Ahogy a fegyverek elhallgattak az I. világháború után, a szerb, cseh és román katonaság rövidesen megindult, hogy minél nagyobb területet hasítson ki magának a Magyar Királyság területéből. Úgy voltak vele, minél messzebb jutnak az “ezeréves határokon” belül, annál nagyobb részt tarthatnak meg a majdani rendezés során. Igényeikben nem szerénykedtek, mindenki előtt ismert a Tiszáig nyújtózó Nagy-Románia, vagy a Nyugat-Magyarországot magában foglaló szláv folyosó terve.
Kísérlet a békés megoldásra
Károlyi Mihály leszerelte a katonaságot, megtiltotta a fegyveres ellenállást. Bízott a nyugati hatalmakban, attól félt, ha erőt alkalmaz, később nem ülhet tárgyalóasztalhoz. Most már tudjuk, hogy a határok kérdése lényegében Trianon előtt eldőlt, és a győztesek a legkisebb mértékben sem voltak kíváncsiak Magyarország mondanivalójára. Sőt, néhány eset a harc sikerét bizonyította.
Mindez persze nem jelentette azt, hogy a kormány lemondott volna magyar területekről. Egyik békés próbálkozása volt a Bánáti Köztársaság kikiáltása. A Duna, Tisza, Maros folyók és az erdélyi hegyek által körbezárt tájegységről van szó, amelynek népessége viharos történelme, a hosszú török hódoltság okán nagyon kevert volt. Az egyre fogyatkozó magyarság mellett jelentős szerb és román népesség élt itt, kisebb részt bolgárok, görögök, bunyevácok, zsidók, majd tudatos telepítéssel svábok tömegei érkeztek.
Románia és Szerbia is igényt tartott a területre, ezt hivatott megelőzni a helyi magyarok és a Magyarországhoz lojális etnikumok – elsősorban németek és bunyevácok – közös kezdeményezése. A polgári radikális Róth Ottó a Bánáti Néptanács október 31-ei megalakítása után Temesváron kikiáltotta a terület függetlenségét. Céljuk egy svájvci típusú, széles autonómiát biztosító rendszerrel maradásra bírni a hungarus tudatú kisebbségeket. Indokaik közt Magyarország későbbi, föderális átszervezése szerepelt, “kifelé” pedig a népek önrendelkezési jogát biztosító wilsoni elvekre hivatkoztak.
Románok és szerbek osztozkodtak
Önmagában nem volt ez eleve elvetélt ötlet – írja a Rubicon.hu. Ám 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. A román és szerb lakosság túlsúlya miatt pedig már a kezdet kezdetén kudarcra volt ítélve. Az antant-csapatok november 7-énátlépték a határt, a kis állam “hadserege” képtelen volt velük felvenni a harcot. A románok és a szerbek lelkesen fogadták a francia csapatokat, majd a köztársaság tömegbázisát tekintve is alulmaradt a Szerb Nemzeti Tanáccsal szemben saját “fővárosában”, Temesvárott.
A francia haderő november 19-éig a Bánáti Köztársaság teljes területét ellenőrzése alá vonta. Róth és a „kormány” Budapestre menekült, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt: a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését. Ez a tény pedig csaknem háborúhoz vezetett a szerbek és Románia között, amely ország ugyancsak igényt formált a területre. Végül a nagyhatalmak döntöttek, a trianoni szerződés megosztotta a történelmi, kiváló búzatermő vidéket a két ország között, hazánk csupán a Tisza és Maros szögének kicsiny területet tarthatta meg.
