Mátyás király 1490. április 6-án hunyt el 47 évesen, 32 trónon töltött esztendő után. Élete utolsó öt évét Bécsben töltötte a császári palotában, miután elűzte onnan III. Frigyes német-római császárt. Csupán egyetlen alkalommal látogatott haza Budára, nagyon beteg volt ekkor, állandó kínok gyötörték. A sokszor személyesen hadba vonuló király már inkább hordszéken vitette magát, és a lassú hajóutat választotta ahelyett, hogy lóra üljön.
Miért töltötte élete utolsó szakaszát a Magyar Királyság határain kívül a magyarok egyik legnagyobb uralkodója? Miért ölt annyi pénzt, időt és energiát a csehek, majd az osztrákok elleni harcra ahelyett, hogy a törökre fordította volna minden erejét? És hogyan hunyt el? Megmérgezték, leszúrták vagy természetes halált halt? Dr. Horváth Richárd történésszel, a BTK Történettudományi Intézetének (ELKH) tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
Merénylet az árnyékszéken és a füge
Az évfordulóra tekintettel kezdjük a végén, vagyis az uralkodó halálával. Az események után 40 évvel Szerémi György krónikás egészen horrorisztikus történetet vetett papírra: egy merénylő bújt el a királyi árnyékszékben, és amikor Mátyás leült a dolgát végezni, egy háromélű tőrrel szúrt mélyen a végbelébe. A valóságtól teljesen elrugaszkodott narratíva, nem is érdemes rá több szót pazarolni.
A legismertebb elmélet mérgezett fügéről szól, amely Beatrix királyné mesterkedése folytán került Mátyás elé, második felesége ugyanis maga ült volna a magyar trónra. E szerint 1490. április 4-én, virágvasárnap Mátyás fügét kért, ám az udvarban személyesen jelen lévő történetíró, Antonio Bonfini beszámolója szerint a Péter kamarás által átnyújtott gyümölcs állott volt, poshadt: „és amikor belekóstolt, az első falásra úgy felbosszantotta ennek ostoba szolgálata, hogy haragra lobbant”. Nem sokkal később rosszul lett, ágynak esett, két nap múlva pedig elhunyt.
A füge rossz ízét sokan méregnek tulajdonítják, ám egyrészt egyetlen – feltehetően aszalt – fügében nem lehet sok mérget elhelyezni, illetve fentiek alapján erősen feltételezhetjük, hogy dühében azonnal ki is köpte. Ami pedig Beatrixot illeti, ha neki vagy környezetének egy csepp józan esze is volt, nem gondolhatta komolyan, hogy a magyar rendek eltűrnék egy nő uralmát.
Nem is olyan sokkal korábban Nagy Lajos özvegyét a király halála után, 1387-ben egyszerűen meggyilkolták, leányát, Máriát Zsigmonddal kötött házasságát követően hamar megfosztották gyakorlati hatalmától. Évszázadokkal később, Habsburg III. Károly 12 évig dolgozott azon, hogy a magyarok elfogadják a Pragmatica Sanctiót, vagyis Mária Teréziát királynőnek.
A mérgezés és az »összeesküvés-elméletek« a XIX–XX. század folyamán jelentek meg, a magyar közvélemény egyszerűen nem tudta és ma sem tudja elfogadni, hogy hősei természetes halállal is meghalhatnak
– emeli ki a 24.hu-nak Horváth Richárd. Hozzáteszi: márpedig Mátyás esetében így történt.
Benne volt a levegőben
A király népes, reneszánsz kísérete számos hitelesnek tekinthető dokumentumot hagyott ránk a már említett Bonfinitől a szentszéki követig. Utóbbi, Angelo Pecchinoli érsek 1488-tól haláláig Mátyás mellett volt, 2-3 naponta küldte Rómába jelentéseit, tele bőséges, életszagú történettel, lejegyzett párbeszéddel.
De kezdjük kicsit korábbról. Mátyás valódi lovagkirály volt, személyesen vett részt a csatákban, többször meg is sebesült, hónapokig osztozott katonáival a tábori élet megpróbáltatásain, fertőzéseken – ekkoriban kevés volt már az ilyen uralkodó. Állandóan úton volt, nem kímélte magát, szerette a lakomákat, ma azt mondanánk, két végéről égette a gyertyát, és mindez meglátszott az egészségén.
Egy idő után már benne volt a levegőben, hogy nem él sokáig, és ezzel feltehetően ő maga is tisztában volt.
„Jaj, jaj, Jézus!”
Bécsújhely 1487-es elfoglalása után sokat látogatta a badeni gyógyfürdőt, és amint cikkünk elején említettük, gyakorlatilag nem hagyta el Bécs környékét. Egyszer tett kivételt, 1489-ben. Budára ment: a magyar urakat megeskette, hogy halála után törvénytelen fiát, Corvin Jánost választják királyukká. Hajón utazott és hordszéken vitette magát, a nyeregben nem tudott megmaradni.
