2014. március 19-én, néhány nappal azt követően, hogy a Nagy szépséggel Paolo Sorrentino megnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart, az akkori San Paolo, jelenlegi nevén Diego Armando Maradona Stadionban a B-közép a következő óriásmolinóval köszöntötte a rendezőt, aki a díj átvételekor Maradonáról és Nápolyról is megemlékezett:
Tisztelet azoknak, akik népszerűségük csúcsán nem feledkeznek meg az identitásukról, a hovatartozásukról. Paolo Sorrentino, az elért eredmények mellett ezt is köszönjük neked.
S hogy mit jelent ez az identitás, vagy legalábbis mi látszik belőle a visszajáró, ám valójában örökös kívülállóságra kárhoztatott halandó számára, azt próbálom meg elbeszélni a bajnokavatás előtti lázban.
Vasárnap hajnalban, amikor magam mögött hagyom a várost, a Vezúv nem evilági, halványkék ködfátyolban úszik, itt-ott felfuvalkodott vadgalambhímek búgnak, gúnyos ricsajjal rezonálnak a sirályok, ők már túl vannak a párzási időszakon. Lassan kapaszkodunk fel a reptérre vezető girbe-gurba sikátorokon. Mintha érezné a taxis a nehéz búcsút, lefékez az utolsó kanyarban, és odalenn, még egyszer utoljára elém tárul a kék-fehér csapatszínekbe bugyolált öböl.
Pár nap van hátra a bajnokavatásig. Letekerem az ablakot, az ájulás kerülget a hirtelen beütő hajnali kánikulában. Hogy a poggyászokra szabott súlyhatáron belül maradjak, magamra kaptam a teljes (nyákos, esős, hideg április diktálta) szurkolói gardróbot: sapka, anorák, mellény, ahogy dukál. A sofőr a tekintetemet keresi a visszapillantó tükörben, az ábrázatomból meg az akcentusomból próbálja kideríteni, hová való vagyok. Végül nem bírja megállni, és nekem szegezi. Mondom neki. Nahát, és a Napolinak szurkol? Bólintok. Visszajön a szombati meccsre? – kérdezi. Sajnos nem tudok. De láttam, amit láttam, teszem hozzá, és azt mind magammal viszem. Ó, hát az mind semmi, kérem alássan – hangjában szánakozó együttérzés keveredik rátartisággal.
Ha tudná, mi lesz itt!
Miért: mi lesz?
Múlt héten még a Viminálét (Belügyminisztériumot) is bevonták, hogy a polgármester, a prefektus, a rendőrség, a klubtulajdonos és az ultrák dűlőre jussanak a scudetto lebonyolításában. A felek órákig ültek tárgyalóasztalnál, és mindannyiunk nagy örömére sikerült megállapodniuk. Harminchárom éve várunk erre, kurjantja és megpaskolja a volánt. Harminchárom esztendeje éppen, ejsze maga még a világon se volt – mint minden valamire való nápolyi, nyelvjárással kevert olaszt beszél.
Dehogyisnem, de azért köszönöm a bókot, felelem nevetve.
Harminchárom esztendeje énnekem a foci végérvényesen egybecseng a szabadsággal. Romániában nőttem fel, a tévében akkortájt napi egy-másfél órányi műsort sugároztak, zömmel a nagyvezér gyár- és agráriumlátogatásait, némi népzenei összeállítással leöntve. Tizennégy voltam, amikor a fordulatot követően odadermedtem egy NSZK-ban kilomizott színes Grundig-készülék elé az olasz focivébé alatt. A szünetekben volt Adidas Torsion reklám és Gianna Nannini szakadt farmerben, Colosseum, antik szobrok és cifrapaloták. Szerelmes voltam Jürgen Klinsmannba, de nem mertem megmondani apámnak, aki a szememben kísértetiesen hasonlított Maradonára, szemétség lett volna részemről azok után, hogy a zöld biciklijére tákolt gyerekülésen gyakorlatilag babakoromtól furikázott a megyei bajnokság mérkőzéseire.
