Mi a teendő, ha a fehér ember arra ébred egy reggel, hogy fekete lett?

Egy Anders nevű fehér bőrű ember egy reggel arra ébredt, hogy tagadhatatlanul mélybarnává vált. Lassan, fokozatosan kezdett eljutni erre a felismerésre, majd egyik pillanatról a másikra ráeszmélt a dologra: először, amikor a telefonjáért nyúlt, csak úgy érezte, mintha a kora reggeli fény valami furcsát művelne az alkarja színével, aztán összerezzent, mert egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy van mellette valaki az ágyban, egy sötétebb bőrű férfi, de bármilyen ijesztő volt is a gondolat, ez nyilvánvalóan lehetetlen volt, és Anders megnyugodva tapasztalta, hogy a másik személy, aki vele együtt mozdul, valójában nem egy személy, azaz nem egy másik személy, hanem ő maga, Anders, és elárasztotta a megkönnyebbülés, hiszen ha csupán képzelte azt, hogy valaki más is van az ágyában, akkor nyilván a színe megváltozása is csak valami trükk volt, valami optikai csalódás, vagy egy, az álmok és az ébrenlét közti, bizonytalan átmeneti térben született mentális képződmény,

csakhogy eddigre már a kezében volt a telefonja, és megfordította a kameraállást, és látta, hogy az arc, ami visszanéz rá, egyáltalán nem az ő arca.

Kikászálódott az ágyból, és sietve elindult a fürdőszoba felé, de lecsillapította magát, erővel visszafogta, kimértebbé és körültekintőbbé tette a lépteit, és hogy ezt azért tette-e, hogy uralja a helyzetet, hogy elméje puszta erejével visszatérésre kényszerítse a valóságot, vagy azért, mert a futástól még jobban megrémült volna, mert úgy örökre az üldözött fél szerepébe kényszerítette volna magát, azt nem tudta volna megmondani.

A fürdőszoba kopottas, mégis megnyugtatóan ismerős volt a repedezett csempével, a koszos fugával, a mosdókagyló külsejére száradt fogkrémcsíkkal. A gyógyszeres szekrény tükrös ajtaja csálén állt, Anders belátott a belsejébe, így hát felemelte a kezét, és a helyére lendítette a tükörképét, hogy szembenézhessen vele, de a tükörkép, amit látott, nem az általa ismert arc tükörképe volt.

Érzelmek törtek rá, nem annyira megdöbbenés vagy szomorúság, bár ezek az érzelmek is jelen voltak benne, de elsősorban haraggal töltötte el az arca helyét elfoglaló arc, sőt, nem is haraggal, hanem váratlan, gyilkos dühhel. Meg akarta ölni a színes bőrű embert, aki szembeszegült vele itt, az otthonában, ki akarta oltani a másik testet mozgató életet, hogy ne maradjon más, csak ő maga, ahogy az korábban volt, és ököllel belevágott az arcba, kissé megrepesztve azt, amitől az egész bútorszerelvény, a szekrény, a tükör, minden oldalra billent, és úgy lógott a falon, ahogy a festmények szoktak lógni földrengés után.

Anders csak állt ott, a kezében érzett fájdalmat elnyomta egy másik, intenzívebb érzés, ami úrrá lett rajta, és érezte, hogy reszket, eleinte alig érzékelhetően, aztán egyre hevesebben, olyan volt ez, mint valami veszélyes téli reszketés, mintha menedék nélkül fagyoskodott volna a szabadban, és visszamenekült az ágyába, a takaró alá, és aztán csak feküdt ott sokáig, elrejtőzve, és azt kívánta, hogy bárcsak, bárcsak ne kezdődne el a nap, ami épp elkezdődött.

*

Anders várta, hogy elmúljon a dolog, de nem múlt el, és teltek az órák, és rájött, hogy kirabolták, hogy bűntény áldozatává vált, és ezt egyre szörnyűbbnek érezte, mert ez a bűntény mindentől megfosztotta, megfosztotta őt önmagától, hiszen hogyan is állíthatná, hogy ő Anders, hogyan is lehetne Anders, miközben ez a másik ember mered rá a telefonjából és a tükörből, és igyekezett megállni, hogy folyton nézegesse magát, de időnként azért megnézte magát, és olyankor újra látta, hogy meglopták, és amikor épp nem nézegette magát, akkor sem menekülhetett sötét karja és keze látványától, ami még ijesztőbb volt, mert igaz ugyan, hogy a végtagjai egyelőre az ő irányítása alatt álltak, de semmi nem garantálta, hogy ez így is marad, és Anders nem tudta, hogy a gondolat, amely rossz emlékként újra és újra bevillant az elméjébe, a gondolat, hogy megfojtja magát, vajon olyasmi volt-e, amitől tartott, vagy éppenséggel az, amit a leginkább szeretett volna megtenni.

