A hatvanas-hetvenes évek nemcsak Amerikában jelentették a sorozatgyilkosok korát, de Nagy-Britannia leghírhedtebb gyilkosai is azokban az években tevékenykedtek, olyannyira, hogy teljes generációk pszichéjén hagytak letörölhetetlen nyomokat. Ekkor követte el szörnyű bűntetteit, az ún. lápi gyilkosságokat Ian Brady és Myra Hindley, ekkor lépett a színre a tucatnyi gyilkosságot elkövető Dennis Nilsen, és ekkor tartotta évekig rettegésben egész Észak-Angliát Peter Sutcliffe, akit csak A Yorkshire-i Hasfelmetsző néven emlegettek a médiában. Az ilyen elnevezés akkoriban természetes volt, de gondoljunk csak bele, hogyan éreznénk magunkat, ha a mi hozzátartozónkat értelmetlenül és brutálisan kivégző, szadista barmot emlegetné ilyen „becenéven” a sajtó, és ez csak egy a sorozatgyilkosokat övező kultusz felvetette problémák közül.
A divattervezők vagy mondjuk a fantasy mellett ugyanis a sorozatgyilkosok is a streamingrobbanás nyertesei közé tartoznak: Jeffrey Dahmer, Ted Bundy vagy a Mindhunter sorozatban szereplő hírhedt bűnözők nevét sokan csak ezekből a sorozatokból vagy filmekből ismerték meg, nem beszélve a számos true crime dokumentumsorozatról. Ezekkel szemben azonban gyakran felmerült a vád, hogy óhatatlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy brandet építenek a sorozatgyilkosokból, és a maguk módján heroizálják ezeket az embereket, akik pedig semmivel nem szolgálnak rá a kitüntetett bánásmódra. A brit ITV A hosszú árnyék című sorozata viszont üdítő kivétel, noha Peter Sutcliffe simán lehetne dobogós a sok közveszélyes pszichopata között, akik azzal váltak ismertté, hogy embereket gyilkoltak szakmányban.
A sorozat olyannyira nem Sutcliffe-ra koncentrál, hogy ő maga csak a legvégén tűnik fel benne, sőt, magukat a gyilkosságokat sem mutatja. Ellenben alaposan megismerhetjük az áldozatokat és hozzátartozóikat, a halálukról azonban csak elmondásból értesülünk. Ez pedig különösen jó döntésnek tűnik, hiszen Sutcliffe brutális kegyetlenséggel gyilkolta meg áldozatait – kivétel nélkül nőket –, és egyáltalán nem érezzük azt, hogy nekünk igenis látnunk kellene ezeket a pillanatokat. A sorozat épp elég deprimáló ezek nélkül is, mint ahogy izgalmaknak sincs híján, miközben felváltva követi a nyomozást és vezetőit, illetve az újabb és újabb áldozatokat.
Peter Sutcliffe 1975-ben gyilkolta meg első áldozatát Leedsben, akit még tizenkét másik követett, további hét nő túlélte a támadást, míg ezeken kívül is vannak, akikről nem állapítható meg bizonyossággal, hogy Sutcliffe áldozatai voltak-e vagy sem. A hatóságok eleinte úgy hitték, a gyilkos kizárólag prostituáltakra utazik, noha hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt válogatós, bárki megfelelt neki, ha nő volt és kellően kései órában, magányosan járt az utcán. A teherautósofőrként dolgozó férfi a frissen épült autópályáknak köszönhetően alaposan kiterjeszthette műveleti területét, és további yorkshire-beli városokban is lecsapott, sőt, még a távolabbi Manchesterben sem voltak tőle biztonságban a nők.
A rendőrség elképesztő amatőrsége következtében Sutcliffe több mint öt éven keresztül szabadon gyilkolhatott (pedig sok ezer más férfival együtt őt is számtalanszor kihallgatták), sőt, még üldözői közül is több áldozatot szedett: a nyomozás első vezetője, Dennis Hoban főfelügyelő egészségét az üggyel kapcsolatos stressz döntötte romba (évekkel Sutcliffe letartóztatása előtt meg is halt), míg az utódja, George Oldfield szívinfarktust kapott, és emiatt kellett új emberre bízni a nyomozás vezetését. A sorozat őket is igyekszik kiegyensúlyozottan ábrázolni: nem tökkelütött szerencsétlenek, hanem becsületes, kötelességtudó emberek, akik amellett, hogy személyesen is követnek el hibákat, egy reménytelenül elavult és konzervatív testületben szolgálnak, mely alapból bukásra volt ítélve.
