Amikor bejött a zsidótörvény és föl kellett tenni a csillagot, a legjobb barátnőm, a Pápai Irénke szóba sem állt velem, rám sem nézett. És a Tóth Celli odajött és megpuszilt engem.
Kinszki Judit így emlékezett vissza a zsidók megkülönböztetését szolgáló jelzés hazai bevezetésére a tárgyban a 2B Galériában rendezett 2020-as kiállítás tanúsága szerint. A hazai zsidó lakosságnak 1944. április 5-én kellett először a ruhájára tűzni azt a megkülönböztető jelzést, ami Európa-szerte mindenhol az első lépés volt a zsidók elleni népirtás felé vezető úton.
Mint azt Randolph Braham A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon című, először 1994-ben, a máig bénító hatású történelmi események 50. évfordulóján a Columbia University Press által New Yorkban kiadott történelmi munkájában írja, a sárga csillag bevezetésének „nyilvánvaló célja az volt, hogy a zsidókat elkülönítse és megkülönböztesse a lakosság többi részétől. Az árulkodó jelzést viselni kényszerülő zsidók világosan felismerhetővé váltak, s így könnyű prédái lettek a megsemmisítő folyamat következő lépéseinek: a gettósításnak és a deportálásnak. A sárga csillag bevezetésére vonatkozó javaslatot Jaross Andor belügyminiszter terjesztette a minisztertanács elé. Azzal érvelt, hogy a megkülönböztető jelzésre azért van szükség, mert a nemzet közbiztonsága és katonai érdekei megkövetelik, hogy a »megbízhatatlan« zsidókat világosan és könnyen fel lehessen ismerni. Ez a felismerhetőség – folytatta – megkönnyítené a zsidók cselekedeteinek és magatartásának ellenőrzését, s távol tartásukat olyan helyektől, ahol jelenlétük a nemzet katonai érdekeit veszélyeztetné. Mivel a jelzés bevezetésében a hangsúly a nemzetbiztonságra és a katonai szükségszerűségre esett, »törvényes« alapot találtak a rendelet elfogadására.”
A szóban forgó 1240/1944-es rendelet egészen pontosan azt írta elő, hogy április 5-től „minden hatévesnél idősebb zsidó személy 10×10 cm nagyságú, posztóból, selyemből vagy bársonyból készített hatágú, kanárisárga csillagot viseljen ruhájának bal mellrészére varrva.” A sárga csillag megjelenésének ambivalens társadalmi hatását nemcsak a zsidók elleni népirtást célzó intézkedések áldozata, Kinszki Judit idézte fel utóbb, hanem más túlélők is. Puckler Jánosné például úgy emlékezett, hogy
aznap ballagtunk a negyedik polgáriból, amikor az első nap volt, hogy a sárga csillagot fel kellett tenni. (…) De volt egy nagyon rendes osztályfőnöknőnk, és azt mondta, hogy az ő felelősségére vegyük le, mert nem tudja elviselni, hogy nekünk ez egy ilyen rossz emlék maradjon.
A szombathelyi születésű, később az auschwitzi haláltábort is megjárt Hacker Iván pedig úgy emlékezett a zsidók ruháján megjelenő csillag okozta sokkra, hogy „sokan elfordultak, nem akarták zavarba hozni a sárga csillag viselőjét. Voltak, akik külön előzékenységgel, feltűnően jó előre köszöntek. (…) A határvadász laktanya előtt katonák köpdöstek egy sárga csillagos öreg zsidót.”
A propagandalapok hergelése elérte a hatását
Miután a korabeli ellenzéki újságok jelentős részét addigra már betiltották, az 1944 áprilisában mintegy 800 ezer magyar zsidó megbélyegzéséről és az őket érő atrocitásokról a megmaradt napilapok a legjobb esetben is szenvtelenül, esetenként azonban kifejezetten gyűlölködő stílusban írtak. A Függetlenség című, állami forrásokból bőkezűen támogatott nyilaspárti propagandalap például úgy foglalta össze a zsidók jogfosztásának a kiteljesedését, hogy „a zsidók sárga csillagjának feltűnési napján olyan volt a főváros, mint egy színes néprajzi térkép. A járókelők kabátján lehetett látni, hogy melyik városrészt, utcát vagy környéket milyen mértékben szállták meg és lepték el a zsidók. (…) Feltűnően megritkította a főváros forgalmát az első csillagos nap. (…) Volt hely bőven a villamoson is. A csillag sok villamosvonalon eltüntette a lépcsőn lógó fürtöket. Nem mintha a csillagosok szoktak volna a lépcsőn lógni, hanem ők foglalták el mindig a belső helyeket, és a keresztények, akik munkájukba siettek, kénytelenek voltak a lépcsőre kapaszkodni, hogy el ne késsenek munkahelyükről. Most, hogy a zsidók nagy része otthon maradt, vagy ha ki is ment, kerülte a villamosra szállást, jutott hely a munkájuk után menő keresztényeknek is.”
