Hiába tartott a magyarországi tatárjárás „csupán” egy évig, a borzasztó pusztulás miatt sokáig korszakhatár volt, új időszámítás kezdete a túlélőknek. Még ma, nyolc évszázad távlatából is élénken őrzi a történelmi emlékezet. Sokunknak az 1241–42-es dátum is rémlik, és tudjuk, hogy akkor bizony a magyar lakosság jó egyharmada vagy még nagyobb hányada meghalt, eltűnt, de találkozni 50–60 százalékos becslésekkel is.
Valójában a számokat még megközelítőleg is alig ismerjük. A nyomok arról árulkodnak, hogy hazánk középső tájain – a királyi Magyarországon ez az Alföldet jelentette – szinte totális volt a pusztulás, egyes régiók teljesen elnéptelenedtek. Máshol valamivel jobb volt a helyzet, de nem akadt a királyságnak olyan szeglete, ahol a mongol invázió ne járt volna valamilyen töréssel, pusztulással.
Akiket nem öltek meg, azokat rabságra vetették, a férfiakat a mongol hadseregbe kényszerítették, a későbbiekben az első sorokba küldve „ágyútölteléknek” használva őket. Akik maradtak, azokat éhínség és járványok tizedelték, elpusztult templomaikat, házaikat, gazdaságaikat próbálták újra felépíteni, ma már elképzelni is lehetetlen azokat a pokoli időket. Nem tudjuk, mekkora volt hazánk népessége a XIII. század közepén, az arányokat tehát nem lehet megállapítani, de abban biztosak lehetünk, hogy az emberveszteséget tíz- és százezrekben mérhetjük.
A pusztítás új nyomai
Az ELTE vezetésével – számos intézmény részvételével – alakult meg az a kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n.
A folytatásban rendhagyó módon kissé elszakadva a kőkeményen vett tudományos kutatásoktól, a feltárt emlékekre és régészeti leletekre koncentrálva mutatunk be néhány történelmi helyszínt rengeteg fotóval. Kik voltak azok az emberek, akik itt éltek, menekültek, harcoltak és meghaltak? Hogyan próbált egy-egy közösség ellenállni a mongol áradatnak? Persze eredménytelenül, a végén szinte mindannyian egy gödörben vagy mezőn, út szélén végezték. Merthogy az elmúlt évek kutatásai szenzációs felfedezéseket hoztak:
Szeptember végén nagyszabású konferenciát szerveztek Lakiteleken a tatárjárás kutatásáról, amely összekapcsolódott Dr. Pálóczi Horváth András régészprofesszor születésnapjának ünneplésével. Itt a kutatások legfrissebb eredményeit ismerhették és vitatták meg a korszakkal foglalkozó szakemberek. A konferencia keretein belül Laszlovszky József régész, a Közép-európai Egyetem professzora, a régészeti kutatócsoport vezetője és Dr. Nagy Balázs történész, az ELTE BTK Középkori Tanszékének vezetője kalauzolta el a 24.hu-t három helyszínre.
Szentkirályon, Szankon és Tázláron a szakemberek segítségével szinte személyes sorsokon keresztül, a lehető legközvetlenebbül élhettük át a 800 évvel ezelőtti, történelmünket alapjaiban megváltoztató tragédiát.
Gyerekek a kemencében és kannibalizmus
A tatárjárásról nagyon sokáig csak írott forrásokból tájékozódhatott az utókor. A történészek hitték is meg nem is a sok borzalmat tudván, hogy a középkori krónikások nem feltétlenül törekedtek objektivitásra, sőt, történeteik színezése mondhatni elvárás volt. Aztán az elmúlt évtizedekben „megtört a jég”, egyre-másra kerültek és kerülnek elő a földből a tárgyi emlékek. Elüszkösödött romok, fegyverek, páncéltöredékek mellett egészen mellbevágó leletek.
