Borzasztó hely lett a nyugati akadémiai világ október 7. óta

Nem újdonság, hogy az európai és az észak-amerikai közbeszéd az elmúlt évtizedben egyre feszültebb és polarizáltabb lett. Az sem okoz meglepetést, hogy a geopolitikai konfliktusok és az identitáspolitika egymásra találnak, és az egyes háborúkról és válságokról szóló közbeszéd már rég nem a megértésre irányul, hanem ideológiai harcok lefolytatásárára. De még ebben a környezetben is szintlépést jelentett a Hamász október 7-ei terrorakciója és az azt követő gázai válság, ami felerősítette a toxikus légkört, teret engedett a nyílt és rejtett gyűlöletbeszédnek, és megkérdőjelezte nagynevű egyetemek presztízsét.

A jelenség eddigi talán legnagyobb figyelmet kiváltó ügyévé Elizabeth Magill, a Pennsylvaniai Egyetem elnökének hétvégi lemondása vált. Ennek előzménye egy kongresszusi meghallgatás volt a múlt héten, melyen Magillt, valamint a Harvard és az MIT vezetőit kérdezték az elmúlt hetek eseményeiről, illetve az akadémiai szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd közötti feszültségekről.

A Pennsylvaniai Egyetemet már a háború előtt is kritizálták, például egy szeptemberben szervezett palesztin irodalmi konferencia miatt, melyen felszólalt többek között a büszkén Izrael-ellenes Roger Waters is, noha a zenész, Pink Floyd-tag korábbi megnyilvánulásait sokan antiszemitának tartják.

A kongresszusi meghallgatáson Magillt erről az eseményről és az október 7. óta eltelt időszakban a campuson tapasztalható antiszemitizmusról is kérdezték. Törvényhozók szerint az intézmény vezetése a szólásszabadságra hivatkozva hagyta, hogy diákok és egyes oktatók a zsidók elleni népirtásra szólítsanak fel (több megmozduláson globális intifádát, vagyis erőszakos felkelést követeltek a résztvevők), mire Magill eléggé suta módon próbálta kikerülni a kérdést, hogy ez belefér-e az egyetemi szabályozás keretei közé, és végül arra jutott, hogy a genocídiumra való felhívás csak „kontextustól függően” számít zaklatásnak.

Ahogy minden hasonló történetnek, ennek az eseménynek is (legalább) két értelmezését olvashatjuk.

• Az egyik szerint végre van következménye annak, ha egy egyetemi vezető tolerálja az antiszemitizmust.
• A másik szerint a politika nyomást gyakorol független intézményekre, és korlátozza az akadémiai autonómiát.

De még ha nem gondoljuk is azt, hogy az intifáda egyenlő a genocídiummal, Magill nem erről beszélt, hanem a népirtásra való felszólítást relativizálta, ez pedig érthető módon rengette meg a bizalmat az egyetemi polgárság körében is.

Öncenzúra és előítéletek az egyetemeken

Magill esete csak a jéghegy csúcsa. Az amerikai és az európai társadalmakban növekvő antiszemitizmus és iszlamofóbia az akadémiai világot is érinti, és nagyban korlátozza, hogy a kérdéssel foglalkozó kutatók nyíltan tudjanak beszélni a háborúról. A helyzetről két amerikai egyetem, a Marylandi és a George Washington Egyetem készített felmérést a Közel-Kelettel foglalkozó amerikai kutatók körében, melyből kiderült, hogy

a válaszadók kétharmada érzi az öncenzúra szükségességét, amikor a Közel-Keletről beszél, és majdnem 80 százalék akkor, amikor kifejezetten az izraeli-palesztin viszonyról van szó.

Ez igen feszült közegről árulkodik, különösen annak fényében, hogy az Egyesült Államokon kívül ugyanezek a kutatók kevésbé érzik az öncenzúra szükségességét.

A kérdésekből és válaszokból az is kiderül, hogy a helyzetet nem csak egyik vagy másik „oldal” okozza. Ugyan a kutatók túlnyomó többsége úgy érzi, hogy Izrael kritikája kapcsán kell öncenzúrát alkalmaznia (83 százalék), érdekes módon az Egyesült Államokon kívül nagyobb nyomást éreznek, mint azon belül. Ezzel szemben a kérdőív kicsit félrevezetően „a palesztinok” (és nem Palesztina vagy a palesztin szervezetek) kritizálására kérdezett rá, ez ügyben pedig csak kevesen (9 százaléknyian) érzékelnek öncenzúrát, de körülbelül kétszer annyian érzik problémásnak ezt a kérdést az USA-n belül, mint azon kívül. Sokkal kiegyensúlyozottabb a kép, ha a konkrét előítéletekre kérdeztek rá:

a kutatók 42 százaléka érzi, hogy az antiszemitizmus valamilyen mértékben jelen van az intézményében, míg 59 százaléka az iszlamofóbiát érzékeli.