Az évek múlásával aztán elködlött Klinsmann alakja, de Maradonáé megmaradt. És nem feltétlenül a géniusza miatt. Felnőtt életem váratlan fordulatát követően úgy adódott, hogy a nápolyi irodalmat és történelmet kutatva olykor évente többször megfordultam Nápolyban. A népi negyedekben (quartieri popolari), amelyek valójában az UNESCO által világörökségnek nyilvánított történelmi belvárost jelentik, mélyen alattuk egy gigantikus magmakamrával, amely egyszerre táplálja a Vezúvot és a nálánál sokkalta veszélyesebb Campi Flegrei nevű szupervulkánt, nincs olyan graffiti, kirakat, lobogó, házfalba vájt fülkeoltár, ahol Pio Atya vagy a város patrónusa, San Gennaro mellett ne bukkanna fel
A népi vallásosság sajátos megnyilvánulása ez, evilág és túlvilág találkozása, ahol szent és profán között oly sűrű az átjárás, mint egy normál nagyváros gyalogátkelőjén csúcsforgalom idején. Ennek egyik, talán legpregnánsabb magyarázata a nápolyi hitéletben keresendő, amely magát a várost a Purgatórium helyszíneként határozza meg. Sokat szenvedett, sokat is (értsd: vulkánkitörést, földrengést, éhínséget, járványt, népnyúzó rezsimeket, magas halálozási rátát) elbírt település révén kellett egy szimbolikus tér, ami értelmet adott az évezredes sínylődésnek.
A Purgatórium pazar találkozási pontnak bizonyult, ahol a mindenkori halandó – akár szentté avatták, akár a gyarlósága tette őt híressé holtában – úgy jár-kel innen odaátra és vissza, ahogy a vasárnapi korzóvá avanzsáló tengerparti sétányon a klozetről a pultjához visszaigyekvő vattacukorárus vagy a Nápoly-ereklyéket kínálgató kofa. A Purgatórium lángjai pedig mindenhonnan visszaköszönnek: a nápolyi vásári komédia Pulcinella figurájának sipkájában, San Gennaro püspöki süvegében, a Vezúv kúpjában és a méltán híres, pepperoncinit idéző bőségszaruban, amelynek varázsereje a legenda szerint kizárólag akkor aktiválódik, ha az amulettet ajándékba kapjuk és az, aki adja, megbök vele.
Most, a harminchárom éve érlelődött scudetto-őrület idején a purgatóriumi lángot idéző piros színt a kék váltotta fel. Kék Vezúvok, Pulcinellák, bőségszaruk és San Gennarók lebegnek a szélben mindenütt. A várost a hegyről a tengerig átszelő, turistalátványosságnak sem utolsó belvárosi főutcában kék palástba burkolózó püspök áldásra emelt tenyerében kék Oshimen. A cukrászdák ajtajában életnagyságú kék, papír Kvaracheliák, Kimek, Oshimenek, amint híres nápolyi süteményeket majszolnak: sfogliatellét (hajtogatott, leveles tészta barackos ricotta-töltelékkel), babàt (rumos szavarinhoz hasonló pisztáciakrémmel, csokoládéval vagy ricottával töltött édesség).
A Sanita negyedben – ez egyike a feltörekvőben levő városrészeknek, ahol a szegénység nem is olyan régen még egyet jelentett a kriminalitással, és ahol a híres nápolyi komédiás, Toto élt valamikor – kék fénnyel világítják meg a házak tövében álló Szűzanyákat; kék fényben úszik esténként a Királyi Palotával szemközti rotonda árkádsora.