Nem volt étvágya, de azért megpróbált enni egy szendvicset, hogy megnyugodjon és stabilizálja magát, és azt mondta magának, hogy minden rendben lesz, bár nem volt meggyőződve erről.

Hinni akarta, hogy valahogy visszaváltozik majd, vagy hogy rendbe hozzák, de máris kételkedett ebben, nem hitt a dologban, és amikor felmerült benne a kérdés, vajon nem csak a képzelete szüleménye-e az egész, akkor készített magáról egy fotót, amit aztán betett egy digitális albumba, és az algoritmus, amely a múltban minden alkalommal csalhatatlanul, bizonyosan és megbízható módon feldobta a nevét, ezúttal képtelen volt azonosítani őt.

Anders alapesetben nem bánta, ha egyedül van, de jelen állapotában olyan volt, mintha nem is egyedül lenne, inkább valami ellenséges társaságban, mintha fogságba esett volna a lakásában, mert nem mert kilépni az utcára, csak elment a számítógéptől a hűtőhöz, aztán az ágyhoz, aztán pedig a kanapéhoz, egy kicsivel mindig továbbhaladva a szűk térben, amikor már képtelen volt ott maradni, ahol épp volt, de Anders nem szökhetett el Anders elől, aznap legalábbis nem, mert mindenhova követte ez a rossz érzés.

Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és vizsgálgatni kezdte magát: a haja állagát a fejbőrén, a borostát az arcán, a bőre szerkezetét száraz kezén, a korábbinál kevésbé látható ereit, a lábkörme színét, a vádlija izmait, majd dühöngve ledobta a ruháit,

és megvizsgálta a péniszét is, ami nem volt különösebben nagy vagy vaskos, és a legkevésbé sem volt figyelemre méltó, attól eltekintve, hogy nem az ő pénisze volt, és ettől bizarrá és elfogadhatatlanná vált, mint valami tengeri lény, aminek nem is lenne szabad léteznie.

*

Az első nap SMS-ben beteget jelentett a munkahelyén. A második nap megüzente, hogy betegebb, mint hitte, és valószínűleg egész héten otthon kell majd maradnia, mire a főnöke felhívta, de Anders nem vette fel a telefont, mire a főnöke megírta, hogy reméli, legalábbis haldoklik, de onnantól kezdve békén hagyta Anderst, mármint attól az egy órával később küldött, kódaszerű üzenettől eltekintve, amelyben tudatta vele, hogy ha nem dolgozik, akkor fizetést sem kap.

Anders az átváltozása óta nem találkozott senkivel, és nem is akart találkozni senkivel, de elfogyott a tej, a csirkemell és a tonhalkonzerv, és senkitől sem várható el, hogy a végtelenségig csak proteinport fogyasszon, ami azt jelentette, hogy ki kellett mozdulnia a lakásból és szembe kellett néznie a világgal, vagy legalábbis a bolti eladóval. Felvett egy sapkát, és mélyen a szemébe húzta az ellenzőjét.

Az autója, ami régebben az anyja autója volt, nagyjából feleannyi idős volt, mint Anders, a járművet összeszerelő munkások már rég nyugdíjba mentek, vagy fölöslegessé váltak, vagy lecserélték őket robotokra, és a kocsi kissé imbolygott, amikor lassított vagy gyorsított, és még jobban imbolygott, amikor irányt váltott, mint valami hajlékony derekú táncos, vagy egy részeg, de az újraépített motor kellemesen reagált az impulzusokra, mintha le akarná nyűgözni a sofőrt, és mivel Anders anyja rajongott a klasszikus zenéért, Anders apja gondoskodott arról, hogy kiváló lejátszó legyen az autóban, tiszta magas hangokkal, korrekt középfrekvenciával és Anders számára, különösen ezekben a napokban, visszafogottnak tűnő, a dübörgést magabiztosan nélkülöző basszussal.

Az üzlet parkolójában látta, hogy valaki ránéz, aztán elfordítja a fejét, és ugyanez megismétlődött később a tejtermékek sorában is.

Nem tudta, mire gondolnak ezek az emberek, már ha gondoltak valamire egyáltalán, és arra jutott, hogy csak a képzelete játszott vele, amikor ellenségességet vagy épp undort látott felvillanni a tekintetükben. Felismerte a pénztárost, de a pénztáros nem ismerte fel őt, és Andersen egy pillanatra úrrá lett a rettegés, amikor átnyújtotta a bankkártyáját, de a pénztáros rá sem nézett a kártyára, nem nézett sem a kártyán szereplő névre, sem az aláírásra, és nem reagált Anders elmotyogott köszönömjére és viszlátjára sem, meg sem moccant, még csak nem is pislogott, mintha Anders egyáltalán meg sem szólalt volna.

