Bármilyen diktatúra legveszélyesebb ellensége a következetes, hajlíthatatlan ember, aki hitéből, erkölcseiből nem enged, akár élete árán is kiáll az emberség, a tisztesség és az igazság mellett. Ugyanez megfordítva is igaz: legyen az önkény náci, kommunista vagy hajtsa a sovinizmus, mindig és minden eszközzel az ilyen ember eltiprására törekszik.
Gróf Esterházy János Nyitraújlakon született 1901. március 14-én, az egyik legnagyobb magyar arisztokrata család sarjaként, és 1957. március 8-án hunyt el a mirovi börtönben. A XX. század első felének gyakran változó politikai szelei mind megtépázták: Trianonnal elvesztette vagyonát, a nácikkal szembeni kiállásért bujkálni kényszerült, a szovjet „felszabadítással” élete végéig börtönbe került. Szülőföldjén, a mostani Szlovákiában máig háborús bűnös.
Esterházy Jánosról dr. Soós Viktor Attila történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával beszélgettünk.
Együtt, békében, egymást segítve
Az első világháború után újonnan létrehozott állam, Csehszlovákia vezetői egyik első intézkedésként földreformot hajtottak végre, amivel az Esterházy család 5000 holdnyi birtokainak 90 százalékát elvesztette. Emellé pedig komoly adót is kivetettek, ráadásul a birtok „eredeti” mérete, vagyis az ötezer hold után. A nehéz körülmények ellenére Esterházy János Budapesten elvégezte a kereskedelmi akadémiát, és gazdálkodni kezdett megmaradt földjein.
Tudatosan választotta a kisebbségi létet, sorsközösséget a felvidéki magyarsággal, magától értetődő módon kapcsolódott be a közéletbe, a politikába. Trianonnal Csehszlovákia megkapta a mai Kárpátalját is, soknemzetiségű ország jött létre, a csehek és szlovákok mellett jelentős magyar, ukrán és ruszin lakossággal.
Esterházy fő politikai törekvése a kisebbségek védelme és a nemzetiségek békés együttélése, közös boldogulásának elősegítése volt
– mondja a 24.hu-nak Soós Viktor Attila.
Valóban megértően kezelte a kérdést, tökéletesen tisztában volt a multikulturális környezet jelentette kihívásokkal: édesanyja Elzbieta Tarnowska lengyel grófnő volt, maga Esterházy magyar-szlovák környezetben nőtt fel, már gyermekkorában megtanult szlovákul. Hitt benne, hogy a magyarság csak úgy tud kisebbségben megmaradni, a közös államban más nemzetekkel együtt élni, ha nyelvét, kultúráját ápolja. Ezért a politikai érdekképviselet mellett aktívan támogatta a magyar szellemi életet, könyvkiadást, egyesületek és úgynevezett Magyar Házak alapítását.
Nem hagyta magukra a magyarokat
Rendkívül aktív politikus volt, személyes találkozókra törekedett az emberekkel, rendszeresen fejtette ki véleményét a sajtóban. Az Országos Keresztényszocialista Párt tagja, 1932-ben elnöke lett, 1935-ben Kassa képviselőjeként kapott helyet a prágai törvényhozásban. Tehetségét és jelentőségét bizonyítja, hogy miniszteri széket ajánlottak fel számára a csehszlovák kormányban.
Esterházy ezt visszautasította, nem kívánt olyan kormány tagja lenni, amely elnyomja a magyarságot. Amikor az I. bécsi döntéssel 1938-ban a Felvidék túlnyomó többségében magyarok lakta déli sávja visszatért Magyarországhoz, Esterházy János nem tért haza:
Nem hagyta magára azt a még mindig jelentős, 60-70 ezer főt számláló magyar közösséget, amely a Jozef Tiso vezetésével önállóvá vált Szlovákiában maradt. Mindig a küzdelmekkel teli, nehezebb utat választotta.
A Gestapo és a nyilasok is üldözték
Tiso német bábállamnak tekintett Szlovákiájában Esterházy egyre keményebb éveket élt meg. A magyar és szlovák nép testvériségét hangsúlyozva továbbra is a békés, közös élet érdekében dolgozott, próbált Tisóval tárgyalásokat folytatni. Amikor pedig 1942-ben mondjuk úgy, hogy színt kellett vallani,
Így érvelt: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”.
