Ha szürkület után, néma csendben John Malkovich és egy ló hosszan egymás szemébe néznek, ott valaki halni készül. Vagy Malkovich, vagy a ló. Esetleg mindkettő.
Vegyük ehhez hozzá, hogy Malkovich idősödő, vércinikus CIA-ügynököt játszik, akinek volna mit meggyónnia.
Malkovich, illetve az általa alakított Chris márpedig ilyesmivel keresi a kenyerét. Csak éppen unja az egészet. Undorodik magától, és annál is jobban a főnökétől, akivel éppen azon mesterkednek, hogy Salvador Allende Chiléjét visszatérítsék az Amerika szempontjából helyes útra. Allendének vesznie, Pinochetnek jönnie kell. A balos egyetemisták, újságírók, tanárok és jogászok sorsát pedig ne firtassuk.
Azt is vegyük hozzá mindehhez, hogy egy Martin McDonagh-filmben járunk, vagyis Malkovich CIA-s bérgyilkoskarakterének bőven lesz ideje eltöprengeni elhibázott életén és elkerülhetetlen halálán, meg azon a purgatóriumon, ami a kettő között, valamilyen festői környezetben vár rá. Ez az élet és halál közötti, ködlepte határvidék az első McDonagh-nagyjátékfilmben Bruges középkori városkája volt, a legutóbbiban pedig a fiktív Inisherin szigete Írországban.
Az őslakosok Rapa Nuinak hívják, de Christ ez hidegen hagyja: ő dafke kijelenti a Rapa Nui elnevezést pártoló diáklányoknak a reptéren, hogy a Húsvét-szigetre indul, mert meg akarja nézni a „nagy fejeket”. A „politikai korrektség” kifejezést 1973-ban, amikor a történet játszódik, még nem találták fel, de ha mégis, biztosan nem egy hetvenéves CIA-ügynök fogja komolyan venni.