Amikor Anders beült a kocsijába, eszébe jutott, hogy mindhárom ember, akit látott, fehér bőrű volt, és hogy valószínűleg paranoid módon viselkedik, túlzott jelentőséggel ruházva fel a lényegtelen részleteket, és egy közlekedési lámpánál szembenézett önmagával a visszapillantó tükörben, a fehérség nyomait keresve, mert a fehérségnek ott kellett lennie valahol, talán az arckifejezésében, de nem látta a fehérséget, és minél jobban kereste, annál kevésbé tűnt fehér bőrűnek, mintha ez a keresés maga lett volna a fehérség ellentéte, ami még messzebbre üldözte a fehérséget, és Anders kétségbeesett és elbizonytalanodott ettől, mert olyan érzés volt, mintha nem tartozna ide, pedig itt született, a szentségit neki, és aztán meghallotta, hogy a mögötte álló autós hosszan, hangosan rádudál, és elindult, hogy áthaladjon a lámpán, ami néhány másodperccel korábban zöldre váltott, a mögötte lévő nő pedig kikerülte őt, és lehúzta a kocsija ablakát, és káromkodott, dühösen, hosszan és durván, aztán elsöpört onnan, Anders pedig nem tett semmit, de semmit, nem kiabált vissza, nem próbálta a mosolyával lefegyverezni a nőt, nem tett semmit, csak ült ott, mintha értelmi fogyatékos lenne, pedig a nő csinos volt, tényleg csinos, legalábbis azelőtt, hogy kiabálni kezdett volna, és miután hazaért,

Anders elgondolkodott azon, vajon hogyan reagált volna, hogyan reagálhatott volna, ha tudathatta volna valahogy a nővel, hogy fehér bőrű, vagy ha ő maga tudta volna ezt önmagáról, mert hirtelen nem tudta magáról, hogy fehér bőrű, és képtelen volt elrejtőzni ez elől a nemtudás elől.

Szívott egy kis füvet, sokáig lent tartva a füstöt, de lehet, hogy ez hiba volt, mert mire elkészítette az ebédjét, már egyáltalán nem volt éhes, inkább valami lüktető szorongás lett úrrá rajta, és tapasztalatból tudta, jobb, ha szív még egy keveset, nehogy bennragadjon ebben az állapotban, így hát szívott még egy keveset, aztán a telefonját bambulta, netezett, és végül vacsorára ette meg az ebédjét.

Ha beszélhetett volna valakivel, bárkivel, Anders az anyjával beszélt volna legszívesebben, de az anyja néhány évvel korábban elhunyt, a víz vitte el, pontosan tudták, a víz, aminek a szaga és az íze is rossz volt, de aminek aztán végül javult a minősége, így amikor beköszöntött a rák, és felfalta belülről Anders anyját, ahogy sok másik embert is, nehéz volt bebizonyítani, hogy volt valami konkrét kiváltó oka a dolognak, legalábbis a bíróságon nehéz volt bizonyítani, és Anders anyja az utolsó hónapokban már beszélni sem tudott, csak hörögni, és azt akarta, hogy legyen vége az egésznek, így hát áldás volt, amikor végre vége lett.

De mielőtt megbetegedett volna, mindig meghallgatta a fiát, határtalanul hitt benne, és hosszas beszélgetéseket folytatott vele, amikor Anders nem tanult meg időben beszélni, és olvasott neki az ágyban, amikor Anders nem tanult meg időben olvasni, és Anders hétévesen annyira imádta, hogy az anyja osztályába járhat, hogy nem volt hajlandó felsőbb osztályba lépni, és két hétig még az anyjához járt, mielőtt továbbment volna, és az anyja kedveltette meg vele az olvasást, ő harcolta ki, hogy több időt kapjon a dolgozatírások során, és azt akarta, hogy egyetemre menjen, bár ezt már nem érte meg, és végül közbe is szólt az élet, és Anders nem ment egyetemre, bár az anyja miatt és saját maga is remélte, hogy erre még sor kerül egy nap, vagyis inkább egy este, mert az esti iskola sokkal vállalhatóbbnak tűnt számára.

A középiskolában mindenki azt mondta, hogy Anders legjobb tulajdonsága a mosolya, ez az önmagával és másokkal egyaránt elnéző mosoly, ez a gyerünk, vágjunk bele! mosoly, amely nagylelkű volt, és hívogató, és amelyet az anyjától örökölt, amely az anyja arcáról származott át az ő arcára, és most nem volt sehol ez a mosoly, mert eltűnt a mosolyt lehetővé tévő érzés, és Anders nem tudta, hogy visszatér-e még valaha.

Mohsin Hamid: Az utolsó fehér ember

Fordította: Pordán Ferenc

Jelenkor, 2023