Egy anya, aki két, 10–12 év körüli gyermekét a kemencébe rejtette, majd ő is próbált bebújni, de csak a felsőteste fért be. Így feküdtek 800 évig, miután a mongolok rájuk gyújtották a házat, és mindhárman ott haltak meg. Vagy az emberi csontok egy másik elpusztult, korabeli településről, magukon viselve a hús lefejtése során ejtett vágásokat, azaz a kannibalizmus félreérthetetlen nyomait. Vagy a százszámra előbukkanó, elásott, kisebb-nagyobb érmeleletek, kincsek, amelyekért a tulajdonosnak már nem volt lehetősége visszatérni – itt írtunk erről bővebben.
A Bács-Kiskun megyei Szentkirály középkori településének régészeti nyomait Pálóczi Horváth András évtizedes kutatásainak köszönhetően ismerjük. A tatárjárás során a falu elnéptelenedett, az új telepesek a XIV. század közepén vették ismét birtokukba a romokban heverő Árpád-kori templom körüli területet, ma ez a Szentkirályi Református Egyházközség temploma.
A főút túloldalán, a település külterületén most egy új útépítésnek köszönhetően indult megelőző feltárás hatalmas területen Kolonics Bence régész, a Kecskeméti Katona József Múzeum munkatársának irányításával.
Trükkös 12 négyzetméter
Több ezer év emlékei rakódnak itt egymásra a bronzkortól a szarmatákon át az Árpádok koráig, a tatárjárásig és még azon is túl a kései középkorig. Minket természetesen az Árpád-kor érdekel: öblös tároló-, majd idővel szemetesként használt gödrök az egykor levágott és elfogyasztott állatok csontjaival, telekhatárként és vízelvezetésre is szolgáló árkok, valamint félig földbe mélyített házak kemencével, cserépdarabokkal. Az akkori élet földben megőrzött „negatívja” tárul a szemünk elé úgy, hogy maga a házhely és az azóta elenyészett cölöpök helye pontosan kijelöli a „föld feletti” világot is.
Eddig 45–50 épület nyomait tártuk fel, ezek egy része földbe mélyített, egyértelműen Árpád-kori lakóépület
– mondja a 24.hu-nak Kolonics Bence.
Négyzet vagy enyhén téglalap alakú, általában 3×4 méter, de néha ennél nagyobb gödröt ástak a földbe 60–80 centiméter mélyen. A tetőszerkezetről az épületek alján megjelenő cölöphelyek tanúskodnak, e kisméretű gödrökbe állították az épület tartóoszlopait. A tetőszerkezet egészen a földig ért, ez adta egyben a ház falait is, és jócskán túlnyújtózott a gödör szélén. Az így létrejött 1–1,5 méter széles, körbefutó perem alvóhelynek és tárolásra szolgált.
Egy átlagosnak tekinthető Árpád-kori ház egyik sarkában kemence állt, ez adta a meleget és biztosította a főzés lehetőségét, utóbbi legfőbb eszköze a jellegzetes, öblös bogrács volt. A cserépbográcsok azonban inkább a szabadtéri főzés, a nyílt tűzhelyek főzőedényei voltak, a kemencékben inkább cserépfazekakat használhattak. Ezen kívül
- takarók,
- szőnyegek,
- állatbőrök,
- a szükséges kerámiaedények
- és néhány szerszám, eszköz
tartozhattak a szigorúan vett berendezéshez. Előbbiek előkerülése ritkának számít, mivel a szerves anyagok megmaradásához speciális körülmények (például vizes közeg) kellenek.
Szerénynek tűnik – egy kevésbé szerencsés panellakás nappalijánál is kisebb, sőt ma eleve 12 négyzetméternél kezdődik a szoba kategóriája –, de csak akkor, ha a mai körülményeinkből és életstílusunkból indulunk ki. A középkori ember élete legnagyobb részét a szabadban töltötte, a ház csak menedékként szolgált, ha elviselhetetlenné vált az időjárás. Leírásokból ismert, hogy a ház mellett sok helyen sátor is állt az udvaron, és – hacsak nem volt kemény fagy – az is előfordult, hogy a családfő a szabadban aludt az állatokkal, míg az anya és a gyerekek odabent a házban.
