A lassan százötvenedik születésnapját ünneplő Budapesten száznegyven évvel ezelőtt jelentek meg az első fürdőszobák, a következő évtized hajnalán pedig már a fővárosi épületek közel háromnegyedében elérhető volt a vezetékes víz. A lakosság jó része azt azonban csak a konyhai csapon át vehette igénybe, bár a középosztály tagjainak pénztárcájára célzó bérpalotákban már alapkövetelménnyé vált a fürdőszoba. Ez persze nem jelentette azt, hogy a lehetőségeket mindenki kihasználta, hiszen – amint azt Fónagy Zoltán A hétköznapi élet története című oldalán írja – az egész testet hetente egyszer mosták meg, a napi rutinnak pedig csak a reggeli, hideg vizes arcmosás és szájöblítés, illetve a kellemetlen illatokat árasztó helyek esti megmosása, illetve a fogmosás volt a része.
A kor embereinek rendszeres tisztálkodással való viszonyára Márai Sándor Egy polgár vallomásai című munkájában is rámutat:
A fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak s csak keveset használták. […] Az általános felfogás azt tanította, hogy »a sok fürdés ártalmas«, mert a gyerekek elpuhulnak.
Aki nem engedhette meg magának, hogy a vízműgyárosok bármelyikével – például az erzsébetvárosi Gellért Emillel, akinek Hársfa utcai házának kapuja felett ma is fürdőző puttókkal találkozunk – építtessen magának saját fürdőszobát, az alkalmanként népfürdőkbe járt: ilyen volt a mai Corvin Mozi helyén állt Gschwindt-féle szesz-, élesztő-, likőr-, ecet- és rumgyár melléktermékeit, a forró vizet, illetve a feleslegessé vált malátát hasznosító, 1869-ben megnyílt első józsefvárosi közfürdő, vagy épp az 1895-től működött Frankel Leó úti Népgőzfürdő, aminek megmaradt épületrésze hosszú évtizedek óta megújulásra vár.
A helyzet az első világháború derekára sem változott meg számottevően. A Révai nagy lexikona 1916-ban megjelent 14. kötetének vonatkozó szócikke ugyan már arról ír, hogy
a rendszeres fürdés igen nagy egészségtani jelentőségű s így a közegészségügynek fontos föladata arról gondoskodni, hogy a nép mindenkor és mindenütt könnyen és olcsón gondoskodhassék egészségének e föltételéről,
de egyúttal ijesztő számokat is megoszt:
- az 1910-es adatok szerint az ország lakosságának ekkor mindössze 26 százaléka lakott olyan településen, ahol nyilvános fürdő is működött (Németországban 42,5 százalék).
- A 311 népfürdő első hallásra ugyan magas számnak hangzik, de átlagosan 56 ezer emberre esett egy ilyen intézmény.
- Az ország lakásainak csak 1 százalékában van fürdőszoba, így a lakosságnak mindössze 1,36 százaléka élt fürdőszobás otthonokban.
A legszegényebbek és legtehetősebbek közti társadalmi olló egyre nagyobbra nyílt, ez azonban nem csak az étkezési szokásokban, a ruházkodásban, illetve az otthoni fürdőszobák terén látszott, de a háziállatokkal való viszony is jól mutatta a különbséget.
A XIX. század derekának Pestjén élő húszezer kutya még a házakat őrizte, feladatuk azonban alig negyedszázad alatt átalakult: megjelentek a különböző rendeletek, szabályzatok és a kutyaadó, az utcára vitt négylábúaknak pedig szájkosarat kellett viselniük, bár ezt csak igen kevesen tartották be. A kutyasétáltatás a mindennapok részévé vált, ehhez pedig hozzájárult a nagyvárosi polgári középosztály létszámának gyarapodása – derül ki Gyáni Gábor A főváros és a kutyák című tanulmányából (História, 2011/3.).
Az írás szerint minden második-harmadik középosztálybeli háztartásban volt kutya, számuk pedig a két világháború között csak tovább gyarapodott, köszönhetően a Városháza udvarán tartott kutyavásároknak, -versenyeknek és -kiállításoknak.
