Ön azon elismert kutatók egyike, akik igyekeznek felhívni a közvélemény figyelmét, hogy a globális felmelegedés óriási baj felé sodorja az emberiséget. Úgy tűnik, a társadalmat még nem hatotta át kellő mélységben ez a felismerés, sőt: az, hogy „kamu az egész”, nem holmi marginális nézet, hanem oly tekintélyes közszereplők is hangoztatják, mint az Egyesült Államok előző elnöke.
Jó, de miközben Donald Trump – talán aktuálpolitikai okokból – a klímaváltozást tagadók közé állt, a Pentagon stratégiai terveket készített arra, hogyan kell a tevékenységi körükbe tartozó feladatokat a klímaváltozásra való tekintettel átszervezni. Tehát egy dolog, hogy ki mit mond, és egy másik a szakmai álláspont.
A tudomány arról beszél, hogy másfél–kétfokos átlaghőmérséklet-emelkedés már katasztrófát okoz. Én meg átlagemberként azt érzem, hogy ha néhány fokkal hidegebb vagy melegebb van, az simán kibírható. A növények és az állatok viszonylag jól tűrik a hőingadozásokat, tehát nem biztos, hogy könnyű megérteni, miért lenne vége a világnak másfél fokos emelkedéstől.
Természetesen a másfél fok önmagában nem sok, de ha mint átlag növekszik meg, az már óriási probléma. Az ön testének vélhetően 36,5 fok az átlaghőmérséklete, persze ez ingadozhat attól függően, hogy futott vagy nem futott, süt-e a nap vagy épp nem. De ha 37,6 a hőmérséklete folyamatosan, akkor orvoshoz fordul.
Nem az a fő kérdés tehát, hogy ingadozik-e a hőmérséklet, hanem az, hogy milyen érték körül ingadozik. Ha másfél fok az emelkedés átlagban, annak már az emberiségre nézve igen kellemetlen hatása van.
Hogy csak néhány gyors példát mondjak: a klímaváltozás a talaj pusztulásához vezet. A jó termőtalaj viszont az életfeltételeink közé tartozik. Az előrejelzések szerint 20 éven belül az Amerikai Egyesült Államok mezőgazdasága már semmit nem fog tudni exportálni, mert nem lesz akkora a termés. A klímaváltozás másik szörnyű következménye, hogy szédítően megnőtt a hidrológiai ciklus, vagyis a vízkörforgás sebessége: ugyanaz a vízmolekula többször járja meg a különböző halmazállapotokat, és ez egyaránt vezet elsivatagosodáshoz, illetve villámárvizekhez meg talajerózióhoz. Ott lesz sok a víz, ahol nem kéne, és ahol sok kéne, ott kevesebb lesz.
Ha egyszer a tudomány régóta erről beszél, miért nem változtattunk eddig az életmódunkon?
Sajnos, nem vagyunk igazán jól felvértezve az evolúció által, hogy az esetleg évtizedek múlva bekövetkező dolgokkal komolyan foglalkozzunk. A gazdaságban is ismert az úgynevezett discounting, amit a magyar közmondás így fogalmaz meg: „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” Ez megfigyelhető az emlősállatok úgynevezett megerősítéses tanítása során is. Bele van programozva a biológiai rendszerbe, hogy a későbbi jutalmak értékét kisebb súllyal veszi figyelembe az állat. Mivel mi is emlősállatok vagyunk, van egy ilyen genetikai örökségünk. Természetesen meg tudjuk teremteni azokat a gondolati konstrukciókat, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy nem lehet mindent diszkontálni, vagyis a jelenben elérhető javakat maximálisan kihasználni, mert akkor óriási bajban leszünk a jövőben. De hogy ezt a hozzáállást valóban a magunkévá tegyük, annak van egy ösztönös gátja, amit nem egyszerű leküzdeni. Ilyesmire nem kényelmes gondolni, ezért elhárítjuk magunktól. Pedig, ha a civilizációnk összeomlik, akkor az értékvesztés a számunkra végtelen nagy, és hiába „diszkontáljuk”. Sajnos, azt nem tudják felfogni nagyon sokan, hogy amikor élet-halál kérdésekről van szó, nincs discounting.