Többször felszólalt a háború és a nemzetiszocializmus eszméje ellen, amikor pedig 1944-től a zsidóság helyzete a lehető legrosszabbra fordult, tevékenyen is segítséget nyújtott az üldözöttek bujtatásával, szökésük megszervezésével. Innentől kezdve már ő maga is célkeresztbe került, diktatúrában nem létezik köztes út: valaki vagy kiszolgálja a rendszert, de legalábbis hallgatólagosan elfogadja, vagy ellenséggé válik. A háború utolsó hónapjait a Gestapo és a nyilasok elől rejtőzködve, bujdosással töltötte.
Veszélyes volt a hatalomra
Ezek után azt hihetnénk, hogy a Vörös Hadsereg érkezését követően legalább egy kézszorítás járt volna az üldözöttek védelméért, a nácizmus elleni kiállásért. De nemhogy elismerést nem kapott, a szovjet hatóságok letartóztatták, és 1945 júniusában tíz felvidéki magyarral együtt Moszkvába szállították. Ez az eljárás ismét betekintést enged a diktatúrák logikájába.
A szovjet belügy és az NKVD felkészülten, előre elkészített listákkal érkezett Szlovákiába (is) azok neveivel, akiket mindenképp el kell tüntetniük. Mindegy, hogy az illető mit mondott vagy tett az elmúlt években, a lényeg nem az igazságszolgáltatás volt. Sőt, épp azokat az embereket igyekeztek kivonni a forgalomból, akik kompromisszumok nélkül képviselik elveiket, megvan a bátorságuk és karizmájuk is ahhoz, hogy az önkény elleni szerveződés kulcsfigurái legyenek. Ily módon pedig a kommunizmus kiépítését pontosan azok veszélyeztették, akik a nácizmussal is szembe mertek szállni.
Tíz év kényszermunka és halálos ítélet
A Szovjetunióban 1946-ban koholt vádak alapján háborús bűnösnek találták és 10 évnyi kényszermunkára ítélték, amit Szibériában kellett megkezdenie. Akkoriban igazán nem kellett hozzá sok, hogy valakit ily módon félreállítsanak, ezt szolgálták az olyan „gumiszabályok”, mint például a Szovjetunió elleni tevékenység, kémkedés, a nácikkal való kollaboráció stb. Nehéz feltérképezni, pontosan hogyan is telt fogságának ez a szakasza, amit biztosan tudunk, hogy próbált helyt állni, tartotta a lelket fogolytársaiban.
Az „indok” gyakorlatilag ugyanaz: hazaárulás, kollaboráció, „fasisztabarátság” – a csehszlovák népbíróságok sem feltétlenül a jog talaján hozták meg döntéseiket. Hangsúlyozzuk, Esterházy János semmiféle háborús bűnt nem követett el, egy minden tekintetben koncepciós eljárás áldozata, ahol az ítélet súlyosságát még magyar mivolta is növelte.
Nem kért amnesztiát
A szovjetek 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, de ítéletét ekkor már – 1950 áprilisában kegyelemből – életfogytiglanra változtatták, amiben közrejátszhatott erősen megrendült egészségi állapota. Ezt követően haláláig csehszlovák munkatáborokban és börtönökben sínylődött, ítéletét 1955-ban 25 évi fegyházra mérsékelték.
Úgy érezte, hogy ha kegyelmet kér, azzal elismeri bűnösségét, és hátat fordít mindazoknak az elveknek, amelyek szerint élt és dolgozott
– mondja Soós Viktor Attila.
Két év múlva, 56 éves korában hunyt el a mirovi börtönben, a 12 évnyi fogság súlyos megpróbáltatásai hatására. Állapota a magyar forradalom november 4-ei leverésének hírére kezdett rohamosan romlani, súlyos betegen, mondhatni utolsó kívánsága volt a szülőföldjén meghalni. Ezért kérte, szállítsák át a nyitrai börtönbe, de kérését megtagadták.
Esterházy János a szlovák jog szerint a mai napig háborús bűnös, az ország törvényei ugyanis nem teszik lehetővé az 1945 és 1947 között háborús bűnökkel elítélt személyek rehabilitációját. Ehhez politikai döntésre lenne szükség, ám ez a mai napig nem történt meg.
