Nagyot bukott a mozikban Kevin Costner új filmje
– írtuk július elején. Na, és akkor mi van? – kérdezhetné az újságolvasó, aki megszokta már, hogy a hollywoodi sztárok felfoghatatlan összegeket, több tízmillió dollárokat keresnek egy szereppel, ha pedig esetleg nem talál olyan kedvező fogadtatásra a soros filmjük, mint remélték, a filmstúdiók, ezek a feneketlen pénztárcájú óriásvállalatok lenyelik a veszteséget, és legközelebb a sztár majd mással dolgozik, vagy kicsit kevesebb pénzért is odaáll a kamera elé.
Van ilyen, de Kevin Costnerrel nem ez a helyzet. A Horizont: Egy amerikai eposz című filmje minden szempontból rendhagyó vállalkozás. Először is, nem egy film, hanem négy, esetleg három, de kettő biztosan. Másodszor: nem stúdió gyártotta, hanem Costner maga, néhány magánbefektetőt bevonva, de főleg saját pénzéből (csak a forgalmazásért felel nagy stúdió, a Warner).
(Hogy filmként a Horizont első része hogy állja meg a helyét, arról ebben a cikkben kevés szó esik, de itt olvasható róla a kritikánk).
Mindez azt jelenti, hogy a Horizont nyitófejezetének bukása nem pusztán a tervezett folytatásokat lehetetlenítheti el, de Costner karrierjének is beteheti a kaput. Nincs szó arról, hogy a sztár teljesen lerongyolódik vagy koldusbotra jut, ami azért megtörtént olykor a klasszikus Hollywood néhány meghatározó filmesével, D. W. Griffithtől Buster Keatonig. Inkább az fenyeget, hogy Costner soha többé nem készíthet saját, szerzői filmet, olyat, amilyet ő szeretne. Elmehet a hősök apját vagy nagyapját játszani mások filmjébe, és elég pénzt kereshet hozzá, hogy élete végéig kényelmesen elbaseballozgathasson az unokáival tízhektáros Santa Barbara-i birtokán.
Miért bánhatjuk mégis, hogy a Horizont első része megbukott, és hogy jelen állás szerint valószínűleg nem készülhet el az összes tervezett folytatás? Mit árul el ez a filmterv Kevin Costner rendezői karakteréről és a western nagy múltú műfajának mai életképességéről? Végül pedig mire következtethetünk ebből a történetből a filmgyártás jelenlegi lehetőségeire, gyártási modelljeire vonatkozóan?
Bukásokkal táncoló
Kevin Costnernek nem ismeretlen a bukás íze. Miután a kilencvenes évek elején a Farkasokkal táncolóval mindent elért, amit hollywoodi filmes elérhet (az indiánwestern közel félmilliárd dollárt keresett világszinten és elnyert hét Oscar-díjat, amiből kettőt személyesen Costner kapott), a sztár néhány évig nem tudott hibázni, de az évtized közepén ocsúdnia kellett a sikerszériából. Igaz, hogy a Robin Hood: A tolvajok fejedelme, a Több mint testőr és a Tökéletes világ fényes anyagi vagy kritikai sikert arattak – az utóbbi Clint Eastwood egyik legnagyszerűbb rendezése –, de az 1995-ben bemutatott Waterworld – Vízivilág fogadtatása kijózanító pofonnal ért fel „Hollywood hercege” számára.
A nagyrészt víz alá került, jövőbeli Földön játszódó, disztópikus történet forgatásán egymást érték a kisebb-nagyobb balesetek. A stáb dolgát időjárási viszontagságok és a díszlet folyamatos károsodása nehezítette. „Soha ne forgass vízben!” – tanulta meg a leckét Costner. A tervezett költségvetés elszállt.
A nemzetközi forgalmazásnak köszönhetően aztán a Waterworld visszahozta a gyártási költségét, és az eladott videókazetták miatt alighanem még szolid nyereséget is elkönyvelhetett a Universal stúdió, a film mégis hírhedt bukásként vonult be a hollywoodi legendáriumba. Ez a bukás pedig jelentős részben Costner felelőssége volt, aki nemcsak főszereplőként, hanem Kevin Reynolds mellett nem hivatalos rendezőként is dolgozott a produkcióban.
A sztártól innentől fogva mintha elpártolt volna a szerencse. Színészként sem hozott már be annyi nézőt a moziba, mint a kilencvenes évek elején – golfozós romantikus vígjátéka, a Fejjel a falnak éppen úgy szerény eredményeket hozott, mint az Üzenet a palackban könnyes melodrámája –, igazán viszont rendezőként érték a kudarcok. Lecsapott Az elnök különgépe forgatókönyvére, és sínre tette a produkciót, hogy aztán az utolsó pillanatban kihátráljon mögüle egy másik film, A jövő hírnöke kedvéért.
