Október 21-én kerül a mozikba az őszödi beszéd kiszivárgásáról szóló Elk*rtuk, amiről Kálomista Gábor váltig állítja, hogy nem propagandafilm, hiába érkezik egy Gyurcsány-fóbiára felhúzott, gigantikus kormányzati kampány farvizén, mindössze pár hónappal a parlamenti választások előtt. Ezt a művészi értelemben vett függetlenséget a producer szerint már az a tény is minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy nem magyar rendezőt kértek fel a feladatra, hanem angolt.
Hogy maga a film mennyire merül alá a propagandába, az majd a moziban kiderül, az viszont már most egyértelmű, hogy a titokban forgatott – először 24.hu által megírt – Elk*rtuk már jóval a bemutatása előtt kampányeszközzé vált. A film marketingje gond nélkül belesimult a napi politikai csatározásba: hol Kocsis Máté, hol épp Gyurcsány Ferenc használja politikai bunkósbotként, ami ellen a jelek szerint az alkotóknak sincs különösebb kifogása, sőt, Kálomista – folytatva a politikai thriller logikáját – azzal érvel, hogy a mozik politikai okokból hallgatják el (noha időközben erről is kiderült, hogy nem igaz).
A filmtörténetben amúgy bevett gyakorlat, hogy a közelmúlt közéleti eseményeit játékfilmben dolgozzák fel, akárcsak az, hogy még aktív politikusok tűnnek fel a vásznon egy-egy ismert színész alakításában. Az is megesik, hogy az alkotók érezhetően leteszik a voksukat valamelyik oldal mellett/ellen, ezzel heves vitákat váltva ki az elfogultságról és a történelem meghamisításáról. A művészi minőség és a politikai elköteleződés mértékében persze egyaránt óriásiak a különbségek. Íme pár példa a mai Hollywoodtól a 20-as évek Szovjetuniójáig (majd elválik, hogy az Elk*rtuk melyik nyomdokaiba lép).
Patyomkin páncélos
Kezdjünk a filmtörténet egyik leghíresebb propagandafilmjével. Szergej Eisenstein 1925-ös klasszikusa az ékes bizonyíték, hogy egy nyilvánvaló politikai célokat szolgáló film is lehet korszakalkotó remekmű. A Patyomkin páncélos központi megrendelésre készült, a párt ugyanis a huszadik évfordulón művészeti alkotások sorával kívánt megemlékezni az 1905-ös orosz forradalomról, amit az 1917-es „Nagy Októberi Forradalom” előfutárának tekintettek. Eisenstein a sztrájkoló munkásokhoz csatlakozó és a hadvezetés ellen fellázadó matrózok történetét dagasztotta monumentális filmeposszá, archetipikus kommunista hősöket formálva a Patyomkin hadihajó legénységéből. A karakterábrázolásban tehát fölösleges volna komplexitást keresni, a jók és a rosszak élesebben válnak el egymástól a vásznon, mint a fekete a fehértől. Ám a didaktikus sztorit Eisenstein olyan magával ragadó lendülettel és formai megoldásokkal adja elő, amelyek teljesen hatásuk alá kerítették a közönséget, és fontos alkotók egész sorára gyakoroltak kitörölhetetlen hatást.
Ez annak köszönhető, hogy Eisensteint láthatóan jobban lázba hozta a montázs-technika és a beállítások forradalmasítása, mint a politikai üzenet. A mai napig alig akad olyan Minden idők legjobb filmjei toplista, amelyikre a Patyomkin páncélos nem kerülne fel, az odesszai kikötő lépcsőjén zajló mészárlás pedig a filmtörténet ikonikus jelenetei közé tartozik, amit Brian De Palmától Francis Ford Coppolán és Woody Allenen keresztül Terry Gilliamig sokan idéznek meg a filmjeikben. A filmművészet erejét mutatja, hogy az odesszai lépcsőn egyébként nem mészároltak elégedetlen polgárokat a cári katonák, mégis sokak meggyőződésévé vált, hogy így történtek az események. Cseppet sem lepődnénk meg, ha az Elk*rtukban is látnánk egy elszabadult babakocsit legurulni az MTV székház lépcsőjén, míg rohamrendőrök püfölik a felkelőket, a háttérben pedig épp letépik a vörös csillagot a szovjet felszabadítási emlékműről.