Ezek után tényleg elég erőltetett bármilyen összeesküvést sejteni a halála mögött. Bonfini tudósítása szerint, miután április 4-én rosszul lett, „szédülő feje, homályos látása miatt panaszkodik; beviteti magát a hálószobába. Ekkor hirtelen gutaütés éri. (…) Iszonyú testi fájdalom gyötri, és a betegség hatalmában beszélni sem tud, csak annyit kiáltozik: jaj, jaj, Jézus, más egyéb szót nem tud kinyögni”.
A Mátyás utolsó napjáról fennmaradt dokumentumok alapján orvosszakértők azt állapították meg, hogy a királlyal valamilyen agyi katasztrófa végzett
– összegzi a történész.
Nem volt idős ember, még a középkor viszonyai között sem számított annak 47 évesen. Egy mai, 60-as éveiben járó férfinak lehetne megfeleltetni, és gondoljunk csak bele, még a modern korban is hányan vesztik életüket hirtelen, mondjuk sztrók következtében vagy „láthatatlan” krónikus megbetegedések miatt.
Most pedig nézzük, miért irányult Hunyadi Mátyás figyelme inkább nyugatra, és utolsó éveiben miért tette át a székhelyét Bécsbe.
A török ellen
A törökverő nagy Hunyadi János fiáról az utókor szereti azt gondolni, hogy minden percét az Oszmán Birodalom elleni harcnak szentelte. Tény, hogy Mátyás élete legnagyobb része háborúskodással telt, ám hadjáratainak csak töredékét vezette délre. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbált volna tenni a veszély elhárítására, sőt, nyugati irányú hadakozásait is részben ez a cél vezette.
Az oszmánokkal szemben Mátyás inkább a védekezésre összpontosított, szükség esetén válaszcsapásokat szervezett és vezetett, de klasszikus támadó hadjáratot soha nem indított
– mondja Horváth Richárd.
Stratégiája a katonai és a politikai realitásokon alapult. Valójában már az 1396-os nikápolyi csata megmutatta, a nehezen kivívott, 1456-os nándorfehérvári diadal pedig végleg bebizonyította, hogy a Magyar Királyság önerőből képtelen a törököt kiűzni a Balkánról. Mátyás ezért inkább a déli végvárrendszert erősítette, sőt, bővítette is Jajca 1463–64-es elfoglalásával, 1476-ban bevette Szabács várát, 1480–81-ben pedig betört Boszniába. Tűzoltás volt, a kényszer szülte mindhárom komolyabb hadmozdulatát.
Védekezés és válaszcsapás
Nándorfehérvár után igaz, hogy a török évtizedekig távol tartotta magát Magyarországtól, ám 1463-ban felszámolta a maradék Szerbiát, és elfoglalta Boszniát, ezáltal az Oszmán Birodalom közvetlenül is határossá vált a Magyar Királysággal. Erre a terjeszkedésre volt Mátyás válasza Jajca megvívása, amivel némi ütközőzónát hozott létre Bosznia felé.
Az 1480–81-es akció válaszcsapás volt. A szomszédos török erők 1479-ben betörtek Erdélybe, a had létszáma alapján inkább kisebb hadjáratról, mintsem portyáról beszélhetünk. A zsákmányon túl tesztelni akarták a királyság erejét, reakcióidejét, felkészültségét. Báthori István vajda és Kinizsi Pál temesi ispán Kenyérmezőnél fényes győzelmet aratott a támadók felett, ám egy ilyen jelentős hadmozdulat nem maradhatott megtorlatlan. Mátyás tehát ezért, az erődemonstráció szándékával tört be Boszniába.
Nyugaton viszont annál többet hadakozott, az 1460-as évek második felében Csehország ellen. Podjebrád György cseh király huszita vallású volt, tehát eretneknek számított, Mátyás a Szentszék támogatásával „keresztesháborút” hirdetett ellene – pontosabban a propagandája hangsúlyozta ezt.
Nem gondolta, hogy császár lehet
Királyunknak a cseh trón kellett, törekvésének két alapvető indoka volt. Egyrészt a csehek földje fejlett volt, erősen városiasodott és gazdag, a két ország egyesítésével jelentős hatalmi konglomerátum jöhetett létre, komoly erőt képviselt volna akár a törökkel szemben. De az európai színtéren is, a mindenkori cseh király ugyanis egyike volt a hét német választófejedelemnek, vagyis azon szűk körnek, ahonnan a nyugati kereszténység legnagyobb hatalmú urát, a német-római császárt megválasztják.
Az utókor szereti azt gondolni, hogy mindez egy nagyobb cél érdekében történt, miszerint Mátyás császárként gyakorlatilag a kereszténység minden erejét a török ellen fordíthatta volna. Ám a történész szerint téves a feltételezés.
