Dzsingisz kán akarata szerint 1227-ben bekövetkezett halála után a Mongol Birodalmat négy törvényes fia, Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej és Toluj között osztották fel. Pontosabban a legidősebb fiú ekkor már nem élt, így a nyugati birodalomrészt Dzsocsi fia, Batu vette át – neve hazánkban a magyarországi tatárjárás vezetőjeként vált közismertté. A birodalom egysége nem szenvedett csorbát a felosztással, a mongolok nagykánjaként Ögödej viselte a főhatalmat.
Végigszáguldottak Kelet-Európán
Dzsocsi öröksége ekkor még „negyedkész” állapotban sem volt ahhoz az államalakulathoz képest, amely a következő évszázadokban Arany Horda néven máig ható módon írta át Kelet-Európa történelmét.
A birodalomalapító halálakor a nyugati határ a Volga és az Urál vidékén húzódott, Karakórumban, a mongolok fővárosában 1235-ben született döntés egy nagy, nyugati hadjárat megindításáról: a következő évtől sorra esett el Volgai Bulgária, a kun és az orosz fejedelemségek. A hadjárat végpontja Lengyelország, Morvaország és a Magyar Királyság volt 1241–1242-ben.
A birodalom teljes hadereje mozgásba lendült, az összes dzsingiszida leszármazott részt vett benne Batu vezetése alatt. Szűk öt év kellett hozzá, hogy a Mongol Birodalom bekebelezze Kelet-Európát az Uráltól a Kárpátokig, az Észak-Kaukázustól és a Fekete-tengertől a mai Finnországig.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Vásáry István történésszel, az ELTE BTK professor emeritusával beszélgettünk arról, hogyan bomlott fel a világ valaha létezett legnagyobb, egybefüggő területű birodalma a magyarországi tatárjárás után. Illetve hogyan alakult Batu kán államának, az Arany Hordának a története.
Batu, a királycsináló
Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt, a Batu vezette mongol sereg pedig legkésőbb 1242 márciusában elhagyta hazánk területét. Korábban mintegy dogmaként kezeltük, hogy a visszavonulás oka az új kán megválasztása volt, magyarán hazánk Ögödej halála miatt szabadult meg a hódítóktól, ám a legújabb kutatások már kétségbe vonják ezt az összefüggést – itt írtunk erről részletesen.
Ögödejt „jog szerint” testvérének, Csagatájnak kellett volna követnie a trónon, viszont a békés váltás helyett óriási hatalmi harcok kezdődtek. Batu összefogott a keleti birodalomrészt uraló nagybátyjával, Tolujjal Dzsingisz másik két fia ellen, miközben a birodalmat Karakorumból Ögödej özvegye, Töregene irányította. Végül a trónt Ögödej fia, Güjük foglalta el 1246-ban, de két év múlva hirtelen meghalt, és újabb interregnum után 1250-ben Toluj fia, Möngke lett a mongolok nagykánja.
Batu maga nem pályázott a főhatalomra, de a legtekintélyesebb Dzsingisz-leszármazottként ő volt a valódi »királycsináló«, Möngke az ő választottja volt
– mondja a 24.hu-nak Vásáry István.
Möngke trónra lépésével a birodalomalapító két középső fia és leszármazottaik kiestek a főhatalomból, Ögödej ága végleg eltűnt. Batu ezek után saját területére koncentrált, Toluj uralta keletet, Csagatáj pedig Közép-Ázsiában szerzett területet. A XIII. század közepétől még jó ideig fennmaradt az egységes Mongol Birodalom víziója, ami a gyakorlatban főleg a közös külpolitikára, az egységes pénzverésre és a nagykán személyére vonatkozott.
Pekingtől a Kárpátokig
Dzsingisz kán eredeti elképzelése, miszerint a birodalmán a négy fia osztozik, hamar semmivé vált a hatalmi harcok következtében. Miután elérte legnagyobb kiterjedését, az 1260-as évek legelején a Mongol Birodalom de jure is négy önálló kánságra bomlott.
Toluj egyik fia, Kubiláj elfoglalta Kína teljes területét, székhelyét is oda helyezte, és kínai császárrá választatta magát: a mai Mongólia egyesült Kínával, megszületett az 1368-ig uralkodó Jüan-dinasztia. Toluj egy másik fia, Hülegü meghódította Perzsiát a mai Irán térségében, de annál jóval nagyobb területen az 1250-es évek végén létrejött az úgynevezett Ilkánida Birodalom, amely majdnem egy évszázadig állt fenn. Csagatáj leszármazottai Közép-Ázsiában uralták a Csagatáj Kánságot, Batu Arany Hordája pedig az 1260-as évek elején vált teljesen önállóvá.
Érdekes világ volt ez, amelyben az összekötő kapcsot évszázadokig a Dzsingiszhez és a dzsingiszidákhoz kötődő szakralitás jelentette. Nem léptek fel közösen, a szomszédok gyakran háborúztak határmenti területekért, de a mongolok uralta Irán és Kína kifejezetten baráti viszonyt ápolt egymással. És mind a négy „új birodalom” mongol típusú állam volt, bár a hatalmas térség népességének a mongol etnikum csupán elenyészően kis részét alkotta.
