Ahogy arról a múlt héten mi is beszámoltunk, a Miniszterelnökség nemrég egy negyvenmillió forintos összdíjazású „nyílt kreatív ötletpályázatot” hirdetett a Gellért-hegy megújítására és a régóta üresen álló Citadella hasznosítására, amely „építészeti, tájépítészeti, közlekedési, képzőművészeti eszközök használatával új tartalommal tölti meg a helyszínt, az épített és természeti környezet értékeinek megőrzése, a világörökségi cím, a műemléki védelem és a szellemi, szakrális tartalom figyelembe vétele mellett”.
A nol.hu hétfői cikke szerint az ötletpályázat kiírásával pénteki elnökségi ülésén a Eltér István építész, a kamara elnökségi tagja kérésére a Magyar Építész Kamara (MÉK) is foglalkozott. Eltér furcsának találta, hogy a kiírásban nem tesznek különbséget a profik és az amatőrök között: a hivatásos építészeknek, tájépítészeknek ugyanazoknak az elvárásoknak kell megfelelniük, mint a környéken élőknek, az építészhallgatóknak vagy az önjelölt várostervezőknek. Mint mondta, félő, hogy „az ilyen ömlesztett pályázaton nem indulnak el a profi tervezők, mint ahogy a mezei futóversenyen sem áll rajthoz az élsportoló”.
„Úgyis azt építenek, amit akarnak”
Eltér véleményével Martinkó József építészeti szakíró, az Octogon architecture & design magazin főszerkesztője is egyetért. „Egy profi építész vagy tervezőiroda nem indul el egy ilyen pályázaton. Ők ugyanis nem elégedhetnek meg annyival, hogy egy A4-es papírra leskiccelnek valamit, és azt nyújtják be terv gyanánt. Egy komoly építésziroda több millió forintot és jelentős erőforrásokat öl abba, hogy megnyerjen egy pályázatot – és persze az ahhoz kapcsolódó megbízást, hiszen az igazi pénz abban van. Ilyenkor más projektektől, más munkáktól kell elvonni a szakembereket: amit egy ilyen pályázónként legfeljebb nyolcmillió forintos díjazású »nyílt ötletpályázat« esetében képtelenség kigazdálkodni” – fejtegette a Budapest.24.hu-nak nyilatkozva.
Martinkó szerint valószínű, hogy a Miniszterelnökség nem is feltétlenül használható ötleteket akar gyűjteni; a pályázatnak inkább afféle kommunikációs-legitimációs célja lehet. „A Liget Projekt körüli polémia egyik legfőbb oka, hogy érdemi szakmai és civil egyeztetés, támogatás nélkül vágtak bele a pályáztatásba. A kiíró képtelen volt az érdemi párbeszéd kereteit kialakítani, nem tudott válaszokat adni a szakmai és civil kritikákra, és nem reagált az alternatív javaslatokra sem. Úgy fest, hogy a Gellért-hegy esetében már a kezdeti, előkészítő szakaszban hivatkozni szeretnének a »civil akaratra«. Ezért »megkérdezik a közt és a szakmát« arról, hogy hogyan kellene megújítani a Gellért-hegyet. Tartok azonban attól, hogy ez nem több egyfajta gesztusnál. Az elmúlt időszak sajnos azt bizonyítja, hogy a civil és szakmai akaratot csak igen ritkán veszik figyelembe a hasonló pályázatok elbírálása és a tervek elkészítése során.”
Égető szükség lenne a fejlesztésekre
A szakember szerint kétségtelen tény, hogy a Gellért-hegy tájépítészeti szempontból rehabilitációra szorul. „Az infrastruktúra pocsék állapotban van, bármerre nézünk, omladozó lépcsőket, veszélyes, közvilágítás nélküli sétautakat, telefújt szobrokat, törött, támla nélküli padokat látunk – sorolta. – Itt lenne az ideje annak is, hogy a Citadellának végre valami megfelelő, a helyiek és a turisták számára is vonzó funkciót találjunk: épülhetne ide akár fürdő is, mint, ahogyan erre a 2010-es EKF-Budapest pályázati is rámutatott, vagy étterem, szálloda, turisztikai központ.”
Martinkó szerint bármilyen fejlesztésre is készül a kormány, attól azért nem kell tartani, hogy alapvetően megváltozhat a Gellért-hegy arculata. „Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a szakmai műhelyek helyett egyre több építészeti, városfejlesztési kérdésről döntenek a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) berkein belül, de azért remélem, hogy a Szabadságszobrot senkinek nem jut majd eszébe elbontani. Még annak ellenére sem, hogy Makovecz Imre vázlatterv szintjén létező »nemzeti pantheonja«, nem számol a szobor megmaradásával. A kormánynak és szakembereiknek is be kell látniuk ugyanakkor, hogy ez az épület teljesen kivitelezhetetlen, hagymázas elképzelés.” (A Makovecz-féle nemzeti pantheonról és a Gellért-hegyre tervezett egyéb fejlesztési elképzelésekről keretes anyagunkban olvashat, a szerk.)
