Belföld

Steinbach József: Úgy éljük meg ezt a krízist, amin a református egyház keresztülmegy, hogy óriási figyelmeztetést kaptunk Istentől

Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu

Steinbach József: Úgy éljük meg ezt a krízist, amin a református egyház keresztülmegy, hogy óriási figyelmeztetést kaptunk Istentől

A kegyelmi botrány után az a Steinbach József váltotta Balog Zoltánt a református egyház élén, aki az első megbeszéléseken még egyedüliként állt ki mellette. Most elmondta: akkor is úgy gondolta, hogy Balog vezetése alatt túlságosan belekeveredett az egyház a politikába. Habár hálás a kormánynak az eddigi támogatásokért, szerinte már megvan mindenük a reformátusoknak a szolgálatuk ellátásához, nem illik többet kérniük. Azt ígéri, hogy az egyház nem fog kampányolni senki mellett. Kiderült az is, hogy az új püspök rockrajongó, és töpreng az egyház és a melegek viszonyán. Interjú.

Elég ritkán ad interjút, én legalábbis nem sokat találtam.

Korábban a Dunántúli Református Egyházkerület püspökeként számos interjút adtam, de az igaz, hogy egyházi médiának elsősorban, és nem országos ügyekben. A Dunántúl a béke és a lelki építkezés szigete, nem is volt szükség sok kitárulkozásra. Ráadásul alapvetően zárkózott személyiség vagyok, sosem vonzott a nyilvánosság. Persze, ha megkeresnek, a szolgálatomból fakadó kötelességem válaszolni.

A neve még azelőtt bekerült a köztudatba, hogy az egyház új lelkészi elnökévé választották. Ön volt az egyetlen püspök, aki kiállt amellett, hogy Balog Zoltán a történtek után is maradjon a posztján. És egy mondata nagyot ment a sajtóban: „ha jó volt akkor, amikor a támogatásokat szerezte, akkor legyen jó most is.” Miért állt ki mellette, és miért pont így?

Örülök a kérdésnek, mert végre elmondhatom, hogy valójában mi történt. Ez egy informális értekezlet, belső megbeszélés volt, ahol az egyházmegyék vezetői voltak jelen. Egy körülbelül nyolcperces hozzászólásomból szivárgott ki ez a mondat, ami így nem hangzott el, egyébként sem szoktam olyan póriasan és árnyalás nélkül fogalmazni, ahogy az a sajtóban kontextus nélkül megjelent.

Mit mondott és milyen kontextusban?

Először azt hadd mondjam el, hogy átérezhetőbb legyen a helyzet: még magunk sem értettük, hogy valójában mi történt, és mi történik velünk. A tapogatózás fázisában voltunk, de már elhangzottak kemény mondatok, és én azt kértem, hogy ebben a nehéz helyzetben inkább próbáljuk megfogni egymás kezét. És azzal folytattam, hogy rámutattam a hibákra is ott rögtön, Balog püspök úr füle hallatára; azokra a területekre, amelyeken sürgősen változtatni kell. Csak ez már valahogy nem ment ki a nyilvánosságba.

Milyen változásokat szorgalmazott?

Azt mondtam, a napi közélethez való viszonyunk, az átpolitizáltságunk az, amin mindenképp változtatni kell. Szerintem hátrább kell állni, a helyzetünket teológiailag, lelkiismeretileg is újragondolni, és itt tértem rá, hogy igen, mint más egyházak, mi is elfogadtunk támogatásokat, és hozzátettem, hogy ezekben Balog püspök úrnak miniszterként nyilván nagy érdeme volt. Hadd tegyem gyorsan hozzá, ezeket a támogatásokat a közjó érdekében, tehát a közoktatási, szociális intézményeink fenntartására kaptuk, illetve a templomaink felújítására, amelyek a keresztyén nemzeti örökség és a településképek részei. Ahhoz, hogy működni tudjunk, nagy szükség van erre a támogatásra, mint ahogy ezt egyébként normatív alapon más intézmények is megkapják.

A normatív támogatáson felül van egy 27 százalékos, kiegészítő egyházi támogatás is.