De biztos, hogy élet-halál kérdésről van szó? Ebben nincs konszenzus, még a tudományos világban sem.
Dehogy nincs.
Gelencsér András professzor tavaly nyilatkozta nekünk, hogy tizenöt–húsz évre sincs meg a jelenlegi életformánk nyersanyagfedezete, vagyis, ahogy ön mondta az imént, ez a civilizáció összeomlik. A Pannon Egyetem rektora számos éles ellenvetést kapott az állításai miatt tudományos körökből is.
Tudom, követtem a vitát. Nézze, ha mindent így folytatunk, annak nemsokára fejreállás lesz a vége, ebben a kutatók a 99,9 százaléka egyetért. Abban nincs egyetértés, hogy ez mikor következik be, és mekkora katasztrófával jár. De mondok én valamit. Ha most kinéz az Akadémia ablakain, ott a Lánchíd előttünk. Tudja, hogy amikor egy hidat manapság felépítenek vagy renoválnak, hogyan tesztelik?
Nem.
Sóderrel megrakott teherautókkal telerakják a felszínét. A hétköznapi életben ilyen soha nem fog előfordulni, de a mérnökök túlbiztosítással dolgoznak: ha a híd az egészen extrém terhelést kibírja, akkor a városi forgalom sem okoz neki gondot. Sajnos, sokan nem képesek felfogni, hogy klímaügyben is túlbiztosítással kellene dolgoznunk. Pláne, hogy nem tudhatjuk, hol és mikor szakad le a híd. Lefordítva a biológia nyelvére: az ökoszisztémáknál nem lehet precízen kiszámítani, hol a túlterhelési pont, de azt meg lehet mondani, hogy ha a fajok egyre nagyobb számban kipusztulnak, abból előbb-utóbb krach lesz.
Nem tudjuk, hogy pontosan mikor történik, de azt igen, hogy iszonyatos lesz.
Lényegében az ipari forradalom kezdete óta gyorsuló ütemben halnak ki a fajok, hiszen élőhelyeket veszünk el tőlük, és nem utolsósorban irtjuk őket. Mármost a biodiverzitás nem valami romantikus zöld izé, hanem a túlélésünk egyik feltétele. Azt tudjuk, hogy a szén-dioxid-szint változása miatt a felmelegedés, a tengerek savanyodása, az erózió mértéke növekszik. De azon is el lehet gondolkozni, hogy mi van, ha olyan változás indul el, ami az oxigénszintet is módosítja? Azért gondoljuk meg, ha 2000 méterre felmegyünk, az sokaknak nem igazán komfortos, bizonyos munkákat ott már nem lehet elvégezni. Mi van, ha például az Alföldön kevés lesz az oxigén, mert valamit sikerül átbillentenünk? Ez is előfordulhat. Az élővilág persze mindenhez alkalmazkodik, néhány faj kihal, újak jelennek meg. Mi viszont rettentően érzékenyek és sérülékenyek vagyunk.
Úgy érti, hogy az emberi faj kihalása is lehetséges?
Az, hogy az emberiség, mint faj, kihaljon, kevéssé valószínű, de nem lehetetlen. Azt, hogy egy drasztikusan csökkent méretű populáció, egy egészen más körülmények között tengődő emberi populáció legyen az örökösünk, bőven el tudom képzelni. És nem egy-két-háromszáz év múlva, hanem akár néhány évtizeden belül. Nagyon sokan a 2050 körüli időpontra teszik a totális összeomlást, és szerintem ez nagyjából korrekt számítás, ha csak nem történik valami komoly és gyors változás. De ha történhetne ilyen, annak már azért látszania kéne.
Ha ezt így fejben összerakom, nem leszek túl vidám.
