Inkei Bence
Josef Skvorecky: Pléhkatonák (Európa, 1997, 318 oldal)
Ha már így alakult, hogy az időm jelentős részét Prágában töltöm, magamhoz vettem néhány cseh szerzőt a családi könyvtárból: ezért olvastam el a Masaryk-memoárt is, amelyről korábban írtam, és így jutottam a cseh disszidens irodalom nagyságához is. A Prágai Tavasz bukása után Kanadába emigráló Josef Skvoreckynek pont nemrég emlékeztek meg a születése századik évfordulójáról, és leginkább a Gyávák című regényét emlegették, mellyel alaposan kihúzta a gyufát a kommunista diktatúra kultúrpolitikusainál. A Pléhkatonák már Torontóban született, és Skvorecky kétéves katonai szolgálata ihlette az ötvenes évek elején: a lazán összefüggő történetek alapján Páncélos zászlóalj címmel egy középszerű filmvígjáték is készült 1991-ben, melyet kíváncsiságból megnéztem a könyv elolvasása után, de – micsoda meglepetés – csalódás volt a könyvhöz képest.
Ha cseh szerzőként valaki a hadseregről ír, akkor nem kerülheti meg Svejk, a derék katona alakját, és a Pléhkatonáknak van egy nyilvánvaló „Svejk a csehszlovák néphadseregben” olvasata is (erre a magyar kiadás szégyentelenül rájátszik már a megjelenésével is), de azért jóval több is ennél. Már az első fejezet címe rabul ejtett: A hetedik harckocsizó zászlóalj az ellenség sebtében kiépített védelmét támadja. Skvorecky hangsúlyozottan fikciót ír, noha a Danny Smiřický nevű, bölcsész végzettségű főhősről nem nehéz rá asszociálni. Ami a könyv nyilvánvaló erénye, hogy ugyan a legsötétebb sztálinista-gottwaldista diktatúra idején játszódik, mégis végig megőrzi a könnyed és humoros hangvételét, pedig már önmagában pokoli, hogy szerencsétlen főhősöket két évre egy isten háta mögötti laktanyába kényszerítik, és többüknek még plusz fél évvel meghosszabbítják a kötelező katonai szolgálatot. Bár a páncélos zászlóalj tagjai a legkülönbözőbb társadalmi háttérből érkeztek, közös bennük a hadsereg és a fennálló rendszer gyűlölete és megvetése, amit nem is annyira titkolnak.
Feletteseik egytől egyig üresfejű, hatalmukkal lépten-nyomon visszaélő senkik, akikkel szemben a leghatásosabb fegyver a svejki tettetett hülyeség, és egyébként is, a szolgálat utolsó hónapjaiban kapcsolódunk a történetbe, amikorra a katonák már annyira kiismerték a rendszert, hogy nincs megoldhatatlan nehézség, tisztjeik ordítozása és fenyegetőzése pedig lepereg róluk. Smiřický is már fél szemmel a civil életre készül, odahaza Prágában sikertelenül udvarol egy Lizetka nevű nőnek, míg a seregben összejön egy boldogtalan katonafeleséggel. Ezek a romantikus szálak egy fokkal haloványabbak a katonasztoriknál, melyek tökéletesen mutatják be a diktatúra röhejes mivoltát. A könyv (fordította: Varga György) roppant találó fülszövege pedig fájóan aktuálissá is teszi:
A hülyeség halhatatlan, s így az ellene vívott harc sem érhet véget soha.
Pedig a kiadás 1997-es, amikor még joggal lehetett hinni, hogy azért a hülyeségnek ez a fokozata már nem jöhet vissza soha. De, bármikor visszajöhet, és ilyenkor hasznos igazán ez a fajta irodalom.
Kránicz Bence
Irene Solà: Gátak (Magvető, 2023, 272 oldal)
A mai, beláthatatlanul gazdag világirodalmi kínálatból olykor fordításban megjelennek nálunk fontos szerzők, és egy-két könyv után az érdeklődés teljes hiánya miatt elfelejtődnek. Vagy eleve fel sem bukkannak soha. Ezért is olyan örömteli, hogy Irene Solànak mintha sikerült volna lelkes és kitartó olvasókra találnia itthon. A Gátak az első regénye, de magyar nyelven, Nemes Krisztina fordításában másodikként jelent meg az Énekelek, s táncot jár a hegy után. Emiatt én is afelől olvastam, és ismertem fel benne a fiatal katalán írónak a nem-emberi perspektívák iránt mutatott érzékenységét, amely a későbbi könyvben nyíltabbá válik.