Az eredmény: a Harrison Fordnak átpasszolt Az elnök különgépe 172 millió dolláros amerikai bevételével 1997 negyedik legnézettebb filmje volt, míg A jövő hírnöke nyolcvanmilliós gyártási költsége mellé rongyos tizenhétmillió dollárt fialt, amivel Costnernek megint sikerült felkerülnie az év legkínosabb bukásait kiplakátoló szégyenfalra.
Hogyan hozhatott Kevin Costner, akit addig a szerencse fiának hittek, ennyire rossz üzleti és művészi döntéseket? A válasz a vadnyugaton keresendő.
Aki nem tud és nem is akar elszakadni a vadnyugattól
Costner kedvenc műfaja a western. Színészként egy western, Lawrence Kasdan Silveradója hozta meg számára az áttörést a nyolcvanas évek közepén. Néhány évvel később elkezdett dolgozni első saját rendezésű filmjén, ami megint csak western volt, méghozzá éppen az a Horizont, amelyet végül csak harmincöt évvel később tudott tető alá hozni. Viszont elkészíthette az őt a pálya csúcsára repítő Farkasokkal táncolót ugyanebben a műfajban. Nem véletlen, hogy később is a westernhez kanyarodott vissza a legszívesebben, csak éppen más műfajokkal ötvözte.
Persze kézenfekvőbb mindkét filmet posztapokaliptikus sci-finek nevezni, de Costnernek az volt a lényeg, hogy a civilizáció törékenységét és a barbár világban rendet vágó hős kalandját mutathassa be. Ezek western-alapmotívumok, helyezzük bár a messzi jövőbe a cselekményt.
Ezredforduló körüli mélyrepülését is westernnel állította meg, a 2003-ban bemutatott, rendezőként és főszereplőként is jegyzett Fegyvertársakkal. Abban már színészként is a cserzett arcú, veterán Costnert láthattuk, aki hasonló karaktert formált meg, mint amilyennek magát szereti látni: az enyhén megfáradt profit, aki ugyanakkor hisz még a határvidék romantikájában és az olyan alapvető értékekben, mint a tisztesség meg a becsület. A Fegyvertársak váratlanul kedvező anyagi és kritikai fogadtatásban részesült, és bár Costner már soha nem kapaszkodott vissza Hollywood trónjára, ötven fölött is elkönyvelhetett még egy-két sikeres filmet (például az Azt beszéliket Jennifer Anistonnal), mellékszereplőként pedig rajongott szuperhősfilmben (Az acélember) és rangos thrillerben (Elit játszma) is bevethető volt.
Előbb A Hatfield–McCoy viszály aratott meglepetésszerű sikert, ami a History Channel legnézettebb saját gyártású műsorává avanzsált, főszereplőjének pedig Emmy- és Golden Globe-díjat hozott. Costner ezután írt alá Taylor Sheridan kortárs közegben játszódó, de a helyszínek és a karakterek viselkedése szempontjából is westernszerű sorozatához, a Yellowstone-hoz. Öt évadon át alakította a montanai földesúr, John Dutton szerepét, hozzásegítve a Paramount csatornát a presztízstelevízió korszakának egyik legnagyobb sikeréhez.
Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Costner elérkezettnek látta az időt a visszatérésre fiatalkora nagy westernálmához? Hogy a színészi és – a Yellowstone esetében – produceri westernsikerek után megint rendezni akart? Ám ő is tudta, mi is tudtuk, hogy a westernnek mára máshol van a helye a filmkultúrában, mint régen.
Ezért ne tedd bele a saját pénzed a filmedbe
A Horizont bukása megerősíti azt a közvélekedést, hogy a western ma nem tartozik a legnagyobb közönséget vonzó műfajok közé. Legalábbis a moziban, mert a Yellowstone éppen azt mutatta meg, hogy a kábeltévé- és streaming-előfizetők, döntően középkorúak és idősebb nézők ma is szívesen néznek vadnyugati kalandtörténeteket. Costner ezt az érdeklődést próbálta felkelteni a moziban is, és nem könnyítette meg a saját dolgát: eleve négy részt tervezett a Horizontból, az első kettőt már le is forgatta és egyszerre tűzte ki a premierjüket, sőt már a harmadikat is elkezdte forgatni, mire az elsőt bemutatták.