Ez sem jelent több támogatást, mint amit a társadalom alrendszereiben mások, az önkormányzat és az egyéb nem egyházi társadalmi szervek megkapnak. Mi azért kapjuk ezt a kiegészítést, hogy e tekintetben egyenlőség legyen, de ezeket csak a konkrét intézményi célokra költhetjük. Tehát úgy tűnhet, mintha egyházunk jobban finanszírozott lenne, de valójában nem az. Erre mondtam, hogy ezt méltányoljuk, és hogy tartsunk ki egymás mellett, viszont vonjuk le a konzekvenciákat.

Adrián Zoltán / 24.hu

Az egészségügy és az oktatás alulfinanszírozott, gazdasági recesszióban van az ország, miközben az egyházak bevételeinek kétharmadát az állam biztosítja. Eközben a legutóbbi népszámlálási adatok azt mutatják, hogy az egyházak létszáma jelentősen megcsappant. Talán érthető, ha ez sérti az állampolgárok igazságérzetét. Éves szinten több tízmilliárd forintnyi közpénzről beszélünk. Az evangélikusok mértékletességet tanúsítottak, pont azért, hogy ez ne keltsen társadalmi feszültséget: azt mondták, nem kérnek olyan épületeket és támogatásokat, amikre igazából nincs feltétlenül szükség, csak azt fogadják el, ami az alapműködéshez kell.

Az ország gazdasági helyzetének megítélése nem az én szakterületem. Alapelvként ugyanakkor a zsinati elnöki székfoglalómban én is azt fogalmaztam meg, hogy a külső támogatások terén nagyobb visszafogottsággal kell eljárnunk a jövőben, és erősítenünk kell híveink adakozó szándékát a gyülekezeti élet számos területén. Nem azt kell nézni, ami esetleg még nincs, hanem ami van, azt kell megtölteni tartalommal. Jelenleg a szociális misszió keretében országos szinten 160 ezer ember ellátását végezzük, körülbelül nyolcezer dolgozóval. Idősotthonainkban hosszú a várólista. Hospice-szolgálat bevezetését is tervezzük. A közoktatásban, ha a hittanosokat nézzük, 170 ezer gyermekkel találkozunk tanévenként. A középiskoláinkban nyolcvanezren tanulnak, és a Károli Egyetemen 8 ezer fiatal. Vagy nézzük az egészségügyi intézményeinket, például a Bethesda Kórházat, ahol gyerekek gyógyulnak. Itt van az égési sérült gyermekek osztálya is, és a szaktudás mellett jelen van az a lelki többlet, ami nem csak úgy nyilatkozik meg, hogy van egy igevers a falon, hanem úgy, ahogy az orvosok bánnak a szülőkkel, és biztosítják, hogy ott aludjon, a gyermekével lehessen. És van református hajléktalanmisszió, menekültmisszió, iszákosmentő misszió, vakmisszió, siketmisszió, telefonos lelkigondozás, börtönmisszió, kórházmisszió.

Mindemellett igenis tudnunk kell nem kérni, illetve átgondoltan kérni. De egyébként most olyan világot élünk, amikor nem is illő kérni, és mi nem is szeretnénk, én legalábbis ezt az álláspontot képviselem.

És annak, hogy a támogatásokat jó lelkiismerettel elfogadhattuk eddig a határig, például az az oka, hogy az ingatlankárpótlás csak részben történt meg, és romokban kaptuk vissza az épületeinket.

Még anno, az 1991-es törvény alapján. De az egy régi történet. Az új történet az, hogy csaknem ötven épületet kapott ingyen az egyház az elmúlt pár évben.

Csak közoktatási és szociális célra, kivételes esetben gyülekezetépítésre kaptunk ingatlanokat, és csak addig, míg az adott közfeladatot ellátjuk. Hiszem, hogy az egyház szolgálata – és nemcsak a református egyházról beszélünk – hozzájárul az emberek testi-lelki jó közérzetéhez, megnyugvásához, gyógyulásához, így a társadalom számára hasznos. Egyébként a kérdésében említett ingatlanok jelentős részét a Károli Gáspár Református Egyetem fejlesztésére kaptuk, amit a kormányzat támogat, ahogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fejlesztését is. De pont a kérdésében kifejezett állításokra mondtam, hogy nem vitatom el senkinek az ezekkel kapcsolatos érzései jogosságát.