A kutyákat persze nem csak az otthoni ápolás, hanem a szakemberek is segítettek széppé tenni, így az első világháború éveire Magyarországon is
A New York-i, párizsi, drezdai, londoni, illetve stuttgarti úttörők (itt már 1889-ben is működött hasonló) példáját követve egy müncheni mérnök, Karl Müller adományából 1901-ben született Müllersches Volksbad – a világ akkori legnagyobb hasonló intézménye – gőzfürdője, két úszócsarnoka, tucatnyi kádfürdője, népzuhanyfürdője, illetve mindenféle, a különböző társadalmi rétegek elvárásait kielégítő osztálya mellett például egészen 1978-ig tartotta magát a Hundebad, azaz a Kutyafürdő, amit az Alföldi Híradó (1908. november 28.) hosszan mutatott be, a legapróbb részletekre is kitérve – így a márványkádakra, illetve a mosás és szárítás utáni, fél órán át tartó pihenésre egy meleg levegővel folyamatosan fújt kennelsoron.
És ne gondolják ám, hogy mindez valami olcsó mulatság, sokkal drágább, mint az emberi fürdő. A legolcsóbb rövidszőrü kutya megfürdetésétől a legdrágább hosszúszőrűnek a megnyírással kombinált kezeléséig 40 pfennigtől 4 márkáig terjed a taksa. Tehát bizony oly nagy kutyaszeretetre van szükség, aminő Münchenben tapasztalható, hol minden harmadik lépésre egy-egy kutya akad az ember elé, hogy ennyit áldozzanak a dédelgetett kedvencekre. De van is belőlük a fürdőnek szép jövedelme.
– zárul az írás, aminek szavait az olvasók talán el sem hitték, főleg, hogy a lap egy minden kétséget eloszlatni képes fotó nélkül tette közzé a beszámolót.
Az emberek jó része arra pedig végképp nem számított, hogy néhány hónappal később már Magyarországon is találhatnak hasonló helyet:
A cím első hallásra talán semmitmondó, pedig a főváros egyik legszebb épületéről, a Lánchíddal 1907 óta farkasszemet néző, ma luxusszállodaként működő Gresham-palotáról (ép. Quittner Zsigmond, Vágó József, és Vágó László, 1907) van szó:
A helyét két évvel később kinövő, majd az Erzsébet körút 34.-be költöző üzlet forgalma az első pillanatoktól fogva nagy volt, így a sajtó felől érkező ellenérzések sem maradtak el. A Népszava (1909. okt. 26.) például szarkasztikus cikket áldozott a témának:
Budapesten 26000 kutya-gazda van, míg állatorvosi főiskola, valamint kutyafürdő- és nyíróintézet csak egy. A kutyák egészsége, tisztasági hajlama, társadalmi állása föltétlenül megköveteli, hogy ezen a botrányos állapoton segítessék. A fővárosi kutya-társadalom fölemeli hangos szavát és követeli, hogy »Kutyapenzió-, szanatórium-fürdő- és nyíró-intézet« alakítassék részvénytársasági alapon.
A szerző saját gondolatait az írás végén osztotta meg, amiben kiemelte, hogy a szegény emberekkel senki sem törődik:
Az újság hét évvel később (1916. május 4.) egy hasonló, berlini intézmény miatt is kifakadt:
Valóban ez az »elegáns világ« és a selyemben járó csőcselék, amely magát e világhoz tartozónak tekinti, méltó ehhez a nagy időhöz, amikor más oldalon egész családoknak kell fillérekből táplálkozniok és százezerszámra vannak beteg emberek, akik nem kapnak egy parányi helyet, ahol megnyughatnának és amikor az egész világ eped, hogy megszabaduljon a betegségtől, nyomortól, éhségtől és a legborzasztóbb szenvedésektől.
Mindez azonban nem gyakorolt valódi hatást a kutyafürdőkre, így a következő évtizedekben számos további hely nyitott, különböző vállalkozók, állatorvosok vagy épp a fővárosi állatvédők kezelésében.
A kor lapjainak vizsgálatával a következő helyszínekre, illetve működési időkre bukkantunk:
- VII. Erzsébet körút 34., 1911–1912
- Budapesti Kutyafürdő és Nyíróintézet, VI. Zichy Jenő utca 33., 1916–?
