A nyár elsősorban a Barbie és az Oppenheimer jegyében telt az észak-amerikai mozikban is, amiben nincs semmi meglepő, alaposan beharangozott és jól fogadott filmekről van szó világhírű közreműködőkkel. Árnyékukban lapul azonban a nyár legváratlanabb sikersztorija, egy kevesebb mint 15 millió dollárból forgatott független film: ez a Sound of Freedom (A szabadság hangja), mely jelenleg 177 millió dolláros összbevételnél tart az Egyesült Államokban és Kanadában, ezzel jelenleg a tizedik legsikeresebb mozifilm 2023-ban, megelőzve olyan szuperprodukciókat, mint az új Indiana Jones- és Mission Impossible-filmek.
A Sound of Freedom sikerét részben egy ügyes üzleti modellnek tulajdonítják, ám a média még többet foglalkozik azzal, hogy a film lelkes fogadtatásra talált a jobboldali-konzervatív hatalmi elit körében, és a mozikban is főleg a republikánus érzelmű középnyugati és déli államokban teljesít kiemelkedően. Sőt, a film főszereplője, Jim Caviezel, illetve az általa megformált, emberkereskedelem elleni aktivista, Tim Ballard, egyaránt népszerűsítette már a QAnon mozgalom összeesküvés-elméleteit is. A film a gyermekekkel való szexkereskedelem elleni küzdelem jegyében készült, alkotói szerint igaz történet nyomán: Ballard, a Nemzetbiztonsági Minisztérium különleges ügynöke kilép a testületből, hogy kiszabadítson egy fiatal lányt egy kolumbiai szexkereskedő banda karmai közül.
A woke-nácik nem akarják, hogy lásd ezt a filmet!
Az internet legsötétebb bugyraiból induló QAnon azután lett világszerte téma, hogy 2021. január 6-án az akkor leköszönő amerikai elnök, Donald Trump biztatására legodaadóbb hívei megrohamozták a Capitolium épületét, és a rendbontók között szép számmal akadtak QAnon-hívők is. A QAnon világképe nagyjából úgy írható le, hogy Amerikát és a világot egy háttérhatalom uralja, amelyben vezető demokrata politikusok mellett részt vesznek hollywoodi hírességek is, hogy egy sátánista pedofil kannibálhálózatot is működtessenek, gyerekek véréből merítve erejüket. A QAnon mitológiában központi szerep jut Trumpnak, aki eszerint a jók nevében irányítja a harcot a sátánista pedofilok ellen.
Nehéz eldönteni, hogy mi a bizarrabb az elméletben: a régi konteóhagyományokat felelevenítő, C-kategóriás rémfilmekbe illő katyvasz, vagy pedig elhinni Trumpról, hogy a saját felfújt egóján kívül bármi is érdekelné, mindenesetre a QAnon elgondolkodtatóan sok hívet szerzett, ám a diadalmenetnek megálljt parancsolt Trump választási veresége. A mozgalom egyik fő pillére ugyanis a küszöbön lévő „Vihar” volt, amelynek keretében végső csapást mértek volna a sátánista-pedofil titkos társaságra tömeges letartóztatásokkal és kivégzésekkel, ám Trump bukása hibát mutatott a mátrixban.
A Sound of Freedom sikere pedig újra felmelegítette a QAnon témáját. Jim Caviezel – akit a legtöbben Mel Gibson A passió című filmjének főszereplőjeként ismerhetnek – tagadja ugyan, hogy köze lenne a mozgalomhoz, mégis több nyilatkozatában népszerűsítette a QAnon tételeit: beszélt a „Viharról”, majd konkrétan a film kapcsán az „adrenokrómingot” emlegette, azaz az emberkereskedők a gyerekek vérét szívják le, hogy az adrenokrom nevű életerősítő anyagot gyűjtsék (az adrenokróm létező anyag, de ilyen hatása csak horrorfilmekben van).