Én sem, de a tudományos prognózis nem arra szolgál, hogy a kedélyállapotunkat módosítsa, hanem arra, hogy a lehető legjobban tisztában legyünk a minket körülvevő folyamatokkal és azok lehetséges kimeneteivel. Amit bizton állíthatok: ördögi körök alakulhatnak ki a gazdaság, a környezet és a társadalom szférái közt. Van, ahol a klímaváltozás hatására már most nagy a baj. Szíriában emiatt keletkezett a probléma, aminek a migrációt köszönhetjük, és ami itt, Magyarországon nagy meglepetést okozott. Hirtelen nagyon száraz lett az ottani klíma. A mezőgazdasági termelők nem tudtak boldogulni, beköltöztek a városba, de nem kaptak munkát. Ez már önmagában egy csomó ellentétet és elégedetlenséget generált, amire a helyi politikusok rájátszottak, egymás híveit hergelték, és kitört a polgárháború, aminek egyenes következménye, hogy az emberek menekülni kezdenek. Tehát a klímaváltozás társadalmi problémákat tud okozni, ez egyre több helyen várható.
A világon növekszik az egyenlőtlenség: egyre kevesebb ember rendelkezik egyre nagyobb hányaddal a globális összvagyonból. Ez nagy probléma a fenntarthatóság szempontjából is, hiszen aki szegény, nem fog a fenntarthatósággal foglalkozni.
Ha szegény vagyok és fázom, az ócska bakancstól kezdve mindent el fogok égetni, és nem a kibocsátási rátát számolgatom.
Attól tartok, hogy akik a jövedelmi piramis csúcsán vannak, kibocsátásban is a legnagyobb számokat produkálják. A gigacégek vezetői meg az országok irányítói nem csupán néhány ócska bakancs elégetésével járulnak hozzá a felmelegedéshez. Szóval, lehet, hogy a szegény ember nem környezettudatos, cserébe viszont az ökológiai lábnyoma kisebb.
Hát abból biztosan nem sok jó fog kisülni, ha a politikai és a gazdasági elit a klímaváltozás-konferenciákra magánrepülőgépekkel utazik. Borzasztó rossz üzenete van ennek az egyszeri ember számára. A megboldogult Johnson elnök olyan volt, amilyen, de az ő életében volt egy nagy olajválság, amire azt mondta, hogy erős korlátozásokra van szükség, és attól kezdve nem az Air Force One-nal, hanem menetrendszerű járatokkal közlekedett egy ideig. A mai politikusok, vállalatvezetők döntő többsége magasról tesz erre a szempontra. Iszonyatos hiány van a tekintetben, hogy rendszerben gondolkodjanak az emberek – és előre.
Mind a kettő nehéz.
Persze, de mind a kettő szükséges. Mondok egy másik példát. Sok szó esett egy időben a fúziós energiatermelés lehetőségéről. Most nagyon örülünk, mert sikerült már valahol elérni, hogy egy picit több energia jött ki belőle, mint amennyit be kellett rakni. Lényegében a Nap belsejére jellemző hőmérsékletet kell előállítani úgy, hogy minden egyben maradjon, tehát technikailag ez nem könnyű. De tegyük fel, hogy egyik pillanatról a másikra, csettintéssel megoldódik ez a dolog!
Nagyszerű lenne.
Szó sincs róla. Katasztrófához vezetne, mert olyan olcsóvá válna az energia, hogy mindenki termelni és vásárolni akarna, mint az őrült, és pillanatok alatt tönkretennénk a maradék bioszférát. Ezért mondom, hogy az egész rendszerben kell gondolkodni, de ehhez nem vagyunk hozzászokva, ilyen kihívás előtt ugyanis az emberiség sosem állt. Lokálisan már nagyon sok civilizáció összeomlott a Földön. Angkorban hatalmas civilizáció működött rendkívül bonyolult csatornarendszerrel, és egyszer csak elkényelmesedtek, nem fordítottak elég energiát a csatornarendszer karbantartására, és ez olyan hirtelen változásokhoz vezetett, amelyek a szisztéma végét okozták. De a mostani civilizáció globális, következésképp az összeomlása is csak globális lehet. Több, mint tízezer éve, a mezőgazdaság kialakulása előtt, amikor vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk, a válságok, például a járványok lokális jelenségek voltak. Viszont a mai, heveny krízissel küszködő társadalmak nem azzal fognak foglalkozni, hogy tompítsák a klímaváltozást, hanem hogy az aktuális veszéllyel megküzdjenek.
Nyilvánvalóan most a háborúban álló felek sem a klímaváltozás problémáinak elhárításán dolgoznak.
