A párizsi klímaegyezmény kimondja, hogy azon országok, ahol a saját vállalt céloknál jobban sikerül csökkenteni a kibocsátást, kereskedhet karbonkreditekkel olyan országok felé, ahol nehezebb elérni a kibocsátáscsökkentési vállalásokat. A karbonpiacok anyagi ösztönzést nyújtanak a fejlett országok számára, hogy minél inkább próbálják csökkenteni a kibocsátásaikat, és segítséget nyújthatnak a fejlődő, kiszolgáltatottabb, jellemzően a klímaváltozás miatti időjárási katasztrófákra leginkább sérülékeny területeknek arra, hogy „kiegyenlítsék a számlát”, azaz karbonkreditek vásárlásával járuljanak hozzá a klímaváltozás elleni harchoz.
A klímaegyezmény 6-os cikkelye a karbonpiacok megerősítéséről és egy új globális karbonkiegyenlítési mechanizmus létrehozásáról szól. Mindössze egyetlen A4-es oldalt tölt meg, és 9 sűrűn szövegezett bekezdésből áll, de a mai napig az egyetlen megoldatlan kérdését képviseli a párizsi megállapodásnak, miután 2018 végén a szabálykönyv többi részét már elfogadták. A cikkely három egyszerű mechanizmusból áll:
- Az első mechanizmus lehetővé tenné, hogy egy ország, amely teljesítette a párizsi megállapodás szerinti vállalását, túlteljesítését eladja egy olyan nemzetnek, amely alulmaradt saját céljaival szemben.
- A második mechanizmus egy új nemzetközi szén-dioxid-piacot hozna létre, amelyet egy ENSZ-testület irányítana a világ bármely pontján a köz- vagy magánszektor által létrehozott kibocsátáscsökkentések kereskedelmére.
- A harmadik mechanizmus a „nem piaci megközelítésekre” vonatkozik, tehát nincs pontosan meghatározva, de formális keretet biztosítana az országok közötti éghajlatváltozással kapcsolatos együttműködéshez ott, ahol nincs kereskedelem, például fejlesztési segélyeknél.
Nem is olyan új az a karbonpiac
A karbonpiac nem újkeletű: a jelenleg érvényben lévő karbonpiaci mechanizmust a Kiotói Jegyzőkönyvvel (1997) hozták létre – írja a Másfél fok. Mivel az üvegházgázok a légkörben jól elkeverednek, a probléma globális, ezáltal a megoldásokat is bárhol bevezethetjük – miért ne tennénk meg ott, ahol ez a legolcsóbb? A karbonpiac elméletileg hatékony lehetőség a kibocsátás csökkentésének elérésére, mivel a piaci szereplők ezt a célt a legalacsonyabb költséggel törekszenek elérni.
Ahhoz azonban, hogy ez a rendszer megfelelően működjön, nagyon pontos és átgondolt szabályozásra van szükség. Ez többek között azért fontos, hogy elkerüljük a kibocsátáscsökkentések dupla regisztrálását, vagy azt, hogy a kiotói jegyzőkönyv szerint szerzett krediteket is fel lehessen használni – a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (Clean Development Mechanism) ugyanis teljesen más rendszerre épült, mint a párizsi egyezményben meghatározott piac. A megfelelő szabályozás megalkotása már régóta az ENSZ palettáján van, de egyelőre nem sikerült dönteni: az előző klímacsúcson, a COP25-ön például a kormányok elhalasztották az érdemi döntéseket, miután nem született megállapodás a legvitatottabb kérdésekben, például abban, hogy mi legyen a sorsa a régi krediteknek, és hogyan lehet elkerülni a kettős elszámolást.
A probléma az, hogy a rendszer, ami most működik, nem a leghatékonyabb, és félő, hogy a 6-os cikkely megfelelő szabályozás nélkül inkább ront a helyzeten, mint javítana. A Carbon Market Watch szakértői szerint néhány pontot nagyon fontos lenne biztosítani a szabályozásokban:
- Csak új karbonkrediteket szabadna elfogadni, a régi, kiotói jegyzőkönyv szerinti szabályozással szerzett krediteket már nem.
- Az emberi jogi hivatkozásokat kivették a 6-os cikkelyből, ezeket újra vissza kellene illeszteni a szövegbe.
- Erős szabályozás kell a kibocsátáscsökkentés dupla elszámolásának elkerülése végett.
- A kibocsátáscsökkentés ütemének folyamatos gyorsítása a karbonpiacon is vissza kell, hogy köszönjön.
- El kell kerülni, hogy a gyenge nemzeti vállalásokkal úgynevezett forró levegő kreditek jöjjenek létre. Körülbelül 20 gigatonna ilyen forró levegő szerepel a Párizsi Megállapodás nemzeti kötelezettségvállalásaiban.
A két legfontosabb kérdés
A Nemzetközi Kibocsátáskereskedelmi Szövetség szerint a karbonpiacban megvan az a potenciál, hogy lefelezze a nemzeti kibocsátási célok megvalósításának költségeit, ezzel pedig a becslések szerint évi 250 milliárd dollárt takarítanánk meg 2030-ig, valamint évente körülbelül 5 gigatonna szén-dioxid eltávolítását is jelentené többletköltség nélkül.
Az Európai Unió egyik fő aggodalma az, hogy miként számolják el a szén-dioxid-piacokon keresztül végrehajtott kibocsátáscsökkentéseket. Az EU és más országok azt szeretnék elérni, hogy ne kerüljön sor a kettős beszámításra, ami azt jelenti, hogy a kibocsátás-csökkentést mind a krediteket vásárló, mind pedig az azt kibocsátó ország számolja. Az is kérdés továbbá, hogy mit csináljanak a kiotói jegyzőkönyv miatt generált több milliárd CER-egységgel. Brazília, Dél-Korea, Kína és India a mai napig kibocsátott CER-ek közel 85%-át birtokolják.
Több országnak az a véleménye, hogy ezen kibocsátási egységek átvitele potenciálisan elárasztaná a piacot a múltbeli teljesítményekre vonatkozó jóváírásokkal, és nem segíti elő a párizsi megállapodás szerinti jövőbeli kibocsátáscsökkentést.
Az IPCC legfrissebb jelentése szerint azonban nincs már időnk sokat ülni a karbonpiac szabályozásán: az elemzés egyértelműen kimondja, hogy ha nem teszünk valamit nagyon sürgősen, a 1,5 Celsius-fokos kibocsátásplafon elérhetetlenné válik. Így a glasgow-i tárgyalások egyik kulcsfontosságú pontja lesz a párizsi megállapodás 6-os cikkelye.