Kőkemény reálpolitikus volt, tudta jól, hogy az akkori valóságban erre esélye sincs. Ámde választófejedelemként (azaz cseh királyként) sokkal nagyobb beleszólása lehetett volna az európai nagypolitikába, mint magyar uralkodóként arról valaha is álmodhatott.
A harcmezőn nem jutott dűlőre Podjebráddal, majd Ulászlóval, végül „felemás” eredmény született. A Cseh Királyság nem volt egységes, a déli, katolikus Morvaország ellentétben állt az északi huszita területekkel és a prágai királyi udvarral. A morvák támogatták Mátyást, 1469-ben megválasztották cseh királynak.
Két évvel később azonban meghalt Podjebrád György. Utódja, Ulászló katolikus volt, így Mátyás hivatkozása a katolicizmus védelmére már nem állta meg a helyét. Ki kellett hát egyezni, ez még 1471-ben meg is történt: Ulászló viselte a „fél” cseh, Mátyás pedig a másik „fél” cseh királyi címet.
Corvinért támadta Ausztriát
Az Ausztria ellen 1477-ben indított, hosszadalmas hadakozás mögött viszont már tisztán dinasztikus érdekeket találunk, amiben persze nincs semmi különös, kicsit később kitérünk erre is. Előtte azonban menjünk még távolabb az időben: Mátyás megválasztásakor, 1458-ban a Szent Korona III. Habsburg Frigyes osztrák herceg, német király és német-római császár birtokában volt. Közismert, hogy a magyar szokásjog akkor ismert el legitimnek bármely uralkodót, ha az esztergomi érsek Székesfehérvárott a Szent Koronát helyezte a fejére.
Ez alól Mátyás sem lehetett kivétel, minden követ megmozgatott a szent tárgy visszaszerzése érdekében, végül 1463-ban sikerült, de a bécsújhelyi szerződés értelmében elképesztő árat fizetett érte. Egyrészt 80 ezer aranyforintot, ami a királyság éves bevételeinek egyharmadát jelentette, előteremtéséhez különadót kellett kivetni. Másrészt megegyezett Frigyessel arról, ha bármelyikük fiú örökös nélkül halna meg, trónja a másikra száll.
Utóbbi alkut talán egyikük sem vette véresen komolyan. Frigyes lábai mellett már ott szaladgált négyéves kisfia, a későbbi I. Miksa császár, Mátyás pedig alig 20 esztendős, erős fiatalember volt oldalán ifjú feleségével, Podjebrád Katalinnal. Az 1470-es évek közepére azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar királynak nem lesz törvényes örököse, a bécsújhelyi szerződés ebben a felállásban pedig Corvin János utódlását gátolta. Az osztrák háború tehát dinasztikus okból indult:
A magyarok elfoglalják Bécset
Az ellenségem ellensége a barátom elvet követve beavatkozott az osztrák belviszályokba, Alsó-Ausztriában foglalt el területeket, és 1477-ben körbezárta Bécset. Történelmünk későbbi fél évezredét ismerve nem csoda, hogy a magyar nemzeti emlékezet fényes diadalként tartja számon a város 1485-ös elfoglalását. Jogosan, ha magát a tényt nézzük, ám a sikert Mátyás nem ádáz harccal vívta ki, sőt, egyetlen rohamot sem indított Bécs ellen: egyszerűen kiéheztette a védőket, akik bő hét év után megadták magukat.
Csúnya presztízsveszteség volt ez III. Frigyesnek, megaláztatását csak tetézte, hogy Mátyás a császári palotába helyzete át udvarát. Azon túl, hogy Bécs fejlettebb, modernebb város volt, ráadásul az aktuális hadműveletek központjában feküdt, volt ebben szimbolika is.
Ezzel is ellenfele orra alá dörgölte győzelmét. Ugyanezen megfontolásból aludt Napóleon I. Sándor cár ágyában Moszkvában, vagy íratta alá Franciaországgal a kapitulációs okmányt Hitler ugyanabban a vasúti kocsiban, ahol bő húsz évvel korábban a németek szignózták vereségük tényét
– fogalmaz Horváth Richárd.
A mából visszatekintve talán feleslegesnek, öncélúnak tűnhet éveket és vagyonokat áldozni Mátyás „személyes” érdekeiért, amikor tényleg végveszély fenyegeti az országot a déli végeken. Ám akkoriban ez egészen másként festett. Az Isten akaratából uralkodó király érdeke egy volt az országéval, a dinasztia magát az államot jelentette. Sőt, a tisztázatlanul maradt trónutódlás valóságos tragédiákat indíthatott pusztító polgárháborúkkal.
Vagyis az ország szempontjából nagyon is fontos volt, hogy Mátyás gondoskodjon a tiszta, gördülékeny utódlásról. Ennek ellenére a kortársak közül is sokan sérelmezték, felesleges pazarlásnak tartották Mátyás cseh és osztrák hódításait olyannyira, hogy történészek szerint a Vitéz János-féle szervezkedés is részben előbbi miatt indult 1471-ben.