Nem bizony. Tessék elképzelni, hogy egy ócska orosz tank, ami adott esetben még 1944-ből maradt vissza, száz kilométeren mennyi szén-dioxidot pumpál a levegőbe. Van itt egy ok-okozati hurok: a klímaváltozás okozta társadalmi problémák tovább fokozzák a klímaváltozást, ezért az gyorsul, még nagyobb társadalmi problémákat okoz, és így tovább – ezeket neveztem az imént ördögi köröknek.
Ha összeomlás történik, az nem azért lesz, mert az A, vagy a C, vagy a D tényező számunkra előnytelenül változik. Ez a dolog úgy néz ki, hogy az A, a B, a C meg a D egyaránt a számunkra rossz irányba dolgozik össze, és akkor gyorsan bekövetkezik a kataklizma. Ettől félek én igazán.
Nagyon fontos tudatosítani, hogy léteznek úgynevezett átbillenési pontok. Az átbillenési pont az, hogy van egy dolog, ami stabilisnak tűnik, de van egy úgynevezett kontrollparaméter is, amit elkezdek változtatni. Ennek hatására a stabilitási viszonyok átrendeződnek, hirtelen más állapot lesz stabilis a korábbi helyett. Az előző állapotba már nem válthatunk vissza, mert átrendeződött a stabilitást meghatározó dinamika. Ha van egy kis gödör és benne egy golyó, akkor a golyó a gödör alján lesz. De ha egy változás a gödör mélységét csökkenti, mellette viszont megjelenik egy másik gödör, amelynek növekszik a mélysége, a golyó a véletlenszerű fluktuációknak köszönhetően át fog ugrani a mélyebb árokba, és onnan már nem tud visszakeveredni, mert nincs hová. A klímaváltozás sok ilyen átbillenési ponttal jár. Elég jól ki lehet számítani, hogy a grönlandi jég olvadása épp egy ilyen átbillenési ponton mehet át, szakértők egy része szerint már át is ment. Ez azt jelenti, hogy hiába állítanánk meg holnaptól a kibocsátást, az a jég már el fog olvadni, és ezt senki nem képes megakadályozni többé.
De akkor elég gyorsan és nagy mértékben lecsökken az albedó, vagyis a fényt visszaverő fehér jégfelület, ami újabb átbillenéshez vezethet, és így tovább.
Erről beszélek. Az egyik átbillenés elősegítheti a következőt, ezek hirtelen gyorsulnak; éppen a gyorsulás miatt történik a billenés. Létezik az úgynevezett stacionaritási feltételezés, ami egyszerűsítve arról szól, hogy vannak ugyan fluktuációk, de a jövő nagyjából úgy néz ki, mint a múlt. Viszont a hidrológiai ciklus gyorsulása, amiről az imént beszéltem, arra utal, hogy nem úgy néz ki. Sok területen nem lineárisan, hanem exponenciálisan változik a helyzet. Ezért mondom, hogy óriási bajban vagyunk. A klímaváltozást tehát nem lehet megfordítani, de a sebességét csökkenteni, illetve a további rosszabbodást fékezni sok helyütt még lehetne, persze nem mindenütt. Azt kellene megakadályozni, hogy a további átbillenések bekövetkezzenek.
És ez még lehetséges?
Elvileg igen.
És gyakorlatilag?
Nem tudom. Ezek a változások önmaguktól nem lesznek hozzánk kegyesek. Nem fogják magukat meggondolni. Valójában az a borzasztó nagy létszám, amit az emberiség elért, meg ez a népsűrűség abnormális. És a káros visszacsatolások között van, hogy mikor a klímaváltozással eltolódik az élőlények elterjedési területe, abban a paraziták és a kórokozók is benne vannak, tehát a világjárványok nagy valószínűséggel a jövőben nem tartoznak majd a ritka események közé.
A koronavírusnak van köze a klímaváltozáshoz?