A kék egyszerre utal ég és tenger találkozására, a városért sokat tevő Bourbon-dinasztiára, valamint arra a szabadságvágyra, amely a nápolyi identitást jellemezte a századok során. Ez a szabadságvágy hajtotta őket a második világháború idején, amikor a Nápoly négy napjaként elhíresült felkelés során önerőből zavarták ki a várost megszálló német hadsereget a szövetségesek érkezése előtt. Ugyanez robbantotta ki a spanyol alkirályok uralmával leszámoló felkelést a 17. század végén, amit a modern európai történelem első köztársaságának megalapítása követett. Ez a szabadságvágy köszön vissza San Gennaro püspök vértanúhalálában, akit, miután áldásra emelt kezével megszelídítette a rászabadított fenevadakat, lefejeztek, ám egy szemfüles asszony felfogta a vérét, hogy majd évente háromszor cseppfolyóssá válva és felbugyogva megjövendölje a város lakóinak jólétét. És ez a szabadságvágy testesül meg Maradona alakjában, aki deklaráltan a nincstelenek idoljaként lépett pályára; valamint az idei bajnokavatásban, amely hosszú várakozást követően végre elhappolja a bajnoki címet a kőgazdag északi csapatok elől.
Utolsó ottani estémen, azaz szombaton még egyszer végigjárom a best-of helyszíneket. Ekkor veszem észre, hogy a keresztutcákban, a kék-fehér szalagtengerben nemcsak a Napoli idegenlégiósainak származási országai előtt tisztelegnek az adott országok lobogóival, de megjelenik a büszke nápolyisága ellenére Lazio-drukker Bud Spencer, illetve Toto és Eduardo de Filippo alakja is. Végül betérek a kedvenc helyemre a spanyol negyedben, ahol frissen mosott ágyneműk és lebernyegek alatt megül a robogók kipufogószaga. Amíg ki nem nyílik a csillagjázmin – nagyjából ekkor fordul meg a széljárás is: a sikátorokon felkapaszkodó tengerpermet találkozik a dombszoknyáról lezúduló jázminillattal – az egész történelmi városközpont öblítővel átitatott karburátorszagban nyüzsög.
– Rég nem láttalak, kinyissak egy kék díszüveget? Megkóstolod? – kérdezi a pincér.
– Nem rossz ómen, hogy idő előtt? – kérdezek vissza.
Ugyan, hunyorog hamiskásan, majd végig simít a csuklóján fityegő kék bőségszarun. Március elején felgirlandoztuk a várost, a környék pincészetei már januárban legyártatták a díszüvegeket. Oltári nagy gikszernek kell történnie, hogy ne mi nyerjünk. A kérdés csak az: mikor.
Hát, mondom, énvelem minden szirszar akkor történik, amikor úgy tűnik, sínen vagyok. De azért megkóstolom.
– Forza Napoli! – mondja és tölt.
– Forza Napoli sempre! – felelem és belekortyolok.
– Na, és mit ennél?
– Nem látom az étlapon Maradona kedvencét – mondom, egy fokhagymás, pepperoncinis szalagtésztát, amit a szokásos parmezán helyett mandulás perecmorzsával szórnak meg.
– Ja, azt? Hát, azt levettük, merő óvatosságból, de ha meglesz a scudetto, visszakerül.
Összekacsintunk.
A reptérre vezető taxiúton, amikor magam mögött hagyom a kék-fehér ünneplőbe öltöztetett várost egyre csak az a Nápoly-teremtéstörténet jár a fejemben, amit nemrég olvastam valahol. Így szól: Amikor az Atyaúristen Itáliát teremtette, kifelejtette belőle Nápolyt. San Gennaro azonban résen volt, és figyelmeztette az Urat: Atyám, hát Nápollyal mi lesz? Az Úr pedig nyelvjárásban válaszolt: Elfáradtam, Gennari. De te csak ragadd meg az Édennek egy darabját és hajítsd le az emberek közé.
A várva várt napról, az április 29-i szombatról végül rendészeti okokra hivatkozva áttették a Salernitana elleni meccset vasárnapra, csurgott az eső, a Napoli döntetlent játszott, így néhány napot még várni kellett a dínomdánomra. Nem baj, mondták a szurkolók, vagyis egész Nápoly: a Nap városához nagyon nem passzol, hogy esőnapon kelljen ünnepelnie.
