…ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, melyet addig egy római császár sem tudott megvívni: maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta […], s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott
– írja a XIV. században szerkesztett „Képes Krónika”, a főhős Attila pedig természetesen nem más, mint a jól ismert hun király.
Gyakorló középkorkutatók kivételével bizonyára kevesen lapozgatnak esténként középkori történeti forrásműveket saját szórakoztatásukra. Pedig megéri: e történetekből megtudhatjuk például azt is, hogy Hunor és Magor az özönvizet átvészelő Noé közeli rokona – ennél ősibb rokonságot nehéz lenne elképzelni – vagy megismerkedhetünk a fent idézett elbeszéléssel Nyugat-Európa ma is fontos városa, az Európai Unió egyik központja nevének eredetéről.
Miért olvashatunk a korai évszázadok tollforgatóinál efféle, ma már könnyen cáfolható állításokat? Azért, mert íróik célja nem feltétlenül a múlt történéseinek tényszerű összefoglalása, hanem sokkal inkább a szórakoztatás volt. Ezek után pedig már nem is olyan nehéz elképzelnünk szerzőnket, Kézai Simont, amint somolyogva pergamenre rója a városnév eredetére vonatkozó elmés magyarázatát.
Mi azonban a tudomány talaján maradva kérdeztük Strasbourgról, Noéról és a krónikák történeti hitelességéről Dr. Bácsatyai Dániel történészt, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársát.
Strasbourg és Attila
Kezdjük a várossal. A történet először az 1280 táján alkotó Kézai Simon Gesta Hungarorum, azaz „A magyarok cselekedetei” című művében szerepel, innen vette át szinte szó szerint a XIV. század derekán készült „Képes Krónika”, amelyből idéztük.
A szöveg megtörtént eseményeket, Attila 451-ben indított nyugati hadjáratát dolgozza fel, amely során a hun sereg több tucatnyi jelentős római várost gyújtott fel vagy sarcolt meg. A rómaiak az I. században hódították meg a mai Strasbourg elődjét, Argentoratum kelta települést, ahol később helyőrséget állomásoztattak.
Argentoratumot a középkor későbbi századaiban kezdték Argentinának nevezni, miután hangzása nagyon is összecseng a latin „argentum”, azaz ezüst szóéval. Gyakori jelenség a szavak ilyen „elferdítése”, amivel egy-egy idegen kifejezés értelmezhetővé válik az adott nép nyelvén. Argentína, a dél-amerikai ország nevét egyébként valóban az „argentum” szóból képezték a XVI. században az onnan remélt ezüst miatt.
A népvándorlás viharai után Strasbourg a Karoling-korban, a VIII. századtól vált egyre jelentősebb településsé, ma is használatos germán neve a falakon kívüli főút mentén létrejött városrészre utal
– jegyzi meg a 24.hu-nak Bácsatyai Dániel. Hozzáteszi: a 842-es, strasbourgi eskü néven ismert dokumentum – Jámbor Lajos frank király két fiának szövetségkötése harmadik testvérük ellen – a német és a francia nyelv első emlékei közé tartoznak.
Kézai előtt nincs olyan írott forrásunk, amely közvetlenül utalna arra, hogy a hunok elfoglalták Strasbourgot, ám ettől függetlenül a Galliába tartó Attila valóban pusztíthatta a várost és környékét. A mesternek azonban nem is volt szüksége tényekre, képzeletének beindításához elegendő volt Strasbourg neve, amelynek eredetét összekötötte a hun király nyugati hadjáratával.
Artúr király és a gall vezér
Vajon miért nem törekedett a történeti hitelességre? A mai történettudomány és a középkori történetírás két teljesen különböző műfaj. Előbbit minden szempontból a tudomány szabályai kötik, míg utóbbit inkább tekinthetjük művészetnek – a hitelességet számon kérni néha értelmetlennek tűnhet, bár a krónikaírók között ebből a szempontból óriási különbségek vannak.
Kézai korában a népek és az uralkodócsaládok múltját a lehető legdicsőbb ősökkel kellett benépesíteni, a merészebb szerzők pedig érdekesebbnél érdekesebb történeteket kreáltak a fiktív ősök kalandjairól. A valóság e regényes gesztáknak nevezett művekben másodlagosnak számított, a történész a brit Artúr királyt is kanonizáló középkori művet hozza példaként.
Geoffrey of Monmouth walesi „történetíró” a XII. század első felében írta meg Historia Regum Britanniae, magyarul „Britannia királyainak története” című munkáját. Az elbeszélés szerint a britek őse egy teljesen fiktív, Brutus nevű trójai herceg volt, aki a rómaiak elődjéhez, Aeneashoz hasonlóan a kis-ázsiai város füstölgő romjai alól indult nyugatra, hogy végül az állítólagosan róla elnevezett Britanniában alapítson országot. A trójai eredet fikciója azért volt divatos, mivel a szóban forgó népet a rómaiak rokonaivá tette.
Geoffrey azonban valódi történeti mozaikokból is építkezett. Brutus egyik utódának, Brenniusnak az alakja arra a Brennus nevű gall vezérre vezethető vissza, aki Kr. e. 390-ben elfoglalta Rómát (tőle származik a „Vae victis!”, azaz „Jaj a legyőzötteknek” szállóige). Geoffrey szerint Brennius meghódította egész Európát és megszégyenítette a nagy Római Birodalmat, teljesítményét a műben csak kései utóda, Artúr múlja felül.