A régészeti területen embercsontok is előkerültek, mintegy 20 sírt tártak fel a szarmata időszakból nagyjából a Krisztus utáni harmadik századból. Az Árpád-kori magyar falu részben a szarmaták temetőjére települt, az Árpád-kori település jelenségei sok esetben megbolygatták a korábbi időszakra tehető sírmezőt, az ásatást vezető régész meglehetősen hátborzongató helyszínre vezet. Az itt átlagosnak számító gödör, a ház alapja, benne cölöphelyekkel, Kolonics Bence az egyik ilyen, nagyjából 10 centi mély és hasonló átmérőjű gödör mellé mutat: e mellett egy szarmata sír került elő, amelyet részben (váll környékén) az épület cölöphelye meg is bolygatott.
Megdöbbentő, de nem ritkaság, sőt: a Kárpát-medencében bárhol nehéz úgy ásni, hogy ne bukkanjanak elő emberi maradványok az elmúlt évezredekből. Ki tudja, hányan éljük ma is egykori temetők fölött a mindennapjainkat úgy, hogy nem is tudunk róla.
Elfutsz vagy meghalsz
A jelenlegi szentkirályi feltárás régészetileg egyik legértékesebb eredménye egy félig földbe mélyített Árpád-kori lakóépület sarkában lévő kemence (ez egy friss lelet, nem az, amelyikben az anyát és gyermekeit találták): öt, szépen megmunkált kőtömbből építették habarccsal összefogva, agyagtapasztással. Ritka az ilyen minőségi munkáról árulkodó jelenség – még az is látszik, ahogy a kemence oldalfalát alul összedolgozták a döngölt agyagpadlóval. Ebből a házból néhány Árpád-kori kerámiatöredék került elő, ami Laszlovszky József szavai szerint az Árpád-kori falvak régészeti leletanyagának egyik jellemzője.
Ha az ember csak néhány kerámiadarabot talál a korabeli hajlékok maradványai között, az nem azt jelenti, hogy ennyi volt a háztartás eszközkészlete. Csupán ennyi maradt benne, miután lakói elhagyták, felhagyták az épületet.
Hozzáteszi, ilyenkor nem kell feltétlenül pusztulásra gondolni, az is lehetséges, hogy csak tovább költöztek a határban új földet feltörve. A még értékkel bíró, használható tárgyakat természetesen magukkal vitték, a régészeknek csak a „szemét” marad.
A másik véglet a hirtelen elpusztult, például a tatár hadak által felprédált falu. Ilyenkor akár 8–10 edény, a korabeli háztartás teljes leletanyaga (ne a mai túlzsúfolt konyhákra és étkészletekre gondoljunk) különféle eszközök, szerszámok mind ott hevernek, ahol lakóik hagyták őket. Az emberek a puszta életüket próbálták menteni, valószínűleg mindegyiküket legyilkolták, otthonukat felgyújtották benne az összes eszközükkel, tulajdonukkal. Szentkirály lakossága is talán erre a sorsa jutott, de a most feltárt házak inkább a békés felhagyás nyomait mutatják. De az is lehet, hogy egy részük talán megúszhatta a tatár pusztítást, ideig-óráig túlélt, sorsukat nem ismerjük.
A két véglet között pedig ott van az önvédelem, az ellenállás lehetősége, amely a legújabb kutatások szerint egyáltalán nem lehetett párját ritkító eset – ennek emlékeit kerestük fel Szankon és Tázláron.
Vagy harcolsz
Előbbi település határában fekszik a kicsi, de annál színvonalasabb kiállításnak otthont adó Kiskun Emlékhely. A kunok történetét mutatja be, ami elválaszthatatlan a tatárjárástól. Miután az eredeti falut a mongol támadás gyakorlatilag eltörölte a föld színéről, a sztyeppei népet IV. Béla a pusztává vált területre költöztette. A laikus látogató figyelmét biztosan felkeltik az egyik polcon látható apró arany- és ezüstpénzek, hát még ha a történetüket is felidézzük: a környéken lakók féltve őrzött kincsei voltak ezek, tulajdonosaiknak feltehetően már késő volt a meneküléshez, ezért inkább elásták, hogy majd a vész elmúltával visszatérnek érte.