A Sound of Freedom részben a témája, részben Ballard és Caviezel személye miatt is nagy hangsúlyt kapott az amerikai konzervatív médiában. Caviezel részt vett azon a júliusi, zárt körű vetítésen is, ahol Donald Trump megnézte a filmet politikusok és véleményvezérek társaságában, miközben a színész és Ballard végigturnézták a szélsőjobbos-konzervatív podcast-mezőnyt, de beszállt a film promóciójába Jordan Petersontól kezdve Steve Bannonig a mai amerikai jobboldal számos ikonja. Sőt, az egyik producer, és a filmben szerepet is vállaló Eduardo Verástegui régóta ismert abortuszellenes aktivistaként is, Trump korábban kinevezte tanácsadójának, ő maga pedig tavaly Mexikóban szervezte meg a CPAC konzervatív fórum helyi eseményét.
Fontos leszögezni, hogy a film konkrétan nem népszerűsít egyetlen QAnon-elemet sem, ám a gyerekkereskedelem szakértői szerint fölöttébb káros sztereotípiákat mutat a jelenségről. Teresa Huizar, a National Children’s Alliance vezérigazgatója szerint félrevezető és pontatlan a gyermekkereskedelmet úgy ábrázolni, hogy idegenek nyilvános helyekről rabolnak el kiskorúakat (a film egy montázsban mutat ilyeneket), a valóságban ugyanis a gyermekáldozatok többsége ismeri az emberkereskedőket. Hasonlóan nyilatkozott Jean Bruggeman, a Freedom Network USA ügyvezető igazgatója is:
Fiatalok azért kerülnek emberkereskedőkhöz, mert a családjuk hihetetlen szegénységben él, vagy politikai zavargások miatt, vagy pedig a gyereket a családja elutasítja szexuális irányultsága vagy nemi identitása miatt.
A filmben azonban többnyire rosszarcú idegeneket látunk az egyik oldalon, a másikon pedig egy kétségbeesett, tisztességes családapát, akitől fondorlatos módon rabolták el a gyerekeit. Az itt bemutatott gonosz szereplők nemcsak a külsejükben visszataszítók, de a pedofília mellett egyéb bűncselekményeket is elkövetnek (a film végén Ballard fegyveres gerillákkal száll szembe), szépen előkészítve a terepet ahhoz, hogy a végén Ballard hősként tűnhessen fel.
A készítők az akadékoskodó szakértőket könnyedén szerelik le: „Akarva vagy akaratlanul beavatkoznak az emberkereskedők és pedofilok érdekében” – nyilatkozta Ballard nemrég. Vagyis a narratíva szerint a gyerekek érdekeivel megy szembe, akinek problémája van a filmmel (ez az érvelés itthonról is ismerős lehet). Sőt, a film promóciójában fontos szerep jutott annak az értelmezésnek is, hogy a woke-nácik nem akarják, hogy sokan lássák ezt a filmet.
Vegyél egy jegyet, és add oda másnak!
A rendező, a mexikói-amerikai Alejandro Monteverde szerint káros is a film számára, hogy ennyire egy politikai szélsőséggel azonosítják. A Varietynek adott interjújában Monteverde hangsúlyozta, hogy két évvel a QAnon megalakulása előtt, 2015-ben kezdte el írni a filmet, miután látott egy, a gyermekkereskedelemről szóló riportot a tévében. A rendező „nagyon rosszul érezte magát”, amikor látta, hogy a Sound of Freedomot a médiában a QAnonhoz kapcsolódónak nevezték.
„Nézze, ha felveszek valakit, azt, hogy mit csinál a szabadidejében, nem tudom ellenőrizni” mondta Monteverde, amikor Caviezel QAnon-közeli nyilatkozatairól kérdezték.
Én voltam a rendező. Én írtam a forgatókönyvet. Azt a színészt vettem fel, akit a legjobbnak tartottam ehhez a filmhez
– mondta a színészről, akinek szerinte személyes szempontból is fontos volt a film, hiszen három gyereket is örökbe fogadott Kínából, ugyanakkor úgy érzi, hogy Caviezel most ártott a munkájának ezekkel a nyilatkozataival.
