A Bakonyban fekvő Iharkút közismert dinoszaurusz-lelőhely, itt tárta fel az első, a mai Magyarország területéről származó dinoszaurusz – az Ankylosauridákhoz tartozó Hungarosaurus tormai – maradványait Ősi Attila paleontológus a 2000-es évek elején. Iharkút évtizedek óta ontja a szenzációs leleteket, nemrégiben megtalálták az „első magyar” dinótojást is, a közelmúltban pedig a kutatók olyan felfedezést tettek, ami ismét hazánk felé fordította a szakma figyelmét.
Az Ankylosauriákat eddig magányos életmódot folytató állatokként ismertük, ez a leletegyüttes viszont csordában élést feltételez. Hogyan nyomozhatjuk ki több tízmillió éve kihalt élőlények szociális viselkedését? Főleg úgy, hogy a legtöbb esetben még az adott környezetet sem tudjuk kellő alapossággal rekonstruálni?
Az izgalmas, számos irányba vezető téma feltárásába kezdő magyar szakemberek munkáját nemzetközi figyelem kíséri. A részletekről Dr. Botfalvai Gábor paleontológust, az ELTE TTK Őslénytani Tanszék és a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársát, a Magyar Dinoszauruszkutató Expedíció kutatóját kérdeztük.
Halálközösség
Kezdjük a számunkra talán legmegdöbbentőbb kifejezés, a halálközösség magyarázatával. A halálközösségek olyan egyedek maradványait tartalmazzák, amelyek egy helyszínen, hirtelen pusztultak el ugyanazon okból kifolyólag. A nyomok alapján esetünkben ez egy áradás volt úgy 85 millió éve, és bizonyos, hogy a tetemeket nem a víz sodorta egy helyre, hanem az állatok haláluk előtt is egy csoportot alkottak.
Ez pedig azért jelentős felfedezés, mert világszerte egyedülálló leletanyagról beszélünk, hiszen alig ismerünk olyan lelőhelyeket, ahol egynél több páncélos dinoszaurusz egyed maradványa került elő
– mondja a 24.hu-nak Botfalvai Gábor.
Az Ankylosauriák a páncélos dinoszauruszok csoportját jelenti, melybe több nemzetség és faj tartozik, közös jellemzőjük, hogy négy lábon járó, első látásra is elrettentő védelmi és támadófegyverekkel felszerelt állatok voltak. Testüket bőreredetű csontpáncélok és tüskék borították, akárcsak a római legionáriusok pikkelypáncélja.
Hátukat – fajonként eltérő számban és elhelyezkedéssel – számos hatalmas, szarvszerű, az orrszarvúk tülkére emlékeztető képződmény borította, farkuk pedig jókora, buzogányként használható csontos bunkóban végződött. A ragadozók nyilván annak ellenére is többször meggondolták, hogy megtámadjanak-e egy Ankylosauiát, hogy ezek a dinók nem tartoztak a kor óriásai közé. Súlyuk nagyjából egy tonna körül mozgott ugyancsak fajtól függően, egy kifejlett Hungaroszaurusz pedig nagyjából 650 kilót nyomhatott.
Kényszer szülte közösség
Egykoron világszerte elterjedtek voltak, maradványaik mind az öt földrészről ismertek. A leletek nagy számban kerülnek elő, hiszen a csontjaik mellett az Ankylosauriák páncéllemezei is jól fosszilizálódnak, így egyetlen állatból nagyságrendekkel több „darab” szóródhatott szét, válhatott potenciálisan kövületté, mint más dinók maradványai.
Iharkúton ők a leggyakoribb dinoszauruszok, míg máshol nagy területről is csak elvétve került elő egy-egy egyednél több, nekünk most már egy egész csordánk van. Innentől kezdve azonban már sokkal több a kérdés, mint a válasz arra vonatkozóan, hogy akkor most ezek a dinók magányosan, vagy közösséget formálva élték-e életüket.