Ezt azonban már nem tehették meg, valószínűleg a kiállítóteremtől pár tíz méterre lévő, megerődített templom védelmében vesztették életüket. Az emlékhely ugyanis azon a helyen épült, ahol a közösség tagjai, talán néhány szomszédos falu lakosaival együtt nem a menekülést, hanem az ellenállást választották, a legjobb, sőt, mondjuk úgy, az egyetlen helyszín erre a kőből épült templom volt. Az épület ma már nem áll, sövény jelzi az egykori falak vonalát, de minden mást eredeti állapotában állítottak helyre.
A templomot hevenyészett, de nagy méretű árokkal vették körül, a kilapátolt földből sáncot emeltek, amire gyors ütemben falat húztak, pontosabban palánkot. Valószínűleg rudakat szúrtak a földbe két sorban, vesszőből elő- és hátfalat fontak rájuk, középütt pedig földet döngöltek, kívülről betapasztották – igyekeztek „tűzállóvá” tenni. A fal nyújtott némi védelmet a nyilak ellen, miközben a védők lőhettek kifelé, de csak addig, amíg a vakolat le nem töredezett, és a mongolok felgyújtották az egészet. Az emlékhelyen bemutatott maketten az is látszik, ahogy a védők vizes állatbőrökkel boríthatták a templom tetejét, ezzel is a tüzes nyilak ellen védekezve.
Mi történhetett Szankon és a hozzá hasonló településeken, ahol az emberek az ellenállást választották? Laszlovszky József és Nagy Balázs a legvalószínűbb forgatókönyvet vázolja fel.
Senki nem maradhatott életben
A tatárok közeledéséről napokkal, hetekkel korábban értesülhettek, egymást érték a rémesnél rémesebb pusztításról szóló hírek. Menekülni talán már nem volt idő, a lakosok úgy döntöttek, hogy fegyvert fognak, megkísérlik megvédeni életüket, családjukat és javaikat. A gyerekeket és esetleg a nőket a legvédettebb helyen, a templomban helyezték el, a férfiak pedig felkészültek a harcra.
Megdöbbentően apró a terület, a védett kör átmérője alig több mint 10 méter, középen a kicsiny templom, az épület még egy kisebb háznak is „kevés”. Húsz–ötven fő ha be tudta venni magát a falak mögé, ennyi lehetett egy átlagos falu összlakossága. Ám kísérleti úton is bizonyított tény, hogy pár tucat ember ilyen léptékű erődítést napok alatt képes kiépíteni. A teljesen lapos tájon messzire ellátni még a sáncról is (pláne az egykori templom tetejéről) – elképzelni is nehéz az érzést, amikor észrevették az akár néhány száz főt számláló tatár csapat közeledését.
Nem tudjuk, meddig tarthatta magát egy-egy ilyen megerősített hely, a védők sorsa az ellenség „hangulatán” múlt. Ha úgy volt a mongolok kedve, egyszerűen csak karba tett kézzel kivárták, amíg elfogy az ostromlottak szűkös élelem- és vízkészlete, de ha sietősre vették, hamar felülkerekedhettek.
Több száz, magasan, kis ívben kilőtt nyíllal valóságos záport zúdíthattak a védőkre, akik pajzsuk alá bújva védekezhettek – miközben oldalról is záporoztak a nyilak
– mondja Nagy Balázs.
A sánc tetején védekezők gyorsan áldozatul eshettek a támadók nyilainak. Így találtak rá például a védőárok fenekén a régészek egy olyan csontvázra, amelynek nyakába egy, a tatár fegyverekre jellemző, csontból készült nyílhegy volt belefúródva. A halálos lövés után a védő lezuhant a védőárok aljába, majd az ostrom után a temetetlen halottat lassan befedte az árok faláról és a sáncról lemosódó föld.
