Korábban egy nagyobb válogatást közöltünk az olimpa bő két hetéről, most kiválasztottam négy fotót, ezeken keresztül elmesélem, hogyan születtek ezek a képek, mi volt az elképzelés mögöttük, és milyen nehézségekkel kellett szembenéznem a munkám során.
Fagyos oroszlánbarlang
Talán a Grand Palais-ban töltöttük a legtöbb időt az olimpia alatt, amit a vívók, majd a taekwondósok vettek birtokukba. Végigkövettük az Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid, Siklósi Gergely összeállítású férfi párbajtőrcsapat útját is a dobogó tetejéig. A házigazdák elleni elődöntő során csak úgy zengett a palota a francia szurkolóktól. A hangulatot jól leírta a csapat edzője, amikor ránk, a kispad mellett ülő magyar fotósokra nézett, és csak annyit mondott:
Most jól besétáltunk az oroszlánbarlangba.
Ehhez mi sem tudtunk mit hozzáfűzni, csak bólogattunk. Végül nagy izgalmak közepette, 45-30-ra nyerték meg a magyarok az összecsapást, hogy a döntőben a japánokat legyőzve elfoglalják helyüket a dobogó legfelső fokán. A küzdőtér közelében csak hosszúnadrágban és pulóverben lehetett megmaradni az arcunkra és a hátunkra ömlő hideg levegő miatt, de még így, tetőtől talpig beöltözve sem lehetett elkerülni a lebetegedést – az utolsó napokban meg is csappant a médiacenterben lévő teafilterek száma.
Mivel a párbajtőrcsapat aránylag sok időt töltött a páston, így volt lehetőségem kicsit átgondolni, hogyan tudnék a fix pozíciómból mást csinálni, mint a körülöttem lévő fotósok. Siklósi Gergelyről a döntő során egy multiexpozíciós képet készítettem: először lefotóztam a palota kivilágított boltívét a Paris 2024-es felirattal, majd arra komponáltam rá egy akcióképet.
Rosszkor, majd jókor a jó helyen
Az utolsó versenynap volt az olimpián, amikor Csabival eldöntöttük, hogy utunk a versailles-i kastélyhoz vezet, ahol a női öttusa döntője lesz Gulyás Michelle és Guzi Blanka szereplésével. Uber-sofőrünk a kastély túloldalán búcsúzott el tőlünk, és ekkor még mi sem tudtuk, hogy teljesen rossz helyen vagyunk, és a médiabejárat egy másik településen helyezkedik el. Először a helyi tömegközlekedési eszközöket próbáltuk igénybe venni, de a kígyózó sorokat meglátva inkább újra hívtunk egy sofőrt, remélve, hogy most már a jó helyen kötünk ki.
Elég foghíjas volt a tudásom magáról a változó szabályrendszerű sportágról és a helyszínen található fotós pozíciókról egyaránt, az utóbbit a médiacenterbe érve a fotómenedzser próbálta meg egy percben, hadarva összefoglalni nekem. Mivel a döntő már elkezdődött, így nem tudtam a küzdőtérre bejutni az első versenyszám alatt, mert különböző találkozási pontokból, időre bontva vitték csoportosan a fotósokat.
Gondoltam, ha felrohanok a lelátón elhelyezett fotós helyek egyikéhez, talán még lesz lehetőségem lovaglás közben lefotózni az utolsó előttiként pályára lépő Gulyás Michelle-t,
Veszett ügynek tűnt, a helyszíni önkéntesek sem értették a túlzott lelkesedésemet. Végül, amikor több emeletnyi lépcsőzés után kidugtam a fejem a stadion legmagasabb pontján, elszomorodva tapasztaltam, hogy nemhogy a magyar öttusázó, de már senki sincs a pályán. Ekkor döntöttem el, hogy nem kockáztatok többet, és fentről követem végig az eseményeket, nehogy újra lemaradjak valamiről a helyszínek közötti rohangálás miatt.
Elkezdődött a bónuszvívás, amit az úszás követett, majd a lövészet és futás kombinációja zárta a versenyt a kastély gyönyörű kertjében kialakított pályán. Michelle végig magabiztosan őrizte pozícióját, és végül elsőként haladt át a célvonalon. Ekkor boldogan, magyar zászlóval a kezében és széles mosollyal az arcán egyenesen felém rohant, miközben a fényképezőgépembe nézett, tálcán kínálva a lehetőséget, hogy elkészítsem ezt a képet.
Utolsó méterek
Az úszódöntők kiemelt eseménynek számítottak, hatalmas volt az érdeklődés a versenyek iránt. Plusz akkreditációt kellet kérvényezni, hogy bejussunk a La Défense Arénába. A július 31-ei döntőre ugyan kaptunk jegyet, de a helyszíni beléptetés során kiderült, hogy ez nem a medence közvetlen közelébe, hanem a lelátóra szól.
Sajnos ezen akkor már nem lehetett változtatni, így kénytelen voltam felülről végigfotózni az aznap esti futamokat. A magyarok közül először Milák Kristóf ugrott a vízbe a 200 méteres pillangóra, ahol nagy csatában végül alulmaradt az utolsó 50 méteren a francia Léon Marchand-nal szemben, így másodikként ért célba fő számában. Bár kezdetben szomorú voltam az akkreditáció miatt, végül kiengesztelt, hogy csak én tudtam elkészíteni ebből a szögből a magyar fotósok közül a képet, amelyen Milák a medence szélén, csalódottan pihen az ezüstérme megszerzése után.
„Arany legyen a számba, ne a szaros Szajna?”
A Szajnán rendezett versenyszámok komoly kihívást jelentettek a szervezés szempontjából is. A férfi triatlon előtt hajnalban még a híreket olvastuk, hogy vajon megfelelő-e a folyó vízminősége a verseny megtartásához, vagy sem. Aznap elhalasztották a versenyszámot, így azzal a lendülettel vissza is feküdtünk aludni, hogy két óra plusz pihenés után újratervezzük a napunkat.
A nyíltvízi úszás azonban a tervezett időrendben zajlott le mind a nőknél, mind a férfiaknál. Augusztus 9-én, az olimpia véghajrájában kiálltam a Szajna fölött átívelő III. Sándor hídra, hogy lencsevégre kapjam Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid bravúros úszását. Az utolsó fordulónál már látszottak az erőviszonyok, így a fotómenedzser leengedett a folyóparthoz, hogy onnan tudjam végigfényképezni, ahogy Kristóf arany-, Dávid pedig bronzérmet szerez. A medálceremónia után általában mindig volt egy kis idő, hogy néhány képet még készíthessük az olimpikonokról. Kristófot megkértük, hogy harapjon rá az aranyéremre, mire ő visszakérdezett:
Arany legyen a számba, ne a szaros Szajna?
Mindezek mellett készíthettem képeket az Eiffel-torony lábánál tartott strandröplabdaversenyeknél, a medence mellől fotózhattam végig, ahogy Kós Hubert elsőként ér célba a férfi 200 méteres hátúszásban, és a birkózócsarnokban is jelen lehettem, ahol Losonczi Dávid drámai vereségét követtük végig a bronzmérkőzés során. Tíz képből álló galériánkban ezekből a pillanatokból is válogattunk.