A diktátor
Charlie Chaplin nem heroizál vagy démonizál, ő inkább – szokásához híven – a legpusztítóbb dramaturgiai fegyvert választotta a nácizmus ellen: a nevetést. A diktátor elején ugyan óvatos/ironikus felirat hirdeti, hogy „a valós személyekkel való hasonlóság csupán a véletlen műve”, de még egy frissen ide pottyant marslakónak is világos lenne, hogy a filmbéli Tomán azonos a náci Németországgal, annak kis növésű, ám annál nagyobb hatalmú ura, Hynkel pedig maga Hitler. Az 1940-ben bemutatott szatírát természetesen betiltották Németországban, a Harmadik Birodalom uralma alatt álló országokban pedig elpusztíttatták az összes kópiát, ahogy Mussolini Olaszországában és Franco Spanyolországában sem szabadott vetíteni. Ennél meglepőbb, hogy a film készítésekor még az Egyesült Királyságban is a betiltást fontolgatták, mert nem akartak diplomáciai feszültséget Hitlerrel, ám a bemutató idejére az ország már hadban állt a németekkel, így végül nem volt akadálya a premiernek.
Chaplin zsenialitásának egyik jele, hogy hiába nyúlt bele a kortárs világpolitika darázsfészkébe, filmje örökérvényű és kíméletlen paródiájává vált minden diktátornak és elnyomó rendszernek. Még annak ellenére sem járt el fölötte az idő, hogy később maga Chaplin nyilatkozta: képtelen lett volna burleszkbe csomagolni a nácizmust, ha már akkor tudja, mi következik a koncentrációs táborokban. Az ikonikus jelenet, amelyben Hynkel egy Földgömb-lufival táncol, mígnem az váratlanul kidurran, egyszerre nevetséges és költői sűrítménye a hataloméhség pszichológiájának, egyben minden vezetőt figyelmeztethet a hatalma illékonyságára. A film végére azonban Chaplin is megkomolyodik, sőt, a néző szájába rágja a politikai üzenetét: a Hynkellel összetévesztett kis, zsidó borbély érezhetően nemcsak a saját, de alkotója személyes hitvallását adja elő az emberi méltóság és szabadság fontosságáról, a 20. század egyik legerősebb szónoklatával zárva Chaplin első igazi hangosfilmjét.
Az ötödik támadás
Még mindig nem tudjuk, ki játssza Gyurcsány Ferencet az Elk*rtukban, de az nagyon valószínűnek tűnik, hogy nem Hugh Grant – az egykori miniszterelnök legnagyobb bánatára. Pedig a dolog nem lenne szokatlan, a jugoszláv partizánfilmekben például sokszor nyugati sztárokkal játszatták újra a második világháború hősi küzdelmeit. Így a neretvai csatáról szóló monumentális propagandaeposzban mások mellett feltűnt Orson Welles, Yul Brynner, Curd Jürgens és Franco Nero is, utóbbit pár évtizeddel később Árpád vezérként is köszönthettünk a Honfoglalásban. Még ennél is különlegesebb az 1973-as Az ötödik támadás, amelyben Richard Burton alakítja magát Tito elvtársat, amint maroknyi partizánjával próbálja megállítani a németek balkáni offenzíváját. Tito jelenléte általában csak áttételesen, zseniális parancsok formájában volt tetten érhető a partizánfilmekben, szóval újdonságot jelentett, hogy hirtelen főszerepbe kerül, és természetesen nem is lehetett akárkire bízni a megformálását. A walesi színészt Londonban keresték meg jugoszláv diplomaták a szerepajánlattal, akinek kiválasztásánál a tehetség és a hírnév mellett az állítólagos fizikai hasonlóság is fontos szempont volt.
Burton és akkori felesége, Elizabeth Taylor, később személyesen is találkozott a diktátorral, akit nagyon „szerény” és „érzékeny” emberként írt le a New York Timesnak. Burton amúgy szabad kezet kapott, és a diktátor végtelen szerénysége ellenére is elérte, hogy aktívabbra írják a karakterét, mert az eredetiben túl passzívnak, egyszerű bábnak érezte őt. Az ötödik támadást a legdrágább jugoszláv filmként tartják számon, amibe a csatajelenetek költségei mellett az is belejátszhatott, hogy Burton egymillió dolláros gázsit kapott a vendégszereplésért. Ilyen az, amikor tényleg nem sajnálják a pénzt, ehhez képest nagyon úgy fest, hogy nekünk be kell érnünk a magyar szereplőgárdával és egy kevéssé ismert angol rendezővel.