A Hungarosauruson kívül összesen két Ankylosauria-fajnál ismert olyan csontdúsulás adott lelőhelyen, ahol egynél több egyed mutatható ki, ám ez megtévesztő. Azok a halálközösségek ugyanis elhúzódó környezeti hatások miatt (például aszály) jöttek létre, ami az egyébként magányos lényeket is átmenetileg kisebb csoportokba kényszeríti. A szakember kiemeli, így a leletanyagok nem minden esetben utalnak tényleges társas életmódra.
A Hungarosaurus más úton járt?
Az „egyedül vagy csoportban” rendkívül fontos stratégiai „döntés” az állatok részéről, egy rég kihalt faj esetén egyrészt anatómiai adottságai, másrészt a környezete segíthet megválaszolni, melyiket „választotta”. Itt könnyen elveszhetnénk a szerteágazó részletekben, ezért a paleontológus csak azon tényezőket emeli ki, ami témánk szempontjából Ankylosauriáknál fontos:
A »csorda« több szempontból is jelentősen csökkenti az egyed esélyét, hogy prédává váljon, növeli viszont a fajtársak közti versengést, és a csordáknak nagy területet kell bejárniuk, hogy minden tagjuk megfelelő mennyiségű táplálékhoz jusson.
A kutatók szerint a páncélos dinoszauruszok fegyverarzenálja olyan kiemelkedően hatékony védelmet jelentett, hogy biztonsági szempontból nem indokolt a sokasággal járó kellemetlenségek elviselése. Másrészt az Ankylosauriák zömök teste, nehéz páncélzata és rövid lábai egyáltalán nem könnyíthették meg a vándorlást. Kivétel a Hungarosaurus, amelynek testarányai már sokkal inkább alkalmasak lehettek nagyobb távolságok megtételére.
Mindebből még korai lenne azt a következtetést levonni, hogy a legnagyobb testű „magyar dinó” rokonaival ellentétben a társas életmódot részesítette volna előnyben, de nem is zárhatjuk ki a lehetőségét.
Erdőben is társaságban
Az élőhely adottságai is erős hatással bírnak: nagyobb csordák nyílt vegetációjú területeken alakulnak ki, míg a zárt erdőségek nem igazán kedveznek az ilyen csoportosulásoknak. A páncélos dinoszauruszok halálközösségei leginkább gyér növényzet borította, sivatagos vagy félsivatagos paleotájakról ismertek, ahol a kevés élelem, ivóvíz és a ragadozók jelentette fenyegetés miatt a növényevők értelemszerűen rendeződtek kisebb csoportokba.
Csakhogy jelenlegi tudásunk szerint a Hungarosaurus szubtrópusi környezetben, sűrű ártéri erdőkben élt, ám ennek ellenére is csordát formált. Jelenlegi tudásunk azonban korántsem tökéletes, sőt az akkori környezetről van a legkevesebb információnk.
A fosszíliák lelőhelyén nem rajzolódik ki világosan az akkori növényzet összetétele, a növénytársulást nagyjából egymillió éves léptékben sikerül beazonosítani
– fogalmaz Botfalvai Gábor megerősítve, hogy egy „napi esemény” körülményeinek tisztázásához ez bizony igencsak halovány segítség.
Ezért az érdeklődés
Egyelőre annál a megállapításnál tartunk, miszerint az Ankylosauria-fajok többsége inkább magányos életmódot folytathatott, míg egyesek, mint például az iharkúti páncélos dinoszauruszok is, kisebb méretű csoportokat képeztek.
A tudomány és a technológia fejlődésével egyre több értékes információt tudunk kiolvasni a maradványokból, de a magyar kutatók most új távlatot nyitottak: a leletanyagból meghatározni egy ma már nem létező, jelenkori rokonokkal nem rendelkező állat szociális viselkedését.
A mai nagytestű növényevők, az elefántok vagy orrszarvúk viselkedésének jobb megértése bizonyára sokat segít majd, de azokról az aspektusokról sem szabad megfeledkezni, amelyek ma már nem léteznek a földi ökoszisztémában. Jelesül az óriásira nőtt ragadozókról és a leginkább élő harckocsiként jellemezhető növényevőkről a maguk ősi világában.
Kiemelt kép: Pecsics Tibor illusztrációja