A Covidnak nincs direkt klímaváltozásos relevanciája, inkább egy másik problémára utal, a globalizációra. Az első súlyos Covid-fertőzést az észak-olasz vagy osztrák síterepeken telelgető, Kínát megjárt fehér üzletemberek terjesztették. Ez az állandó repkedés ide vezet: van, aki életében nem látta az aggteleki cseppkőbarlangot, de mindenképpen a Seychelle-szigeteken akar nyaralni. Mi a fenének? Pedig a repülésnek nem kicsi a szén-dioxid-kibocsátása, és minél nagyobb a légi forgalom, annál nagyobb a veszélye a járványok terjedésének. Az adatok utólagos elemzéséből látszik, a nemzetközi személyforgalom minél gyorsabb és teljesebb lezárása legalább olyan fontos lett volna, mint a helyi lezárások.
És a Covid sokak szerint nem is végzett olyan hatalmas mértékű pusztítást.
Hatalmas pusztítást végzett. Egyrészt közvetlenül is sok áldozatot követelt, másrészt iszonyatosan sokba került. Harvardi professzorok kiszámították, hogy nagyjából mekkora volt a gazdasági kár, majd azzal a címmel írtak erről cikket, hogy A 16 billió dolláros vírus. És az ilyen gazdasági kataklizmáknak is mindig vannak áldozatai, rengetegen vesztették el a megélhetésüket, természetesen a legszegényebb rétegekből. A Covid eredete érdekes kérdés, most megint vita tárgya, de nagyon könnyen elképzelhető, ha nem is egyértelmű jelen pillanatban, hogy állatról terjedt emberre. Azt viszont már tudjuk, hogy Amerikában az emberről átkerült a fehér szarvasokra. A fehérszarvas-állomány kilencven százaléka Covid-fertőzött. Ez azzal jár, hogy a fehér szarvasban tovább tenyészik a vírus, és további mutációk lépnek fel, amik visszajöhetnek az emberre. Ilyesmiből nagyon-nagyon sok előfordulhat, és a tundrák kiolvadása további veszély, hiszen onnan olyan baktériumok szabadulnak ki, amikről álmodni sem mertünk. De van egy csomó új kórokozó Magyarországon is. Olyan kullancsfaj is van már az országban, amelyik gyorsan mozog, pedig ez szokatlan. Ez azért van, mert nem elég hidegek a telek, és meg tudnak telepedni, nem pusztulnak ki télen a potenciális betolakodók.
És ezt a mezőgazdaság is megszenvedi.
De még mennyire! És van ennek egyéb aspektusa is. Régebben az evolúcióbiológusok azt gondolták, hogy nagyon csekély a lehetősége az úgynevezett gazdaváltásnak, vagyis hogy a kórokozó az egyik fajról a másikra ugorjon. Nagyot tévedtek, ezt nyugodtan mondhatom, hiszen ez a szakterületem. Túl mereven, egyfajta kulcs-zár analógiában gondolkodtak. Vannak a gazdaszervezetek és a paraziták, és az volt az érvelés, hogy a paraziták megpróbálják becsapni a gazdaszervezet immunrendszerét, az evolúció pedig ezeket egymáshoz csiszolja, tehát a parazita azokat a szervezeteket tudja hatékonyan támadni, amelyeket már volt alkalma megismerni. De ma már tudjuk, hogyha a parazita olyan gazdaszervezettel találkozik, amit soha nem látott korábban, viszont van néhány pont, ami nagyon hasonlít, az számára már elegendő ahhoz, hogy meg tudjon telepedni. Ha pechünk van, akkor egy járványt is ki tud robbantani. Múlt hónapban jelent meg egy tanulmány, amely szerint növekszik a H5N1 madárinfluenza-vírus pandémiás kockázata, egyre több emlősből mutatják ki. Eddig kevés humán fertőzés volt, annak alapján viszont elég magas, több mint ötven százalékos lehet a halálozási rátája.
Ki lehet számítani, hogy mi lenne az a betegségterhelés, amitől biztosan összeomlik a világgazdaság. És ha az összeomlik, akkor megszűnik működni a körülöttünk levő, általunk alkotott világ, és ahová visszasüllyedünk, az valami furcsa keveréke a kőkorszaknak és a középkornak.
És onnan még újra lehet kezdeni?
Ebben szkeptikus vagyok. Szinte lehetetlen az újrakezdés, hiszen a könnyen hozzáférhető ásványkincsek, amik például a középkorban még rendelkezésre álltak, már nincsenek meg.