Az ügyes mongol államszervezésnek köszönhetően először vált a világ – pontosabban Eurázsia – »globálissá« Pekingtől a Kárpátokig
– emeli ki Vásáry professzor.
Az addigi hódításokkal járó pusztítás évtizedek alatt gyümölcsöző kapcsolattá alakult: nyelvek, kultúrák, áruk és emberek keveredtek egymással addig nem látott mértékben.
Tatár iga az oroszokon
Térjünk most vissza Batuhoz és az Arany Hordához – a laikus számára bizonyára furcsa név egy államnak, ráadásul két, ellentétes előjelű szó összekapcsolásából áll. Maguk a mongolok soha nem használták, a nyugaton alakult birodalmat Dzsocsi uluszának nevezték, valahogy úgy fordíthatjuk, hogy Dzsocsi részbirodalma. Az orda mongol szó, a kánhoz tartozó terület, tábor jelentéssel bír, az arany pedig az uralkodó attributuma, a dzsingiszidák arany nemzetségnek nevezték magukat.
Az Arany Hordát az orosz irodalom, majd szakirodalom kezdte használni az önállóvá vált nyugati birodalomrészre, először a XVI. században jelent meg, és a XVIII. századtól terjedt el Európában. Dzsocsi uluszában a horda (orda) két birodalomfelet jelentett: a Fehér Hordát közvetlenül Batu, míg a Kék Hordát a bátyja irányította – a színek az égtájakat jelölik. Hatalmas területről van szó az Észak-Kaukázustól a mai Ukrajnán és délorosz területeken át az Urálig, Nyugat-Szibéria déli részéig, kiegészülve a mai Kazahsztánnal.
A magyarországi tatárjárás után Dzsocsi ulusza tovább már nem terjeszkedett, háborúkat az ilkánokkal vívott. Ennek ellenére a Magyar Királyságban jó fél évszázadig élénken élt a tatár veszély réme, az egyetlen, fosztogatásra irányuló kisebb támadást már a Kárpátokban sikerült megállítani 1285-ben.
Az orosz történettudat viszont 250 éves tatár igaként hivatkozik az Arany Horda fennállására, amely jelentős kölcsönhatásokkal járt. A mongolok vazallus államokként kezelték az orosz fejedelemségeket nagyjából úgy, mint később az oszmánok az Erdélyi Fejedelemséget. Az egyes uralkodók csak a Szarajból – az Arany Horda fővárosa a mai Asztrahány és Volgográd térségében, ma már csak a romjai vannak meg – érkező jóváhagyással foglalhatták el trónjukat, a fejedelemségek évi adót fizettek, és a lakosságnak kettős adóztatást kellett elviselnie.
Dzsingisz túlélte az utódállamokat is
Következetesen mongol államként említjük, ami szakmailag teljesen indokolt, de a valóságban az Arany Horda nagyon hamar egy török nyelvű és iszlám vallású alakulattá vált. Az ok logikus: minimális létszámú, mongol származású vagy identitású elit telepedett török népek tengerére, amely idővel magába olvasztotta. A mongol nyelv eltörökösödött, a kánok is törökül beszéltek, Berke kán az 1260-as években áttért az iszlámra, amit aztán Üzbeg kán államvallássá tett az 1330-as években.
Az egyes török etnikumok ugyanakkor felvették „hódítóik” népnevét, innen származik például a kazányi vagy a krími tatárok elnevezés. Ma, Európa közepéről tekintve szinte elképzelhetetlen, hogy Dzsingisz, a szakrális ős alakja a halála után 700–800 évvel is szellemi igazodási pont maradt, a dzsingiszida ősöket számos nép a mai napig számon tartja.
Az Arany Horda vagy Dzsocsi ulusz egységes nagyhatalomként 1380-ig állt fenn, a végjáték a batuidák kihalásával 1360-ban kezdődött.
A következő húsz év a nagy zendülések korszaka volt, több mint 20 kán váltotta egymást gyors egymásutánban vagy uralkodott párhuzamosan. Úgy tűnt, az összeomlás elkerülhetetlen
– fogalmaz Vásáry István.
Toktamis kán viszont 1380-ban stabil hatalmat épített ki, visszaállította az Arany Horda nagyságát, 1395-ös halála után azonban az állam elindult a teljes szétesés útján. A XV. század folyamán számos kisebb-nagyobb dzsingiszida utódállam jött létre, majd tűnt el a történelem színpadáról, a legtovább a Krími Tatár Kánság tartotta magát, az oroszok 1783-ban csatolták a birodalmukhoz.
A XVI. században a krími állam ütközőzóna volt az oroszok és az oszmánok között, mondhatni az oszmánok előretolt bástyájaként működött: török utasításra a krími tatárok rendszeresen betörtek Erdély és Magyarország területére, hatalmas pusztítást hozva magukkal.
