egy jó eséllyel kurátort is látott minikiállításra, így a meglepetés borítékolt, főleg, ha megnézzük, milyen nívós, de nem méregdrága műtárgyaknak is jutott hely a falakon, hiszen a párban álló darabok közt
- kisméretű efZámbó István-munkák,
- Barakonyi Zsombor képei (ezek egyike a sokszor reprodukált Nyugati pályaudvar),
- Gyarmathy Tihamér 1969-es rézkarcai,
- a jórészt filctollal, papírra dolgozó Oláh Norbert Józsefvárost mutató alkotásai,
- két negyvenegy év különbséggel (1980, 2021) létrejött Nádler István-remek,
- Menyhárt Tamás Menyus szintén két vegyes technikával született festménye
is feltűnik, határozottan jót téve az egyébként kissé sivár belsőépítészeti megoldásoknak.
Szintén jó hír, hogy a lapunkhoz eljutott információkkal ellentétben a korábban eltávolítani tervezett Papírrepülő (1985) a helyén marad, erősítve a belső tér művészeti értékét.
A negyven évvel ezelőtti átalakítás során a bejárat mellett elhelyezett, az utcáról láthatatlan falburkolatot a keramikus-szobrász Pázmándi Antal (1943), illetve a szintén keramikus Thury Levente (1941–2007) közösen jegyzik, lényegét pedig egy sokszorosára nagyított, Magyarország szépségeiről mesélő prospektus adja, amelyet papírrepülő-alakban hajtogattak össze.
Az oldalak látható részein a szálloda Grand Hotel Hungáriává válásakor aktuális logója, egy Magyarország- és egy Budapest-térkép (ez a farokrészt adja) részlete, illetve számos kép mellett minimális német nyelvű szövegrészlet is olvasható, amely a Hortobágyot, a Balatont, illetve a népművészetet mutatja be.
A felhőket is mutató Papírrepülő címadó részén egymáshoz semmilyen módon nem kötődő műtárgyak vagy épületrészletek képei tűnnek fel – a teljesség igénye nélkül észrevehetjük rajta
- Szent László Győrben őrzött hermáját,
- a budai Királyi Palota előtti polgárházak egyikének pincéjéből 1974-ben előkerült Zsigmond-kori gótikus szoborlelet egy chaperont viselő férfifejet mutató darabját,
- a közel nyolcszáz éves jáki templom főhomlokzatán álló, Jézust, illetve a tizenkét apostolt ábrázoló szobrokat (amelyeket 1992 és 1993 fordulója óta másolatokkal helyettesítenek),
- a Szent Koronát, valamint
- az 1490-es években született zalaszentgróti Madonnát.
A kapuk mögötti terek – nevezzük azt inkább hallnak, ne lobbynak – mindezek miatt egyértelműen az elmúlt évek egyik legmeglepőbb, a kortárs magyar művészet képviselőinek életművéből jól szűrő válogatását adják, így csak remélhetjük, hogy a kép a következő években állandósul, nem pedig csak egy átmeneti kiállításnak lehettünk a tanúi.
Felmerült kérdéseinkkel kapcsolatban a Danubius Hotels sajtóosztályát is megkerestük, akik válaszukban elmondták: a minikiállítás egy konkrét vendégeseményhez kapcsolódott, a tárgyak egy részét pedig már elszállították, míg a többit a következő napokban fogják. A Papírrepülő szerencsére a jövőben is a helyén marad, az azonban nem kizárt, hogy át fogják helyezni, hiszen a Danubius „a védett mivoltát a legnagyobb mértékben figyelembe véve keresi majd meg a megfelelő helyét a szállodában, illetve múzeumi környezetben”.
A szállodalánc sajtóosztálya hozzátette: a lobby idei áttervezését a spanyol Nathalie Rottenburg jegyzi, ezzel a munkák azonban még nem értek véget, hiszen a tervezők jelenleg is dolgoznak különböző változtatásokon. Ez nem zárja ki, hogy a jövőben is legyenek hasonló időszakos kiállítások, amelyeken magyar művészek mutatkozhatnak majd be.