Mit értünk összeomlás alatt konkrétan? Hogyan képzeljem el?
Nagyon egyszerű, először is elmegy az áram és nem jön vissza. Hosszú idő alatt sem.
Ennek következtében körülbelül az emberek fele, 4–5 milliárd ember nagyon rövid idő alatt meghalhat.
Ugyanis ha nincs áram, akkor nincs étel, nincs orvos, nincs fűtés, nincsenek intézmények, nincs hatóság, nincs semmi. Minél nagyobbak a városok, e szempontból annál veszélyesebbek. Nemcsak azért, mert borzasztó nagy a népsűrűség, és a járványok végigtarolják a lakosságot, de az ellátás tekintetében is. Tessék meggondolni, micsoda mennyiségű árunak kell Budapestre naponta beérkezni, hogy legyen mit enni. Ha ez megszakad, akkor az emberek körülbelül az első két hét után már elkezdik gyilkolni egymást a még meglévő ennivalóért.
Azt mondta, hogy abnormális ez a népességszám és népsűrűség. A természetben mi a „normális”?
Hogy egy olyan méretű és diétájú emlősállat, mint az ember, ennyire elterjedjen, biztosan nem az. Az emberiség létszáma nagyságrendekkel fölötte van annak, mint ami biológiai szempontból járna neki. Amikor létrehoztuk a mezőgazdaságot, az azonnal megdobta a népsűrűséget, és a technológiánk egyre nagyobb létszámú embert tudott eltartani, de, elnézést kérek, szerintem feleslegesen. Valahogy nagyon bennünk van a hódítás, a mennyiségi szemlélet, hogy tudniillik a több az jobb. Holott, azt hiszem, igaza volt a nagyszerű Edward O. Wilsonnak, aki azt mondta: az embernek legalább a Föld felét békén kéne hagynia; kivonulni, mindenféle intervenció nélkül meghagyni a természetnek, és csak a bolygó másik felén éldegélni. Ennek persze az ellenkezője zajlik, Magyarországon legutóbb például a teljesen esztelen Fertő-tavi léptéktelen beruházás ötlete mutatta ezt meg.
Budapesten sem értem, hogy miért kell majdnem mindent lebetonozni és folyamatosan építkezni. Ahol lehet, fel kéne törni a betont, és egy négyzetcentimétert sem volna szabad beépíteni már.
Nagy lendülettel rohanunk a pokolba, és szinte mindegy, milyen színű az aktuális helyi polgármester, mindenütt ez folyik, miközben azzal nem sokan óhajtanak foglalkozni, hogy Magyarország meglévő épületállományát újítsák fel, és azt hasznosítsák. Ehelyett még mindig az úgynevezett zöldmezős beruházások mennek – sokszor a Balatonon is –, mintha attól éreznénk jól magunkat, hogy oda építkezünk, ahol azelőtt a természet volt. Ez, amit látunk, a kapitalizmus csődje, amit persze nehéz Magyarországon kimondani, mert nagyon rossz történelmi tapasztalatunk van egy kísérletről, ami a kapitalizmust próbálta helyettesíteni. Viszont az, hogy ez olyan csúfosan elbukott, két dolgot azért nem jelent. Önmagában nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus jó. És az se következik belőle, hogy nincs valamiféle harmadik megoldás.
A természeti rendszerek kizsákmányolása azért zajlott a kapitalizmus előtt is.
De messze nem ilyen mértékben. A kapitalizmus két okból tűnt jó ötletnek egy ideig. Az egyik az, hogy dudaszó mellett zsákmányolhattak ki másokat, és amikor ez az adott országon belül már nehéz volt, akkor máshol, akár másik kontinensen folytatták. A másik, hogy végtelennek és korlátlanul kiszipolyozhatónak tűnt a világ. Ennek van most vége. A földgolyó összezsugorodott, illetve rájöttünk, milyen kicsi valójában. És ez összeférhetetlen a kapitalizmus eddig megszokott működési módjával. Tegyük ezt világossá, nehogy azt gondolják az olvasók, hogy valamiféle futóbolond vagyok. Tehát, ha lenne egy fenntartható új gazdasági modell, abban szintén volna piac. Nem gondolom, hogy mindentől el kell búcsúzni, mert ez egyrészt értelmetlen, másrészt lehetetlen, de azokat a dolgokat, amik a kapitalizmus megszokott velejárói, mint például a tervezett avulás, meg kell szüntetni.
