DepiAnyu blogjában egy meglehetősen érdekes bejegyzésre bukkantunk a párkeresésről. A szerző azt írja, a Facebookon botlott abba a coelhoi-i idézetbe, melyben a párkeresést a cipővásárláshoz hasonlítják. Eszerint “hiába tetszik egy cipő, ha nem illik a lábadra, mert akkor minél jobban erőlteted, annál jobban fog szorítani”, illetve “lehet, hogy egy másik cipő, amit elsőre nem is vettél észre, tökéletesen illik a lábadra, és annyira kényelmes, hogy többé sosem akarod levenni.”
Nos, a szerzőt valamiért megihlette ez a két mondat, és csinált egy gyors leltárt a lábbelijeiről:
“Az első vőlegényem be kell valljam, makkoscipő volt. (Most ugye, arról a cipőről beszélünk, amit én viselek…) Olyan lapos, finomkodó, szépelgős, mégis jelentéktelen. Nem lettem tőle sem magasabb, sem csinosabb, tulajdonképpen nagyon kényelmes volt, de végtelenül unalmas. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint hogy húsz évesen, a másfél éve tartó kapcsolatban eljutottunk odáig, hogy az ágyból néztük az akkor még újdonságnak számító Satelliten keresztül érkező iszonyú proli Sat1-es műsort, a Tutti Fruttit (ahol többek között Kiszel Tünde is feltűnt és elindult későbbi karrierjén), és a műsor szünetében, a reklámok alatt simán elintéztük a szexet. (Igen, ha továbbgondolod, csak megjátszottam az orgazmust. De hát erre képes egy makkoscipő.)
Aztán jött a férjem. Lássuk csak. Ő egy minden szempontból ideális “cipő” volt. Amíg “viseltem”, igazi nőnek éreztem magam, mint egy elegáns, alkalmi cipőben, azt gondolom, az egymás iránt táplált érzések emeltek is mindkettőnkön, tehát magassarkúnak kellett lennie.”