Önvizsgálatot tartva el kell ismernünk: mára mindent megkaptunk ahhoz, hogy dolgozni tudjunk. Amink most van, elég ahhoz, hogy a közoktatási, a szociális missziónkat megfelelően elvégezzük.

Engem régóta zavar, hogy sokan, akik nem is értik, és nem is várható el, hogy értsék ennek az összefüggéseit, ferde szemmel néznek ránk, nemcsak reformátusokra, hanem az egyházakra. És bűnbánattal elismerem, hogy sokszor joggal, mert nem várható el az emberektől, hogy az általam feltárt összefüggéseket lássák és belássák. Persze az, hogy engem nem szeretnek vagy utálnak, csak akkor probléma, ha az ügy csorbát szenved, amit képviselek. Személyes meggyőződésem, hogy mindenki felé küldetésünk van. Imádságom és lelki vágyam tárgya az, hogy hitelessé legyünk, és minél többen lássák, hogy szolgálni akarunk, és nem uralkodni.

Tehát egyetért abban, hogy az elmúlt időszak bizalmi deficitet okozott a társadalomban az egyház felé?

Bármennyire rosszul esik, ezt látnunk kell. Vannak, akik eltávolodtak tőlünk, de az egyházaktól való eltávolodás jelensége a már említett okokon túl világtendencia is a jóléti társadalmakban, mert a nagy bőségben megkeményedik és elbizakodik a szív. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy nem az emberektől kell elvárnunk, hogy visszatérjenek, nem rájuk kell haragudnunk, nem őket kell hibáztatnunk. Dolgoznunk, hitelesen szolgálnunk kell, és akik megbotránkoztak, azokat nyitottan meg kell hallgatni, adott esetben bűnbánattal elismerve a felelősségünket. Hiszem, hogy számunkra ez tisztulást hoz, a világ számára pedig Isten egy nagy hitbéli ébredést készít elő.

Adrián Zoltán / 24.hu

Kicsit térjünk vissza ahhoz a bizonyos beszélgetéshez: azt mondta, abban a fázisban nem lehetett igazából átlátni, mi is történt. Ez talán egyfajta sokkos állapotként írható le, és nem vitatom el, hogy Balog Zoltán is ilyen állapotban lehetett. Akkor zajlott le egy országos politikai botrány hatalmas társadalmi felháborodást kiváltva, amibe a köztársasági elnök és az igazságügyminiszter pillanatok alatt belebukott, majd kiderült, hogy az ügy egyik felelőse a református egyház vezetője. Teljesen értem, ha mindenki össze volt zavarodva.

Mintha valami fullasztó örvénybe kerültünk volna…

Persze, de azért az abban a pillanatban is világos volt, hogy egy jogerős bírósági ítélet szerint pedofíliáért elítélt, bizonyítottan évekig a rábízott gyerekekkel durván visszaélő ember bűntársa, bűnsegédje az, akinek Balog Zoltán a köztársasági elnöknél kegyelmet járt ki. Ha ön ezt így átlátta volna, akkor is kiállt volna mellette? Vagy inkább a Tiszántúli Egyházkerület püspökének, Fekete Károlynak az oldalára állt volna, aki azt mondta, hogy Balognak azonnal le kéne mondania?

Válasszuk egy kicsit külön! Én ott, abban a megszólalásomban egyáltalán nem mondtam azt, hogy hol állok. Sőt, még nem is tartottunk ott, hogy maradjon, vagy ne maradjon.

De hát volt szimpátiaszavazás, amelyen a résztvevők döntést hoztak, legalábbis egy-egy szavazat erejéig.

Azért ne felejtsük el, hogy ez tanácsadói, nem pedig döntéshozói testület volt, ilyen ügyben a zsinatnak van joga döntést hozni. Rámutattam a hibákra, mert ezt éreztem a fő feladatomnak. És higgye el, nem tudtuk még, hogy mi történt, legalábbis nem voltunk tisztában az ügy részleteivel. És persze ott dolgozott bennünk az is, hogy református lelkésztársunkról van szó, akit még a politikai szerepvállalása előtti időszakból ismerünk, mint kedves barátunkat és Krisztusban testvérünket.

Ismerte még akkor, amikor fiatal maglódi lelkészként szolgált?

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Olvasói sztorik