Az Izrael- és a Palesztina-ellenesség pedig körülbelül ugyanolyan mértékben (61–63 százalék) megfigyelhető. Mindez jól mutatja, hogy egymással teljesen ellentmondásban lévő valóságok férnek meg egymás mellett.

A háború kitörése óta részt vettem észak-amerikai, magyar és közel-keleti (izraeli és arab) akadémiai rendezvényen is, és a legkellemetlenebb élmény a vita szinte teljes hiánya és a másik oldal démonizálása miatt egyértelműen az észak-amerikai volt.

Amíg több kollégám is mesélt arról, hogy Izrael kritizálása miatt ők vagy a barátaik össztűz alá kerültek, hozzám sokkal inkább azok a hangok értek el, melyek szerint ha most nem lépünk fel Izrael gázai hadművelete ellen, az önmagában is erőszakos cselekedetnek minősül.

De igazából mindegy is, hogy milyen irányú politikai nyomás alá kerülünk, az akadémiai munkát egyértelműen korlátok köré szorítja ez a jelenség. Ez pedig nemcsak az egyetemek és az oktatás minőségének problémája, hanem hat az egész társadalomra is, hiszen a kutatók felszólalnak a médiában, illetve döntéshozókkal konzultálnak.

Hogy lett az akadémiai közeg ilyen toxikus?

Az izraeli-palesztin kérdés mindig megosztó volt, és teret adott szélsőséges vélemények kifejezésére, de a jelenlegi helyzet több szempontból is újszerűnek hat.

1. Az elmúlt évtizedben a kutatói és akadémiai közeg érezhetően megváltozott. A korábbinál is nagyobb mértékben került előtérbe az aktivista kutatói hozzáállás, amelynek gyakran célja a tudományos eszközök felhasználása egy-egy konkrét politikai-társadalmi cél elérésére. Ebben alapvetően nincs semmi ördögtől való – a tudomány sosem volt értéksemleges, ennek kimondása és az objektivitás mögé bújás megkérdőjelezése kifejezetten hasznos lehet. Ugyanakkor az aktivista hozzáállásnak megvan az a veszélye, hogy teljesen átpolitizálja a tudományt, és polarizál, az ellentétes nézőpontok ütköztetése és megvitatása helyett a másik szempont (vagy az azt képviselő személy) legitimitásának megkérdőjelezésére, rosszként való címkézésére ösztönöz.
2. Másrészt a tudományra is nagyban hatott a közösségi média szerepének felerősödése. Ma az oktatók, kutatók sokkal jobban számon kérhetők, hiszen ha bármelyik hallgató igazságtalanságot érzékel a tanteremben, azt a nyilvánosság elé viheti. Ezt az eszközt is lehet jól és rosszul is használni, bizonyos esetekben hasznos lehet, máskor ellehetetleníti a szabad gondolkodást és véleménynyilvánítást. Ráadásul a közösségi média arra ösztönöz, hogy mindenki a lehető legrövidebben és leglátványosabban foglaljon állást bonyolult kérdésekben is. Ez pedig aláássa a komplex és árnyalt vélemények megjelenését vagy a párbeszédet, és az öncélú erényfitogtatásnak kedvez.
3. Az izraeli-palesztin ügy kapcsán is látható az a sajnálatos tendencia, hogy a világ konfliktusait a saját vitáink és identitáspolitikai harcaink megvívására használjuk fel. Európai kormányok a Hamász terrorista akciójával igazolják a migrációellenesség fenntartását, mások a palesztin ügyet összemossák saját küzdelmeikkel és más csoportok érdekképviseletével. Nekem több, erősen palesztinbarát közel-keleti kollégám is mondta már azt, hogy a nyugati palesztinpárti narratívák leegyszerűsítők és erőszakosak, és kevés közük van a valósághoz. Ez is mutatja, hogy ezek a viták nem a konfliktusról vagy annak áldozatairól, hanem rólunk szólnak, aminél kártékonyabb hozzáállást nehéz elképzelni.