Az elnök emberei
A Watergate-ügy sokáig a legnagyobb politikai botránynak számított Amerikában, és abban az értelemben a mai napig is az, hogy azóta se nagyon volt példa rá, hogy egy hivatalban lévő elnök belebukjon a feltárt visszaélésekbe. Az ügy leghíresebb filmes feldolgozása Az elnök emberei, amelyben Robert Redford és Dustin Hoffman alakítja a két, mai napig aktív újságírót, akik testi épségüket is kockáztatva mentek utána az amerikai közéletet felrobbantó infóknak. Alan J. Pakula klasszikusa azóta az összes újságírós politikai thriller etalonjának számít, bár csak kevesen vitték tovább a film kompromisszummentes realizmusát, amit általában az első kanyarban sutba dobnak a hatásvadász elemek kedvéért (a dörgedelmes basszusokkal telenyomott előzetes alapján nem az Elk*rtuk lesz a kivétel ezen szabály alól). A mából visszanézve viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Az elnök emberei nem kényelmes, történelmi távolságból nézett vissza a Watergate-botrányra, hiszen mindössze két évvel Nixon lemondása után került a mozikba. Másrészt mintát adott arra is, hogy miként lehet egy politikus botrányát anélkül bemutatni, hogy őt magát eljátszatnánk egy színésszel: Richard Nixon csak archív felvételeken tűnik fel, és könnyen lehet, hogy ez így lesz Gyurcsány Ferenccel is.
W.
A több diktátorral is szívélyes kapcsolatot ápoló Oliver Stone sosem jött zavarba attól, hogy politizáljon a filmjeiben, sőt, egyre több jel utal arra, hogy a filmezést a politika szolgálólányának tekinti. A vietnámi háborús filmjei mellett forgatott tárgyalótermi drámát a JFK-gyilkosságról, illetve az azt övező összeesküvés-elméletekről, életrajzi filmet Richard Nixonról, Edward Snowdenről, illetve George W. Bushról is. Utóbbi egyik különlegessége, hogy nem utólagos számvetés volt, hiszen Bush még hivatalban volt, amikor a filmet bemutatták, igaz, már csak pár hónapig. A W. nem egy különösebben emlékezetes alkotás, de annyiban mindenképp érdekes, hogy hiába szidta Stone évekig a republikánus Busht, mint a bokrot, a film meglepően megértő és empatikus az alanyával szemben. Persze abból nem csinál titkot, hogy katasztrofálisnak tartja az elnöki tevékenységét, de láthatóan jobban érdeklik a hibás döntések mögötti lelki mozgatórugók, mint az, hogy egy velejéig gonosz vezetőnek állítsa be politikai ellenfelét. Josh Brolin lubickol Bush szerepében, de Richard Dreyfuss is elég jól hozza a valódi hatalmat magához ragadó alelnököt, Dick Cheney-t.
Alelnök
Richard Dreyfuss Cheney-alakítására azért nem fognak sokan emlékezni, mert pechére Hollywood elsőszámú átalakulóművésze, Christian Bale is a nyomdokaiba lépett. Adam McKay 2018-as, filmnek álcázott politikai pamfletje, az Alelnök már teljes egészében róla, a republikánus párt 21. századi arculatát kialakító, rejtélyes politikusról szól, Busht pedig éppolyan idióta, manipulálható mellékszereplővé degradálja, mint amilyennek Karácsony Gergely tűnik az agyba-főbe nyomott Fidesz-reklámokban.
Az Alelnök leginkább olyan, mint egy harsány politikai paródia, amit egy bekokainozott karikaturista rajzol vihogva, miközben néha váratlanul meghatódik önmagától, és elmorzsol egy könnycseppet
– írtuk két évvel ezelőtti kritikánkban, felróva az alkotóknak, hogy képtelenek választani a féktelen szatíra és a moralizáló dráma között. Ám az Alelnök ennek ellenére is figyelemre méltó példa arra, hogy miként lehet a mélységesen lesújtó és egy cseppet sem kiegyensúlyozott politikai véleményünket játékfilmnek álcázni úgy, hogy közben az mégse legyen halálosan unalmas és irritáló.