„Propagandacélú kommunikációs eszköz”
Martinkó szerint fontos lenne, hogy valódi társadalmi és szakmai egyeztetést követően az építész szakma kamarai szabályainak megfelelően döntsenek arról, hogy mihez is kezdjenek a Gellért-heggyel és hogyan hasznosítsák a Citadellát.
„Ez a pályázat jelen formájában nem több, mint egy kommunikációs eszköz. A kiírónak az a jó, ha minél több embert tud megszólítani, minél többen küldik be a pályaműveiket. Így azt a látszatot kelthetik, mintha ezúttal tényleg megkérdezték volna a szakmai és civil szereplőket arról, hogy hogyan, milyen szempontok szerint újítsák meg a Gellért-hegyet” – magyarázta.
A szakíró hangsúlyozta, hogy az ilyen beruházások előkészítésének megvan a maguk nagyon aprólékosan kidolgozott metodikája. „Az érdekeltek mellett az építészeket, tájépítészeket, városvédőket, urbanistákat és egyéb szakmai, illetve civil szervezetek képviselőit is illik megkérdezni, mielőtt belevágnánk egy ilyen volumenű beruházásba. Egy valódi, nyílt építészeti pályázat kiírásának nagyon szigorú kritériumai vannak. Ezt kellene megelőznie egy aprólékos előkészítő szakasznak, amiből a pályázati program megszületik. A pályázat nem alkalmas forma arra, hogy a kiíró abból álmodja meg, hogy mit is akar valójában. A programnak nem a pályázatra, hanem az előkészítési szakasz tapasztalataira kell támaszkodnia. ”
Továbbra is késnek az igazán fontos fejlesztések
Martinkó szerint a Gellért-hegy megújítása az olyan gigaberuházásokhoz hasonlóan, mint a Vár átépítése, a stadionprogram vagy a Városligetbe tervezett múzeumi negyed felhúzása nem elsősorban építészet szakmai kérdés, inkább a szimbolikus politizálás eszköze. „A kormánynak fontos, hogy erejét, politikai akaratát»szimbolikus jelek« formájában fejezze ki a városban. Ezt bizonyította a Kossuth-tér átépítése, vagy a miniszterelnök és a kormányzat Várba költöztetése is. Minél több olyan fejlesztést szeretnének megvalósítani, amire a jövőben azt lehet mondani: »Látjátok, mi az elődeinkkel ellentétben új arcot, új értékeket adtunk Budapestnek, új jelképeket teremtettünk«.”
Eközben a város valós problémáira továbbra sem kapunk megoldásokat. „Olyan projektekbe ölnek súlyos milliárdokat, amelyek jól illeszkednek a politikai akarat reprezentációjába. Eközben nincs erős városi főépítész; nincs valódi városfejlesztési politika a városházán; nem születnek okos és átgondolt rendezési tervek – mondta Martinkó. – Iszonyú régóta megy a rágódás azon, hogy meg kellene hosszabbítani a 4-es metrót, hogy meg kellene építeni a körvasutat, hogy fel kellene újítani a HÉV-vonalakat, hogy össze kellene kötni Ferihegyet a várossal, de hatalmas problémát jelent például az elhagyott, üres belvárosi ingatlanok tömege és a fejlesztésekre hiába váró „rozsdaövezetek” ügye is. Ezek mind valós problémák, mégsem ezekkel foglalkoznak a döntéshozók, hanem a Várral, a Liget Budapesttel, a Vizes Vb-hez kapcsolódó fejlesztésekkel, az Olimpiával. Szimbolikus térként kezelik Budapestet, miközben igazán fontos, az itt lakók akaratára alapozott fejlesztések nincsenek. Részben valószínűleg azért sem, mert Tarlós István főpolgármesternek nincsenek igazi víziói a város jövőjével kapcsolatban, a műemlék- és városvédelem rendkívüli módon meggyengült, és úgy tűnik a főpolgármester körül jelenleg nincs egy igazán felkészült szakmai stáb sem, ami ellenpontozná a kormány »nyomulását«. Márpedig a nagyberuházásokról kormányszinten döntenek, a fővárosnak legfeljebb a másodhegedűs szerepe jut.”
