A századfordulóra világvárossá vált Budapesten a legszegényebbek, illetve a felső tízezer közti szakadék egyre nagyobbra nyílt, sorra indulhattak meg tehát az elesettek, illetve a nehéz körülmények között élők segítésére, vagy épp otthonhoz juttatását célzó társadalmi folyamatok: a főváros munkáslakótelepek építésébe fogott, a nyomornegyedek egy része pedig rövid időn belül új bérházaknak adták át a helyüket, a legszegényebbek felemelése azonban nehezebb volt a vártnál, így az állam, valamint a főváros mellett egy sor szervezet, illetve több egyház is kiépítette a saját hálózatát.
Utóbbiak közé tartozott az éppen száz évvel ezelőtt, 1924-ben Magyarországra érkező Üdvhadsereg Szabadegyház – a közbeszédben szimplán csak Üdvhadsereg –, amely gyors egymásutánban több helyszínen is elindította misszióját: Budapesten elsőként Terézvárosban, majd Csepelen, illetve az akkor a város szegényei által lakott Józsefvárosban, ahol ekkor főként gyári dolgozók, illetve napról napra élők laktak. A szükség nagy volt, így hamarosan vidéken is megkezdték a segítő pontok nyitását.
Az 1865-ben, William Booth metodista lelkész által életre hívott mozgalom célja az első pillanattól kezdve az volt, hogy a lelki táplálékot jelentő prédikáció mellett az emberek testi szükségleteivel is foglalkozzon, így gyógyítsa, vigasztalja, vagy épp munkához és otthonhoz juttassa őket. Budapesten előbb az I. világháború, illetve az azt követő változások miatt széttört családokra fókuszáltak. Épp száz évvel ezelőtt Dohány utcában indult el a munka, 1925-ben pedi megnyitották a Práter utcai úgynevezett iszákosmentő állomást, ami alig néhány hónap alatt kinőtte a helyét.
A következő évben épp ezért a Szerdahelyi utca 17-ben nyitottak új helyet, ahol az alkoholisták mellett a kenyerüket az utcán kereső nők, illetve az elhanyagolt és árva gyermekek is menedéket találhattak, az épület azonban rövidesen itt is megtelt, így az Üdvhadsereg nagy lépésre szánta el magát:
Az egykor még orvosi rendelőt és fogászati kezelőt is magában foglaló, a megnyitásról hírt adó lapok szerint világos, jó levegőjű, és patyolattiszta terekkel megtöltött, így akár klinikának is beillő ház az első nagy gazdasági világválság következményeként a harmincas években szinte végig teljes kapacitással működött, a helyzet pedig a második világháború során sem változott, így egyedül 1940-ben több mint 67 ezer lakó fordult meg a falai közt, melegételből azonban még ennél is jóval többet – 110 ezer adagot osztottak ki az épületben.
A háború legsötétebb, Budapestet részben romba döntő heteit a lakók a környékről beáradókkal együtt a ház pinceóvóhelyén, sértetlenül élték át, a körülöttük lévő házak azonban mind súlyos sebeket szereztek. Ez a kivételes – mondhatnánk, isteni – szerencse a kommunista hatalomátvételt követően nem maradt meg, hiszen a többi egyházi létesítménnyel együtt ez a ház is szálkát jelentett a rendszer szemében.
Az egyre gyakoribbá váló ellenőrzések, illetve zaklatások végére az 1949-es államosítást, majd a teljes vagyonelkobzás tett pontot, így az Új Reménység Háza – a két világháború közti köznyelvben, sőt, sokak számára ma is szimplán csak Lordok Háza, bár ezt a nevet hivatalosan sosem viselte – 1952-től közel negyven éven át állami tulajdonban működött. Előbb börtönből szabadult nők és férfiak átmeneti otthonaként, majd munkásszállásként működött.
János és a többiek
A kialakult helyzetet a rendszerváltást követő átrendeződések oldották meg, a Főváros 1991 őszén ugyanis visszaadta azt az országba időközben visszatérő Üdvhadseregnek, majd az év végén, immár férfi hajléktalanszállóként a leginkább rászoruló, utcán élők kaptak itt lehetőséget az újrakezdésre, vagy a nehéz helyzetük jobbá tételére.