A tatárok nem tűrték az ellenállást, aki nem hódolt meg előttük, az mindenképpen halál fia volt, a szankiakat is nagy eséllyel mind egy szálig lemészárolták. Férfiakat, nőket, gyerekeket és a menekülőket addig üldözték, amíg el nem kapták. A történész azt is elmondja, hogy a köznép számára egyetlen taktika működhetett a mongolok ellen: elbújni, eltűnni, elrejtőzni és addig elő nem jönni, amíg a támadók a környéken vannak.
De ez is csak ritkán vált be, mert a forrásokból tudjuk, még az Alföld híres lápjai, mocsarai sem nyújtottak mindig menedéket. Ugyanis a mongoloknak is megvolt a magukhoz való eszük, vissza-visszatértek az előlük kiürített településekre: embervadászatot tartottak a szó legszorosabb értelmében, amiről itt írtunk bővebben.
Még a falu neve is elpusztult
A szankihoz hasonló események zajlottak a közeli Tázláron, talán épp ugyanazon időben. Ez a falu is teljesen elpusztult, még korabeli neve sem maradt fenn, a Tázlár kun eredetű elnevezés. Jóval nagyobb volt Szanknál, temploma is méretesebb, mészkő falazatának alapja ma is látható. Az erődített domb is jóval szélesebb, itt a falusiak három, koncentrikus körben alakították ki körülötte az árkot – százak többnapi munkája lehetett, elképzelhető, hogy más településről is érkeztek ide menekültek.
A három sáncárok feltárásakor a régészek előtt megelevenedett a múlt. A körök nem szabályosak, néhol kicsit kiegyenesednek, máshol közelítenek egymáshoz, látszik, hogy az erődítés sietve készült. Ugyanerre utalnak az átvágott sírok is. Az Árpád-korban ugyanis a templom közvetlen közelében temetkeztek, a templomkert vagy -domb egyben sírkertként vagy sírdombként is funkcionált. A „tázláriak” a védőárok ásásakor egyszerűen átvágták a sírgödröket, vagyis saját halottaik maradványait hányták szét a védelem érdekében. Exhumálni, újratemetni nem volt idő.
Az eleve a földben nyugvók mellett a régészek rendezetlenül az árkokban heverő testeket is feltártak: harc közben estek el, de azt sem zárhatjuk ki, hogy néhányuk a tatárok által kivégzett túlélő lehetett. A legtöbb holttestet a középső árokban találták, ami a védelmi stratégiáról is információkkal szolgál.
Úgy gondoljuk, a külső árkot és sáncot nem is nagyon védték, arra szolgált, hogy megállítsa az ellenség rohamát. A középső gyűrűt védték erősen, és ha ezt is áttörték, a legbelső vonal még szolgált némi reménnyel
– magyarázza Laszlovszky József.
Tázlár lakosaival együtt a XIII. század közepéig virágzó település neve is elveszett. Az elpusztított, felperzselt földre a király itt is kunokat költöztetett, mint ahogy az elpusztított országrészekbe mindenhol igyekezett külhonból telepeseket csábítani. Elég csak rápillantani a térképen a Kunságra, a Jászságra, máris látszik, miként vált teljesen pusztává az Árpád-kori apró falvak sűrű hálózata a tatárjárás nyomán.
A szanki és tázlári erődítések feltárása az elmúlt évek jelentős eredménye, és egészen más megvilágításba helyezi a mongol támadás szörnyű egy évét. Immár kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá, hogy a királyi sereg pusztulása után a magyar lakosság nem csupán űzött vadként rohant és bújt az országban, hanem több helyen is megszervezte magát, fegyvert fogott, és szembenézett az ellenséggel. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben még több, hasonló helyszín tárul fel a régészeti kutatások eredményeként, és ezzel újabb pontok kerülnek fel egy olyan térképre, amely a tatárjáráskori ellenállás helyszíneit mutatja meg.