- VIII. Kender (1932-től Auróra) utca 12., 1922–1924 (az állatvédők üzemeltetésében)
- IX. Viola utca 37/B., 1922–1924 (az állatvédők üzemeltetésében)
- VI. Nagymező utca 29., 1922–1929 (tulajdonos: Seidl Károly vászonkereskedő)
- V. Zrínyi utca 9., 1928–1929
- XIII. Phönix (ma Raoul Wallenberg) utca 2., 1932–1939
- V. Károly körút 1., 1932
- VIII. Ernő utca 11., 1932
- Belvárosi Kutyafürdő és Nyíróintézet, V. Haris köz 1. (később Aranykéz utca 1.)-Váci utca 11/B. (bejárat az előbbi oldalról), 1933–1948
- Budai Kutyafürdő és Nyíróintézet, II. Margit körút 56., 1933–1948
- V. Károly körút 5., 1934–1943
- VI. Zichy Jenő utca 44., 1935–1937
- V. Váci utca 44., 1936–1940
- VII. Király utca 1/B., 1937
- XI. Irinyi János utca 6., 1937–1943
- VI. Andrássy út 64., 1939–1947
- I. Attila utca 87., 1941
- XIII. Légrády Károly (ma Balzac) utca 37., 1941–1943
- VIII. Somogyi Béla utca 5., 1946–1948
- Csizi Károly kutyafürdő és nyíróintézete, V. Királyi Pál utca 12., 1949–1950
- Softics Kutyafürdő, Sztálin (1950-ig Andrássy) út 74., 1949–1950
Nem a Greshamben volt az első?
Az Első Budapesti Kutyafürdő- és Nyiró Intézetet egy, az Uj Nemzedékben megjelent riport (1925. máj. 1.) szerint 1900-ban Rétlaky Ferenc állatorvos hívta életre, hirdetései ekkor azonban nem jelentek meg a lapokban, sőt, az intézményről 1923-ig semmiféle adat nem áll rendelkezésre, majd első alkalommal a szintén Rétlaky által irányított Zichy Jenő 33. alatti üzlettel összefüggésben kerül elő.
Rétlaky mindemellett 1900-ban nem is élt Budapesten: egy azonos nevű hírlapíró ekkor ugyan a fővárosban dolgozott, az azonban nem tűnik valószínűnek, hogy ugyanarról a személyről lenne szó. Az állatorvos neve három évvel később, a Ceglédi Újságban tűnik fel először, négy évvel később pedig már a Fővárosi Torna Club választotta elnökévé.
Felmerül tehát a kérdés: igazat mondott-e az igazgató-főorvos az alapítás évéről?
A kutyafürdők sikere vitathatatlan volt, hiszen a rendszeres – legtöbbször heti vagy havi – fürdetést, illetve apró kozmetikai beavatkozásokat kapó állatokkal lehetett igazán villantani a legkedveltebb kirándulóhelyeken – így a Városliget sétányain vagy a budai hegyekben –, illetve a Belváros utcáin és a Dunakorzón.
A város különböző részein a két világháború közt feltűnt tucatnyi üzlet nem csak az urak vagy a személyzet által leadott kutyák három-négy órán belüli megtisztítását oldotta meg, de panzióként, sőt, vásártérként is működött, így a betérők néhány pillanaton belül akár kölyök vagy felnőtt kutyákkal is hazatérhettek, vagy akár megrendelést is leadhattak a kedvenc fajtájukra.
Az egyre népszerűbbé váló, bár az 1920-as évek derekán rövid időre a divatból kimenő – rövid ideig csak a Zichy Géza utcai üzlet maradt talpon, a kutyák száma pedig alig ötezerre csökkent – hobbival szemben az évek múlásával is ugyanazokat az érveket sorolták fel: az új, kutyákkal kapcsolatos szakmák egyre népszerűbbé válása, illetve a fizetőképes gazdák számának növekedése mellett a
– írja a Magyarságnak eljuttatott, A kutyakultusz tébolya címmel a lapban is megjelent (1937. ápr. 15.), Keéky István egy öt nappal korábban született cikkére reagáló olvasói levelében az udvari tanácsos Kirchner Béla.