A belső udvaron végignyúló, későbbi bővítésként született földszintes szárnyban ma kétágyas, az utcai fő épülettömegben pedig váltakozva emeletes, illetve normál ágyas, legfeljebb tíz férőhelyes szobákat is találunk, bennük jobb életért küzdő, egy hullámvölgyből a ház munkatársainak segítségével kilépni igyekvő emberekkel.
Kitűnő példája ennek az ötvenes évei elején járó János, akit tizenhét éves kora óta több családi tragédia – előbb édesanyja Kanadába való, minden előjel nélküli távozása, majd egy haláleset – ért, életét pedig hosszú időn az alkohol-, illetve a kábítószerfüggőség uralta.
Az őt ért sorozatos csapások után mostanra talpra álló férfi harmadszorra tölt el hosszabb időt az épületben: előbb két évet élt a falak közt, majd később egy évre visszatért, most pedig 2023 márciusa óta ismét a ház lakója, amiért a vezetők mellett magának Istennek is hálával tartozik – mondta el május eleji beszélgetésünkkor, aminek során nyilvánvalóvá vált, hogy az elmúlt évtizedeiben munkahelyek tucatjain dolgozó, albérletről albérletre költöző, életének egy részét szinte öntudatlan állapotban töltő János nem csak igazi csoda, de tökéletes példája annak, hogy minden embertársunk megérdemli az esélyt egy új, jobb életre, ehhez pedig éppen olyan intézményekre van szükség, mint az egykori legendás Ganz-gyártól alig néhány lépésnyire fekvő Új Reménység Háza.
Az otthonról a legnagyobb szeretettel beszélő, múltja ellenére elképesztő választékossággal beszélő Jánosnak a szállón a hite is elmélyült: a gyerekkorában, illetve később, munkája miatt megismert zsidó hitközségi élettől eltávolodva megismerte a Bibliát, majd azt saját támaszává tette. Ennek fényében talán nem is meglepő, hogy az intézmény vezetői több alkalommal is kérték: egy istentiszteleten ő hirdesse az igét, megerősítve az emebereket, János azonban annyira alázatos, hogy nem érzi magát méltónak erre.
Úgy gondolja, hogy ennek köszönheti az erőt is, ami képes volt őt felemelni a padlóról: Pál apostol szavait, illetve a Góliátot legyőző Dávidot előszeretettel idézve arról beszélt, hogy nincs reménytelen eset, ehhez azonban természetesen szükség van arra, hogy a menedékre vágyó maga is felismerje a saját helyzetét, azon pedig minden erejével megpróbáljon változtatni. Ehhez szerinte sokszor arra is szükség van, hogy az ember Istenben találjon békére, az ehhez vezető utat pedig az éhség esetén étellel, munkanélküliség esetén munkalehetőségekkel, ruhátlanság esetén pedig ruhákkal segítő Új Reménység Háza minden eszközzel nyitott megmutatni.
Az intézmény ezt kevés forrásból gazdálkodva, erőn felül teszi, működési elve azonban eltér az ország legkülönbözőbb részein lévő hajléktalanszállók vagy otthonok elvétől – tudtuk meg a házat vezető Kun Hajnalkától, aki minden esetben a minőségre törekszik.
A szociálpedagógusként az Üdvhadsereghez került intézményvezető elmondta: a lakók az legfeljebb 1+1 évre való beköltözéskor vállalják, hogy
Ez képes biztosítani azt, hogy a férőhelyeket tényleg azok az emberek töltsék be, akik valóban mindent megtesznek az újrakezdésért. A tempót és utat, amin a lakók megkezdik a társadalomba való visszaintegrálódást, persze nem lehet szabályozni, a folyamatot azonban képzett szociális munkások segítik. A két év bizonyos szempontból hosszú időt jelent, vannak azonban olyan esetek – így János is –, akiknél ennél hosszabb időre van szükség, így a tartózkodás meghosszabbítása is lehetséges.
Az épület, illetve az intézmény működését az Üdvhadsereg részben saját forrásból, nemzetközi és hazai adományokból, valamint felajánlásokból oldja meg, a beérkező összegek egy részét azonban az adójuk 1%-ával az Új Reménység Háza javára rendelkezők adják össze. Ezek a támogatások szükségesek ahhoz, hogy még több, Jánoshoz hasonló ember szülessen, vagy épp szülessen újjá – olyan, főként középkorú ember, akik a Dobozi utcát elhagyva nem szimplán csak a társadalom fontos tagjai lesznek, de erőt is adnak a környezetüknek.