Nem lehet, hogy kapitalizmus meg a túlméretezett emberi civilizáció valójában evolúciós termék? Az emberi természet fontos vonása, hogy gyűjteni akar, javakat felhalmozni, mert ebben látja biztosítva a túlélését. Lehet, hogy ez már jórészt haszontalan dolgokban nyilvánul meg, de az alapösztön egy időben a fennmaradásunk feltétele volt, és bennünk van genetikusan. Ahogy a szaporodás és a terjeszkedés is, mint minden élőlényben, csak mi ebben olyan sikeresek vagyunk, hogy nyolcmilliárdan lettünk. Belénk van kódolva a végzetünk? Ugyanaz az evolúciós folyamat, amely a fajok versenyében sikeressé tett, most a pusztulásunkat okozza?
A genetikánkból adódó késztetéseinket nem lenne jó valamiféle biológiai fátumként felfogni, hiszen értelemmel bíró lények vagyunk, legalábbis többnyire. Meg aztán annak is van genetikai megalapozottsága, hogy képesek vagyunk a más csoportokhoz tartozókkal közösen élni és kooperálni, mert van, amikor ez a túlélés záloga, nem pedig a terjeszkedési verseny. Richard Dawkins Az önző gén című könyve utolsó fejezetében leírja, hogy van egy csodálatos kulturális öröklődési rendszerünk is. Ő vezeti be a mémek fogalmát, amelyek szerinte az egymásnak átadott ismeretek egységei. Azt írja, hogy azért vagyunk különleges helyzetben, mert a mémek segítségével úrrá lehetünk a gének önzésén. Ezt valahogy nem szokták kiolvasni a könyvéből, pedig ez az egyik poén. A privát életben is megesik, hogy erős késztetést érzünk valamire, de aztán átgondoljuk, és úgy döntünk, hogy nem tesszük meg, mert nem illik vagy nem célszerű, esetleg rossz következményekkel járhat. Most egy nagyon nagy változás kényszere előtt állunk.
A politikának kellene változnia?
A politikának is, iszonyú gyorsan, de nem látom ennek a jeleit. Friss hír, hogy a jelenlegi amerikai elnök, aki a környezetvédelemmel kampányol, most ajánlotta fel hozzájárulását egy nagy alaszkai olajkitermeléshez, ami tökéletesen ellentmond a választási programjának. Vannak ilyen lehetetlen döntések, amik aztán csapdahelyzetet eredményeznek. Merkel asszony, amikor még hatalomban akart maradni, engedett a zöldek szélsőséges szárnyának, és bezárták az atomerőműveket. Most meg beüzemelik a szénerőműveket a németek, akikről az ember azt hinné, hogy valahol az élbolyban vannak környezettudatosság szempontjából. Mindez rámutat egy nagyobb problémára, nevezetesen, hogy a kormányok időhorizontja elég korlátozott, mert választási ciklusokban gondolkoznak még akkor is, ha olykor újraválasztják őket. Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár 50 évig ült a trónon, az azért teljesen más perspektíva. Ilyenkor az ember úgy van vele, hogy ha elront valamit, azt neki is kell megoldania, tehát több évtizedre előre megvan a felelőssége, nem tolhatja másra a tettei következményét.
A Covid-járvány elmúlta óta a karbonkibocsátás rohamosan növekszik. A magyar miniszterelnök pedig azt mondta pár hete, hogy a jövő az iparosításban és a hatalmas gázerőművek építésében van. Szerinte ez a megoldás, a túlélés záloga.
Ez elhibázott gondolatnak tűnik, kellemetlen következményei lehetnek. Sajnos nem látom még azt sem, hogy a politikusok legalább azon elgondolkoznának: úgy kéne működniük, hogy az unokáiknak is normális élete legyen. A politikának nagy horderejű, kényelmetlen és akár népszerűtlen döntéseket kell most hoznia. Pozitívumnak tartom, hogy Macron elnök például felfogta: fenntarthatatlan a francia nyugdíjrendszer, és hozzá mert nyúlni. Nekem úgy tűnik, nem a saját népszerűségét hajhássza, hanem a jövőbe tekint. Nem azt mondom, hogy a francia nyugdíjrendszer reformja fogja megmenteni a világot, de példamutató a hozzáállás.