Szmolenszk
Az Elk*rtuk talán legközvetlenebb, térségbeli előképe a Szmolenszk című lengyel politikai thriller, amit hasonlóan átpolitizált légkör övezett, mint Kálomistáék filmjét. A film a 2010-es szmolenszki repülőkatasztrófát dolgozza fel, amelyben a lengyel politikai és katonai elit csaknem száz tagja meghalt, többek között Lech Kaczyński, akkori lengyel elnök is. Itt is egy újságíró állt a középpontban, akit nem elégít ki a tragédia hivatalos magyarázata, és veszélyes nyomozásba kezd a valódi okok feltárása érdekében. Antoni Krauze rendező már a bemutató előtt kibontakozó vitákban egyértelművé tette, hogy a filmmel politikai igazságot kíván szolgáltani Kaczyńskinak, sokan viszont azzal vádolták az alkotókat, hogy a tényektől teljesen elrugaszkodott történettel amúgy is népszerű összeesküvés-elméleteket táplálnak a nemzeti tragédiával kapcsolatban. A Kaczyński szerepére eredetileg felkért színész, Marian Opania és több kollégája is erre hivatkozva utasította vissza a részvételt a filmben, mondván, nem akarnak közreműködni kukába való konteók terjesztésében. A Szmolenszk jelenleg is nézhető a Netflixen, bár csak a nagyon elkötelezett érdeklődőknek ajánljuk, mert döbbenetesen amatőrnek tűnik, ahhoz képest, hogy Krauze állítása szerint 3,5 millió dolláros, vagyis egymilliárd forintos költségvetésből készült. A film a közönségszavazatok alapján 1,1 ponton áll az Imdb-n, és a bemutatása évében tíz jelölést kapott az év legrosszabb lengyel filmjeinek járó Kígyó-díj kiosztóján. Hetet magabiztosan meg is nyert, többek között a „legkínosabb jelenet” és a „legkínosabb film egy fontos témáról” kategóriában.
The Comey Rule
Donald Trump elnöksége olyan mennyiségű konfliktussal, botránnyal és kabarétréfával szolgált, ami nemcsak a tévében okoskodó politikai elemzőknek jelentett kimeríthetetlen aranybányát, de Hollywood is évtizedekig megélne belőle. Így nincs abban semmi meglepő, hogy azonnal be is indult a korszak filmes feldolgozása: még a 2020-as elnökválasztás kampányának hajrájában jött ki a Showtime kétrészes minisorozata, a The Comey Rule, amit az egykori FBI-igazgató, a Hillary Clinton választási esélyeit aláaknázó, később mégis Trump által kirúgott James Comey memoárja alapján forgattak. A sorozat kettejük konfliktusát dolgozza fel, de túl kesztyűs kézzel bánik a Jeff Daniels által alakított főszereplővel, régi vágású, erkölcseit követő tragikus hősként mutatva be őt, és nem is tud igazán érdemlegeset hozzátenni a Trump-korszak értelmezéséhez. Ezen pedig még Brendan Gleeson parádés, bár helyenként karikatúrába hajló Trump-alakítása sem tud segíteni.
Diane védelmében
Már a 2016 őszén lezárult népszerű sorozat, A férjem védelmében is sokat foglalkozott politikával, de spinoffja, a mai napig futó Diane védelmében egészen új szintre emelte a kortárs események kommentálását. Pár évad alatt háttérbe is szorult a tárgyalótermi dráma, hogy egyre inkább átadja a helyét a Trump körüli konspirációknak, az ellenállás lehetséges formáinak és a #metoo-ügyeknek. A Diane védelmében helyenként fárasztóan túlhajtott, de bizonyos szempontból híven tükrözi az utóbbi évek közéletének abszurditását, és kétségtelenül vannak elgondolkodtató húzásai: például, amikor az elkötelezett liberális chicagói ügyvéd, Diane Lockhardt egy reggel egy alternatív világban ébred, amelyben Hillary nyerte a 2016-os választást, ám döbbenetére a dolgok még elviselhetetlenebbek, mint a Trump uralta valóságban. Az lenne csak az igazán meglepő fordulat, ha hasonló rémálmok gyötörnék az Elk*rtuk főhősét is.