Arról, hogy miért igyekeztek távoltartani magukat a villamosozástól, több budapesti túlélő is megemlékezett utóbb. Dósai Istvánné például azt idézte fel, hogy „egyszer, amikor mentem az iskolába a villamossal, a kabátomon persze a sárga csillaggal, felszálltam az elülső peronon. Amikor beljebb mentem a kocsiba, rám szóltak, hogy szálljak le szépen, és szálljak fel újból, de most már a hátsó peronra, mert sárga csillaggal csak ott szabad felszállni.” Hasonlóan gyomorforgató történet égett Dévényi Sándorné emlékezetébe is, akinek a villamoson egy nő átadta a helyét, majd miután két másik nő hangosan megjegyezte, hogy „nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön”, az akkor épp várandós fiatal nő felhívta a figyelmüket az állapotára. A két nő csak annyit felelt neki: „na és, de zsidó!” Visszaemlékezésében azt fájlalta a leginkább, hogy várta, „hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét.”
Közben az áldozatok azt is megörökítették, hogyan viszonyultak hozzájuk a dolgos, munkájukba igyekvő keresztények. Heltai Jenő író már-már szenvtelenül, távolságtartó, dokumentarista stílusban jegyezte fel a naplójába április 7-én, hogy „a borbélynál egy nyilas újságíróval találkoztam, megilletődötten köszönt. A reformátusok nem hajlandók a csillagos reformátusokkal együtt venni az Úrvacsorát, a pap külön adja nekik. Ennél több indulattal örökítette meg a saját élményeit naplójában Lévai Jenő, a két világháború közti időszak egyik sztárújságírója, Az Est lapok egykori munkatársa, aki azt tapasztalta, hogy a keresztények igyekeztek elkerülni a megbélyegzett zsidókkal való találkozást is:
régi barátságok szűntek meg egy csapásra. Ki voltunk közösítve. Gettó nélküli társadalmi gettóba szorultunk. Kibírhatatlan volt.
A Kállay-kettős sokáig viszonylagos biztonságban tartotta a magyar zsidókat
Az etnikai kisebbségekre vonatkozó, de elsősorban a társadalmi arányukhoz képest a felsőoktatási intézményekben felülreprezentált zsidó lakosságot célzó (és a nők felsőoktatási képzését például a jogi karokon teljesen ellehetetleníteni szándékozó) numerus clausust, vagyis a felsőoktatásba felvehető hallgatók arányát a lakosságbeli arányukban meghatározó, 1920. évi XXV. törvénycikket Európában elsőként, bőven a hasonló németországi törvények előtt bevezették Magyarországon. Ehhez képest a sárga csillag bevezetésének a II. világháborús magyar kormányfők meglepően sokáig, egészen Sztójay Döme 1944. márciusi színrelépéséig ellenálltak. A Német Birodalom által megszállt területeken a sárga csillag sokkal hamarabb megjelent a zsidó lakosságon, elsőként Lengyelországban 1939 decemberében, majd 1941-ben a Szovjetuniótól elhódított területeken is, pedig még a birodalomban is csak 1941 őszétől, majd ezt követően Szlovákiában, Horvátországban, Szerbiában, Romániában és Bulgáriában is kötelezték a zsidó lakosságot a megkülönböztető jelzés viselésére. A megszállt országok közül csak Dániában, míg a szövetséges hatalmak közül Olaszországban és – 1944 áprilisáig – Magyarországon nem vezették be a csillagviselést.
