Az elmúlt évszázadokban alaposan átalakultak a magyarság névadási szokásai: a vezetéknevek például csak a XIII. században jelentek meg az előkelő réteg körében, akik jórészt a birtokaik és váraik nevét vették fel. Egy évszázaddal később a polgári és jobbágyi osztály is elkezdte átvenni a szokást, de az igazi áttörésre a XVI. századig kellett várni, amikor a vezetéknevek kötelezővé váltak.
Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy mindenki eleget tett a kötelezettségének, vagy ne változtatta volna meg a nevét rendszeresen. Az ügyet előbb II. József, majd I. Ferenc próbálta lezárni: előbbi 1787-ben a zsidókat kötelezte arra, hogy német hangzású nevet vegyenek fel (és azt viseljék életük végéig), utóbbi pedig 1814-ben rendeletbe foglalta, hogy
– olvasható a két világháború közti magyar keresztény értelmiség egyik vezető lapja, az 1920–1944 közt megjelent, a szélsőjobboldali eszméknek évről évre egyre nagyobb teret adó Magyarságban (1935. május 19.).
A lap tucatnyi példát is hoz az elmúlt évszázadokban feltűnt furcsa nevekre, így megemlékezik például az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatti két tömeges névmagyarosítási lázról is, hiszen 1848 márciusa és decembere közt ötszázhuszonhat, 1849. június 5-től – Kossuth és a kormány ezen a napon helyezte vissza a székhelyét Pestre – a világosi fegyverletételig eltelt két hónapban pedig száznegyvennyolcan gondolták úgy, hogy legfőbb ideje a névmagyarosításnak.
Sokan nemes egyszerűséggel csak a -fy vagy -ffy végződést kapcsolták a nevükhöz:
- Jettelfy (korábban Jajtelesz)
- Ottmárffy (korábban Ottmayer)
- Pappffy
- Galambffy
- Okosffy
- Hattyuffy
- Hazaffy
- Álmosffy
- Talpramagyarffy (korábban Svecz)
Kivételek persze itt is akadtak – ilyen volt az Eisenhutból lett Vaskalapi, illetve a Rodostóy –, de a törvénynek köszönhetően egyikük sem örülhetett sokáig az új névnek, hiszen a szabadságharc leverése után a kormány hatályon kívül helyezte az előtte másfél évben született változtatásokat, bár ezt csak kevesen vették figyelembe.
A szabadságharc nem csak Magyarországon, de a tengerentúlon is névváltásokat, illetve érdekes neveket hívott életre: a Magyarság megemlékezik például egy tehetős clevelandi polgárról, E. K. Websterről, akinek édesapjára olyan hatással volt Kossuth Lajosnak a városban tartott beszéde, hogy fiának – mivel az Egyesült Államok számos államában már akkor is bármilyen név anyakönyvezhető volt – az
nevet adta.
A cikk más példákat is hoz. Mesél például a török kiűzése után hadifogolyként a Magyar Királyság területén maradt elmagyarosodott törökökről is, akik olyan (ragadvány)neveket viseltek, mint a Nagyfogu Mehmet, a Csonka Szolimán, a Czaczkay Szulfikár vagy épp a Bivaly Ibrahim.
A gúnynevek persze nem csak a török kort követő évtizedekben voltak népszerűek – a középkori példák közül néhányat korábban hosszú cikkben mutattunk be, olyan, nevüket jó eséllyel nem túl büszkén hordó férfiakat említve, mint
- a jókora hátsó fertállyal megáldott Hétseggű László (Ladislao Hethsegew, Pályi, 1415)
- az impotenciával küzdő Lágyfaszúnak nevezett László (Ladislaus dictus lagfazou, ?, 1370-es évek)
- a tisztálkodni nem szerető Mocskos Fülöp (Philippum Moczkos, Nyék, 1425) és Mosdatlan András dési ispán (?, Dés, 1370-es évek)
- a gravitációs elven működő pottyantós vécét használó Polconszarónak mondott György (Georgius Polczonzaro dictus, ?, 1429).
A gúnynevek a XIX. és XX. századi Magyarországról, sőt, az utóbbi évtizedekből sem hiányoznak. A legerősebb példák egyértelműen a Parlamentben születtek:
- a földművelésügyi miniszteri posztot is betöltött gróf Széchényi Pál (1838–1901) egy kiállításmegnyitón Rudolf főhercegnek adott kézcsókja miatt lett Kisztihand Pali,
- a rövid életű nemzeti radikális pártot alapító báró Bánffy Dezsőt (1843–1911) Bánomisénffy néven emlegették,
- az íróként és néprajzkutatóként is jelentős Asbóth János (1845–1911) pártváltásai miatt lett Fejnélküli János,
- a pénzügyminiszterként és miniszterelnökként is bizonyított Széll Kálmán (1843–1915) Blaha Lujza nevének (a nemzet csalogánya) eltorzításával lett a nemzet locsogánya,
- a Budapesti Református Teológiai Akadémián három évtizeden át tanító, a Független Kisgazdapárt Tanácsköztársaság bukása utáni első alelnökeként az Országgyűlésben is ülő Kováts J. István (1880–1965) teológusi múltja miatt lett Kováts Jézus.
És ez még nem minden: 2020 nyarán az erdélyi magyar nyelvész és egyetemi tanár, Szilágyi N. Sándor rámutatott, hogy egy ízes magyar káromkodás („basszam a lelkét!”) Moldovában Basamalerca formában ritka családnévvé vált.