Kirchner a kutyát a családi élet legfőbb értékének és legszebb ékének, örömének, jövőjének,
konkurenseként említi, sőt, egy történetet is elmesélt:
Egy ismerősöm kimúlt kutyáját eltemette, föléje felirattal és gyászjelentőt adott ki. Ezért fegyelmi megrovást kapott. A bíróságnál szaporodnak az oly esetek, melyek a ház lakói és a kutyatartók összeütközéséből erednek. Vannak azért háztulajdonosok, akik új lakóiknak nyomtatott bérleti feltételeket kézbesítenek, amelyek kettőt tiltanak: gyerekek és kutyák tartását. Ez utóbbit még elnézik. Például, ahol lakom, abban a házban talán öt gyerek és húsz kutya van. Jellemző a kutyakultusz érdekében nem rég megjelent könyv, melyet ily reklámmal ajánl a kiadó: »Vigyáz-e ön sajátmaga és hozzátartozói, családja egészségére, kutyája egészségére kíván-e vigyázni?« Annyi visszásságot, kellemetlenséget és semmi jót nem okoz a köznek a kutyakultusz, hogy nagyon indokolt volna már közbiztonsági, közegészségi és köztisztasági, erkölcsi okokból is a legszigorúbb intézkedéseket statuálni a hatóságoknak. Ezért hasznos volna az is, ha mennél előbb a legnagyobb adót vetnék ki a városi kutyatartókra. Az ebből befolyó adót pedig fordítsák a szegény-akcióra, szegény családok gyermekei javára. »Az igazi szeretet fonalait eltépték a kutyafogak. Az ember nem emeli fel az embert. De sok a gyarlólélek ebben a kőrengetegben«, mint ezt találóan mondta Keéky István.
A kutyafürdők jó részét a második világháború alakulása, illetve Budapest ostroma söpörte le a térképről, több vállalkozás azonban túlélte a harcokat, sőt, újabb egységek is nyitottak.
Az Aranykéz utcából elérhető Belvárosi Kutyafürdő 1945 augusztusában, az Andrássy úti pedig egy hónappal később nyitott meg, de belső terében ekkor már nem csak fürdésre vagy nyírásra váró kutyák, hanem más állatok is megfordultak. A Szabad Szó két évvel későbbi riportja (1947. június 7.) szerint
az ajtó fölött egy fürj őrködik: az ő pitypalattyára váltja reggelenként a szomszédos politikai rendőrség a kapuőrséget.
A szerző nyilvánvalóan az 1948-ban létrejött ÁVH elődjére, az Államvédelmi Osztályra (ÁVO) gondolt, ami nem csak a mindenki számára jól ismert 60. számú házat (ma Terror Háza), de egy ideig a jobb oldali szomszédját is azonos célra használta.
A kutyafürdők után lassan a versenyek is visszatértek, bár a Belvárosi Kutyafürdőnek ez csak kitűnő alkalom volt némi pénz bekasszírozására: az általuk egy Rákóczi úti ház udvarán tartott kutyakiállításon ugyanis kiderült, a cég hamis törzskönyveket árult, és
– olvasható a Világosság 1947. júniusi tudósításában.
A hasonló helyek létezésének végül a Rákosi-kor későbbi évei vetettek véget, néhány év után azonban újra erőre kaptak, olyan furcsa eseteket szülve, mint a VII. Kerületi Vendéglátóipari Vállalat diabetikus süteményeket készítő üzeme, illetve a szomszédos maszek műintézmény közti ellentét, amiről a Népszava (1967. december 3.) számolt be:
Nem tudunk többet termelni a rendkívül szűk helyen. Közvetlenül mellettünk van egy maszek kutyafürdő és kozmetika, pontosan akkora helyiségben, mint a miénk. Ha megkaphatnánk a helyiséget, bővülhetne üzemünk, növelhetnénk a termelést, ki tudnánk elégíteni az egyre növekvő igényeket.
Sokan és többször kifogásolták azt, hogy egy cukrászati üzem mellett kutyafürdő van, de senki nem tett semmit, intézkedés máig sem történt. Nem vitatjuk, hogy a kutyusoknak is joguk van a fürdésre, a kozmetikára, de talán 1967-ben már nem lehetne útjában egy kutyafürdő a diabetikus cukrászműhely helyiségbővítésének.
Reméljük, a VII. kerületi tanács felfigyel a diabetikus cukrászüzem jogos igényére. Megígérték, hogy intézkednek, s a kutyafürdőt áttelepítik. A cukorbetegek több süteményhez jutnak, a kutyák pedig csak valamivel többet sétálnának az új kozmetikába.
Az ügy a következő hónapokban talán nyugvópontra jutott, ez azonban semmit sem változtatott a lényegen: Budapesten a Kádár-korban újra egyre gyakoribbá váltak a kutyakozmetikák, számuk pedig valószínűleg a rendszerváltás óta eltelt harminc évben sem csappant meg, hiszen a Kutyabarát szerint a magyarországi kutyatartó háztartások aránya néhány évvel ezelőtt az 50 százalék közelében mozgott, Budapesten pedig a felnőtt lakosság 25 százalékának volt négylábúja, sőt, a járvány az utóbbi évben pedig még inkább meghozta a kutyatartási kedvet.