Jól látható tehát a walesi szerző és Kézai módszerének azonossága: közismert történeti forrásaik híradásait saját képzeletükre és irodalmi olvasmányélményeikre hagyatkozva dolgozták át megbízóik és reménybeli olvasóik elvárásainak megfelelően.
Attila, aki dacolt Rómával
A hun-magyar azonosítás tézisét már készen kapta a szerző, Attila históriájának felnagyítása, kiszínezése azonban Kézai Simonra várt. A kérdés már csak az, hogy miért volt vonzó hős a bajor és osztrák területek kivételével Európa-szerte gyászos emléket hagyó Attila király Kézai és közönsége számára?
Attila az egyetlen sztyeppei uralkodó volt, aki Róma méltó ellenfelévé tudott válni, személye egyértelműen vonzónak számított Kézai idejében, különösen a megbízó, az idejét legszívesebben a kunok között töltő ifjú IV. László udvarában
– fogalmaz a történész.
A XIII. században általánosan elfogadottnak számított a hun-magyar azonosság tézise, Kézai mester e múlt részleteit dolgozta ki olvasmányélményei és saját fantáziája segítségével, méghozzá vállaltan szórakoztató formában. Azt se feledjük, hogy IV. (Kun) László megbízásából dolgozott, a Római Birodalmat dúló és adóztató Attila pedig nagyon is kedves lehetett a félig kun származású, és a pápával sem éppen felhőtlen viszonyt ápoló királynak.
Nem mindegy, hogy Kám vagy Jáfet
A Kézai Simon és Geoffrey of Monmouth műveihez hasonló gesztákban kitüntetett foglal el a nép eredetének kérdése. Láttuk, hogy a trójai háború kedvelt origópontja volt a fiktív középkori eredettörténeteknek, de a népeket egy korábbi idősíkban, a bibliai családfán is el kellett helyezni.
Kézai műve arról tanúskodik, hogy a magyarok legkésőbb a 13. században felkerültek a bibliai családfára. A nagy áradás után Noé három fia, Sém, Kám és Jáfet utódai népesítették be a Földet, az előbbi sorrendben Ázsiát, Afrikát és Európát. Kám unokája volt Nimród (Kézainál egy betűtévesztés miatt tévesen Ménrót), aki többek között Hunort és Magort nemzette.
Ebből azonban vita kerekedhetett, amelyben a „Képes Krónika” szerkesztője is lényegesnek tartotta az állásfoglalást: „Hunor és Magor, a magyarok ősei [nem] Nimród fiai voltak, aki Kus fia, aki Kám fia volt, […] mert akkor a magyarok nem Jáfet nemzetségéből származnának”.
Azért volt fontos eloszlatni a kételyeket, mert Jáfettől való származás a sokkal előkelőbb európai rokonságot jelentette, mint az afrikai Kám
– emeli ki a történész. A kérdés tisztázásával pontot tett a vita végére.
Hogyan rostál a történész?
Mindezek után persze jogosan merül fel, hogy ha e művek inkább a mese világába tartoznak, hogyan lehet őket mégis történeti forrásnak tekinteni? A választ a történeti forráskritika adja meg, vagyis a módszer, amellyel a szakemberek megállapítják, egyes szövegek mely állításait kezelhetjük a valóságnak megfelelőnek, és melyeket nem.
A történész számára optimális helyzet az, amikor adott forrás állításait más, tőle független írásokból tudja ellenőrizni. Emellett az sem árt, ha a lejegyzett események és az azokat megörökítő személyek időben közel állnak egymáshoz, így az illető szemtanú lehetett, vagy elsőkézből származó információkkal rendelkezhetett. Kézai és Attila között nagyjából egy évezred tátong, ilyenkor azért már gyaníthatóan nem túl pontosak az értesülések.
Fontos annak megállapítása is, hogy a szerzőnek milyen szándékai, elfogultságai voltak. Kézai tollát egyértelműen az a vágy vezérelte, hogy a magyarok őseinek tekintett hunokat a lehető legdicsőbb történettel ruházza fel, ennek érdekében nagyon szabadon szőtte meséjét. Ahogy Bácsatyai Dániel fogalmaz, gyakorlatilag bármi beindíthatta a fantáziáját.
A hun kapitányok által elfoglalt Hispánia elnevezését például a magyar ispán szóból származtatta (a hunok ellenfelei teljesen anakronisztikus módon az arabok), máskor pedig fiktív csatát kreált egyetlen római határkőre vésett szóból. A mai napig fennmaradt egy Tárnok határában talált határkő felirata, rajta a mindössze egy évig, 217–218 között uralkodó Macrinus császár nevével. Valószínűleg Kézai is ismerte a római emléket, amely elég volt ahhoz, hogy megalkossa a hun vereséggel végződő tárnokvölgyi csatát, ahol Attila fő ellenfeléül a sosemvolt Macrinus tetrarchát tette meg.
Középkori gesztáink, krónikáink tehát szórakoztató olvasmányok, kultúránk és önmeghatározásunk fontos alkotóelemei, de állításaik alapján csak gondos vizsgálat után érdemes komolyabb tanulságokat levonni – ezt pedig bízzuk a történészekre.