Ahogy már a Dennis Nilsenről szóló, Des című, szintén ITV-sorozat is tette, A hosszú árnyék távolról sem csak bűnügyként tekint a gyilkosságsorozatra, hanem tulajdonképpen történelmi sorozat is: átható képet kapunk a hetvenes évek nyomasztó légköréről, és a válságból válságba tántorgó Nagy-Britannia nehéz időszakáról. Az egyik legmegrázóbb történet a háromgyerekes Emily Jacksoné, aki miután megelégelte, hogy férje küszködő vállalkozásából nem tudnak rendesen megélni, alkalmi szexmunkával akarta befedni a családi költségvetésen tátongó lyukat, ám balszerencséjére Sutcliffe volt az egyik (és utolsó) kliense. És az ő esete távolról sem volt egyedi. Az akkor már javában döglődő nehéziparnak fokozottan kitett Észak-Anglia hagyományosan nehéz sorsú régiója volt az országnak, ráadásul a zord gazdasági helyzet, illetve a híreket akkor uraló, terrorcselekményekkel is járó észak-írországi konfliktus mellett idővel a szabadon gyilkoló „Hasfelmetsző” is hozzájárult ahhoz, hogy a yorkshire-i városok lakói valósággal egy horrorfilmben érezzék magukat: a visszaemlékezések szerint számos nő évekig csak kísérettel vagy egyáltalán nem mert kimozdulni otthonról sötétedés után, és sokakban ez a szorongás a gyilkos rács mögé kerülése után sem múlt el.
Ezt a hangulatot kitűnően adja vissza A hosszú árnyék, mely komótosan haladva ismerteti a történetet, és sikerül elkerülnie a hatásvadászatot, ugyanakkor meggyőzően ábrázolja azokat a korabeli viszonyokat is, amelyek kiszolgáltatott helyzetbe hozták a legszegényebb rétegekből származó nőket. Hangsúlyos része a sorozatnak a rendőrség mai szemmel elképesztő hozzáállása: amíg úgy gondolták, hogy a gyilkos csak prostituáltakra vadászik, nem igazán vették komolyan az ügyet, még nyilvános nyilatkozatokban is többé-kevésbé nyíltan arra utaltak, hogy ezek a nők házhoz mentek a pofonért azzal, hogy kiálltak az utcasarokra. Azok az áldozatok, akik túlélték a támadást, az államtól semmilyen segítséget nem kaptak, sőt, ha az illető fekete volt, akkor a szavahihetőségét is megkérdőjelezték. Nem véletlen, hogy amikor Sutcliffe 2020-ban a börtönben meghalt, a West Yorkshire-i rendőrfőnök bocsánatot kért „az összes hozzátartozónak a magas rangú tisztek által akkoriban használt nyelvezet, hangnem és terminológia által okozott szenvedésért”. Frusztráló nézni, ahogy elképesztő magabiztossággal halmoznak hibát hibára ezek az emberek, de épp elég árnyaltan ábrázolja őket a sorozat ahhoz, hogy ne fekete-fehér karakternek lássuk őket sem.
A hosszú árnyék vezető írója, George Kay korábban olyan sorozatokkal szerzett nevet, mint a Lupin, a magyarul sajnos nem látható Litvinenko és Az eltérített járat, itt pedig a tényirodalomra és a nyomozás dokumentumaira támaszkodva írta meg a forgatókönyvet, mely esetében tényleg nem csak üres lózung, hogy az áldozatok és hozzátartozóik szemszögéből meséli el a történetet. Számos kiváló brit színészt láthatunk a szereplők között: David Morrissey, Toby Jones, Daniel Mays vagy Katherine Kelly mind jól ismert arcok, akik most is nagyot alakítanak, míg a sorozat látványvilága is erőlködéstől mentesen hozza a hetvenes évek borongós hangulatát. A hosszú árnyék kegyetlen történetet mesél el, amelynek nincsenek hősei, csak áldozatai vagy túlélői, de sokkal valóságosabbnak hat a legtöbb kriminél, köztük olyanoknál is, amelyek elvileg szintén „igaz történet alapján” készültek. Míg azonban azok sokszor csak egy jó sztorit látnak egy-egy bűnesetben, amit aztán a krimik kliséi segítségével mesélnek el, az áldozatokat leginkább csak kelléknek tekintve, addig A hosszú árnyék alkotói számára a sorozatgyilkos utáni hajsza csak egy eszköz, mellyel egy egész korszakot tudtak kiválóan érzékeltetni.
A hosszú árnyék (The Long Shadow), 7 epizód, 2023, SkyShowtime. 24.hu: 9/10
