„Történelmünk során a zsidóság csak olyan esetekben szerveződött centrálisan, amikor diktatórikus környezetben (…) megkülönböztető, kirekesztő, vagy a zsidóságot üldöző hatalommal szemben kellett a közösség érdekeit, vagy tagjainak létét megvédeni” – nyit ezzel a felütéssel Heisler. (Heisler András két évig volt a Mazsihisz elnöke [Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége], 2005-ben lemondott, mert nem találta a hangot a hitközségi régi vezetőkkel.) A szerző azonban úgy értékeli, bár 1990-ben a zsidóság szervezete is megújult, demokratikus alapszabályt alkotott, alapvető hiányossága, hogy nem vett tudomást (akkor még nem is tehetette) „a nem hitközségi” zsidó szervezetekről, s így a „működését továbbra is a magyarországi zsidóság hegemon képviseletének logikája határozta meg”.
Mindez nem önmagában baj, hanem – ahogy Heisler állítja cikkében: „A magyarországi zsidóságnak nyitottabb működésű, nyitottabban gazdálkodó és a zsidó szervezetek irányába szorosabb kapcsolatokat építő szövetségre lenne szüksége. Valódi föderációra plurális működéssel, pénzügyi átláthatósággal és nyitottsággal.” Merthogy a Mazsihisz szervezetéhez néhány ezer fő tartozik, és „a ténylegesen százezerre becsült magyarországi zsidó felekezet létszáma közötti különbség miatt a szövetség képviseleti legitimitása folyamatosan megkérdőjeleződik”.
A 2007. évi hitközségi választások programjainak erről vagy valami hasonlóról kellett volna szólniuk, írja a továbbiakban Heisler, a jelölteknek pedig erről kellett volna érdemi vitát folytatniuk. Csakhogy nem ez történt. Ennek két oka is volt, az egyik: „…a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) jelölőbizottsága önkényesen úgy döntött, hogy a jelöltekről már a bizottságban szavazni fognak és csak a legtöbb szavazatot kapottakat jelölik a közgyűlésre. Így történhetett, hogy a BZSH, majd egy héttel később a Mazsihisz közgyűlésén is csak egy-egy jelöltet állítottak elnöknek és ügyvezetőnek.” Másrészt viszont nemcsak a többes jelölést hiányolja a cikkíró, hanem azt állítja: „…a jelöltek hallgatása is meghiúsította a jövőről szóló érdemi vitát”. Zoltai Gusztávot például úgy választották meg ismét ügyvezetőnek, hogy sem a budapesti, sem az országos közgyűlésen meg sem kellett szólalnia.
Feltehető a kérdés: miért baj mindez? Heisler válasza így indul: „Ma a szervezet egyik legfontosabb gazdasági problémája a hatástanulmányok nélküli beruházások által létrejött intézmények forrásigénye. Ez olyan mértékű, hogy a Mazsihisznél tizenhat év alatt megjelenő elképesztő forrásnövekedés sem képes biztosítani az intézmények verejtékes fenntartásán túl szinte semmit, amit intenzív közösségfejlesztésnek lehetne nevezni.” Mert ezt a vagyont, forrást csupán néhány ezer tag, a százezresnek tartott hazai zsidóság 4-5 százaléka élvezi.
(A cikk egészében az ÉS-ben olvasható!)