Pedig már a Sztójay-féle bábkormányt megelőző magyar országvezetést sem lehetett zsidóbarátsággal vádolni, a miniszterelnöki posztot 1942 márciusától 1944 márciusáig betöltő Kállay Miklós nyilatkozatai, beszédei is nyíltan és durván antiszemita töltetűek voltak, de a tettei jóval mérsékeltebbnek bizonyultak a szavainál – érzékelteti a korszak politikai viszonyait a magyarországi holokausztörténetet kutató Lénárt András történész. A magyar politikai elit már 1942-től igyekezett, először finoman, majd egyre határozottabban közeledni a nyugati szövetségesekhez, mert egyértelműen látszott, hogy a német haderő nem tud győzelmet aratni. Csakhogy a mozgástér nagyon szűk volt, ráadásul Kállay ügyeskedésével – a besúgóknak köszönhetően – a németek is szinte végig tisztában voltak.
A kollaboráns magyarok nélkül nem ment volna
Ami a zsidó áldozatokat illeti, a munkaszolgálatosok közül már a német megszállás előtt is több tízezren meghaltak, kisebb pogromok is előfordultak, de a többi, korábban megszállt országhoz képest még így is relatíve kevés zsidó áldozattal szállhatott volna ki a háború végén Magyarország – mondja Lénárt. Kállay német megszállást követő bukása után azonban, az, amit sikerült elhúzni egészen 1944 tavaszáig, az SS egységeivel készségesen együttműködő magyar államapparátus hatékonysága, valamint kisebb részben az országszerte felállított zsidó tanácsok helyzetértékelési hiányosságai miatt hatékonyan és nagyon gyorsan, drasztikusan kivitelezték.
A zsidó tanácsoknak a lakossági összeírásokban, gettósításban, majd végül a deportálásokban és – a különösen vidékről nagyon gyorsan – haláltáborokba küldött magyar zsidó lakosság veszteségeiben betöltött szerepét máig rengeteg vita övezi. Lénárt szerint, noha 1944 tavaszára már több forrásból is tudták, hogy például Lengyelországban mit jelentett, milyen következményekkel járt a gettósítás, mégsem tudták elképzelni az elképzelhetetlent, hogy a vagonokkal haláltáborokba szállított embereket ezrével gyilkolják le néhány órán belül. A német megszállást követően, jóformán annak a másnapján zónákra osztották az országot a csendőrkerületek alapján, ezek lettek a deportálási zónák.
Magyarországról elsőként az északkeleti területeken, a szovjet csapatok frontállásaihoz legközelebbi országrészekben élőket deportálták, ahogy a gettókat is ezeken a területeken hozták először létre. A legvégére Budapest maradt, ami a nagysága és a gettók kialakításának a bonyolultsága miatt egy ideig még biztonságosabbnak is tűnt a vidéki Magyarországnál. Igaz, annak, hogy a vidéki települések zsidósága a fővárosban próbáljon bujkálni, a zsidó lakosság utazási tilalmával igyekeztek elejét venni. Az 1944 tavaszán Magyarországon élő vagy a háború korábbi éveiben ide érkező mintegy 800 ezres zsidóságnak márciustól július elejéig több mint a felét, közel 450 ezer embert deportáltak. Túlnyomó többségük soha nem tért vissza a haláltáborokból.
Mint azt Lénárt elmondta, a vidéki zsidóság gettósítását és deportálását eleve könnyítette, hogy a kisebb közösségekben tudták egymásról az emberek, ki tartozik a zsidó kisebbséghez. Ráadásul a zsidóellenes törvények alapján már 1938-tól elindult a zsidók listázása. A német elvárásoknak kínosan megfelelni igyekvő magyar hatóságok több nyilvántartás egybevetésével szűrték a lakosságot, nehogy valaki véletlenül is átcsússzon a rostán – részletezte a gépezet hatékonyságát Lénárt. A honvédelmi minisztérium tartotta nyilván a munkaszolgálatosokat, a belügyminisztériumban kellett igényelni a személyazonosításra szolgáló okmányokat, ráadásul a háború elejétől osztott élelmiszer- és ruhajegyek rendszerén keresztül is készültek nyilvántartások, mert a zsidókra kisebb adagokat határoztak meg mindenből: ezért nem lehetett már a sárga csillag viselése alól sem kibújni, és ezért jelent meg több százezer emberen egyidejűleg a Dávid-csillag.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/sarga-csillag
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