A film sikerében kétségtelenül fontos szerepet játszott egy ötletes promóciós módszer, mely a film forgalmazási jogait megvásárló Angel Studios leleménye. A céghez rögös úton jutott el a film, melyet már 2018-ban leforgattak ugyan, de a jogok időközben a Disney-hez kerültek, mely azonban félretette a projektet. Végül maguk a készítők vásárolták meg a film jogait, és ők keresték meg az Angelt, mely részvénytípusú közösségi finanszírozásban gyűjtött pénzt a film forgalmazásához (ebbe beszállt például Mel Gibson is). De övék az ötlet is, miszerint a film zárójelenete után Caviezel arra kéri a mozilátogatókat, hogy vásároljanak másoknak is jegyeket a filmre, amit egy QR-kód beolvasásával tehetnek meg. A lehetőséggel sok néző él is, de hogy azok, akik a jegyet kapják, fel is használják-e, már más kérdés: több újságíró is félig vagy teljesen üres mozitermekről számolt be, amikor megnézték a filmet.
A Hollywood Reporter megkérdezte az Angelt, hogy az eladott jegyek hány százaléka tartozik az adomány kategóriába, a forgalmazó azonban csak annyit válaszolt, hogy „a jegyek túlnyomó többségét hétköznapi emberek vásárolják meg a szokásos vásárlási folyamat során.” A film pedig már nemzetközi forgalmazókat is szerzett: előbb latin-amerikai országokban mutatják be, majd ősszel Európába is megérkezik (magyar forgalmazóról egyelőre nincs hír).
Hogy milyen a film? Az már mindegy is
Beszéltünk tehát már a terjesztésről és a közönség politikai motivációiról is, magáról a filmről azonban még kevés szó esett. A Sound of Freedom azonban nem szolgál újításokkal vagy rendhagyó megoldásokkal: a történet pofonegyszerű és könnyen követhető; igen kevés benne a vásznon is látható erőszak, de azért van benne autós üldözés és némi közelharc; a karakterek egyértelműen jók vagy rosszak – egy kivétel van, a Vampiro néven futó egykori kartelltag, aki, miután szembesült vele, hogy egy korhatár alatti lánnyal töltötte a kokain fűtötte estéjét, meghasonlott addigi életével, és azóta a gyerekkereskedelem elleni harcnak szenteli az életét.
Vampirót egyébként a gyakran foglalkoztatott karakterszínész, Bill Camp alakítja, de egy kis szerepben feltűnik Mira Sorvino is, rajtuk kívül azonban elsősorban latin-amerikai színészek láthatók a filmben, melyet nagyrészt a kolumbiai Cartagenában is forgattak. A helyszínek kétségtelenül kölcsönöznek valamiféle egzotikus bájt a filmnek, amely azonban nem ellensúlyozza, hogy Monteverde nem fukarkodik a hatásvadász kísérőzenével és a hosszú, megrendítőnek szánt snittekkel, melyekben Caviezel leginkább csak elgyötörten mered a kamerába. Egyébként is jócskán elnyújtották a dolgot, igaz, két óra alatti játékidővel csak elvétve készülnek már filmek.
A filmben hangsúlyos továbbá a vallásos üzenet: „Isten gyermekei nem eladók” – feleli Ballard, amikor egyszer a motivációiról kérdezik, de hangsúlyos Vampiro megtérése is. Valójában ez azonban nem is lényeges, mint ahogy az sem, hogy a Vice oknyomozói szerint Ballard filmbeli kolumbiai akciójának még csak minimális valóságalapja sincs.
A Sound of Freedomra adott reakció olyan mélyen átpolitizálódott, nemcsak a film tartalma, hanem Caviezel és Ballard állítólagos QAnon-kapcsolatai miatt is, hogy maga a film minősége szinte mindegy is, mivel a film iránti ellenszenv és támogatás kifejezése egyenértékűvé vált az erkölcsi és politikai bátorság jelvényének viselésével. Tekintettel arra, hogy a Sound of Freedomot rendes körülmények között egy meglehetősen rutinszerű akciófilmnek tekinthetnénk, ez a vita úgymond áldás volt a film számára
– összegzi a közhangulatot a Movieweb cikke, és ez tökéletesen rímel arra, amit nemrég a politikai életbe kerülő countryslágerekről szóló cikkünkben mutattunk be. Jason Aldean és Oliver Anthony sikerdalai is sokat köszönhettek a körülöttük kialakuló vitáknak, és ezek a példák egyre inkább azt mutatják, az amerikai jobboldal tudatosan próbál kiépíteni egy alternatív kulturális univerzumot.