Lehet, hogy a kommunikációnál van a kutya elásva, tehát ezeket a dolgokat jól kell elmagyarázni a társadalomnak. Ha jól látom, pillanatnyilag az a helyzet, hogyha kiállna egy politikus, és azt mondaná, nem növekedésre van szükség, hanem visszarendeződésre, az emberek elzavarnák, hiszen mindenki növekedni akar.
Pedig nem lehet a növekedést fenntartani egy véges rendszerben. Igaz, hogy ezt nem a politikusok mondják, hanem például Edward O. Wilson és David Attenborough. A tudományos világ egységes abban, hogy a klímaváltozás hatásainak a kutatása most elsődleges cél, a jövő kutatóinak képzésében például az Akadémia is nagy hangsúlyt helyez erre a témára.
De a döntéseket nem ők hozzák.
Viszont a helyzetet nagyon sokan felismerik. Ferenc pápa Laudato si című enciklikáját kötelező olvasmánnyá kéne tenni, mert abban világos a felismerés, hogy nagyon nagy bajban vagyunk, és cselekedni kell. És a dalai lámának pontosan ugyanez a következtetése. A köznapi politikusok meg úgy érzik, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak, még akkor sem, ha a lelkük mélyén egyetértenének vele.
De azt nem értem, hogy akkor legalább miért nem néznek rá az unokáikra.
Egy részük valószínűleg azt gondolja, hogy összegereblyézett annyit, amiből az unokái is vidáman fognak élni valami atombunkerben. Azt hiszik, pénzzel mindent meg lehet oldani. Ez sík őrület. Van egy új tanulmány, amit egy közgazdász és egy evolúcióbiológus írt együtt, Dennis J. Snower és David Sloan Wilson. A gazdaság alapjainak újragondolása a címe, és ebben bebizonyítják, hogy a klasszikus közgazdaságtan alapfeltételei mélyen hibásak, tudniillik olyan törvényszerűségeket és előírásokat fogalmaznak meg, mintha azt feltételeznék, hogy mindenki pszichopata. A klasszikus közgazdászok, a verseny és a növekedés hívei elfeledkeznek arról, hogy az emberré válás során millió évek óta, már a Homo erectus korában társadalomban élt az ember, nagyon sok tekintetben kooperatív szituációban. A hordán belül nem egymástól független, önérdeket maximalizáló ágensekként éldegéltünk.
De az együttműködés igénye tökéletesen hiányzik a klasszikus közgazdaságtant megalapozó gondolatok közül. És nemcsak azt a hibát követik el, hogy a versenyt istenítik és a kooperációról megfeledkeznek, hanem azt is, hogy ebből csinálnak receptet. Van egy csomó üzleti iskola, ahol még expressis verbis az önzést tanítják. Végtelenül káros, mert az önzés a kooperáció ellen hat, a kooperáció hiánya pedig a bajokat fogja fokozni.
Persze, jelen van a versengés is, de ha az elődeink nem lettek volna képesek együttműködni, mi most nem ülnénk itt. A nyelv majdnem biztosan azért jelent meg, mert a kooperációt segítette a hordán belül.
A történelem azt mutatja, hogy a kooperációra hosszabb távon képesek vagyunk?
Kiérzem a kérdéséből a szkepticizmust, és részben osztom is. Minél nagyobb a lépték, a kooperáció annál nehezebb. De erre mondja Dawkins, hogy a mémjeink segítségével legyőzhetjük a génjeinket. Vannak még eszközök a kezünkben a változáshoz, de őszintén szólva nem tudom, hogy ezek elégségesek-e. Kétségtelen, hogy a jelenlegi problémáink csak egy masszív együttműködéssel lennének leküzdhetők, és el kell ismerni, hogy ilyen mértékű globális együttműködés egyelőre példátlan.
Egyáltalán nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, de érdemes lenne legalább megpróbálni. Más esélyünk ugyanis nincs.
