Fodor Gábor
környezetvédelmi és vízügyi miniszter, a Fidesz egyik alapítója
Hihetetlen sebességgel és teljesen kiszámíthatatlanul zajló események sorozata volt a rendszerváltás. A réginek vége van, ezt tudtuk, de azt nem lehetett előre látni, hogy egy vagy tizenöt év alatt futnak ki a dolgok. Amikor 1988. március 30-án harmincheten létrehoztuk a Fideszt, fogkefével, törülközővel szerelkeztünk fel arra az esetre, ha bevinnének a rendőrök. Utólag kiderült, az MSZMP vezetése két pártra szakadt: az egyik tábor a lecsukásunk mellett érvelt, a másik csapat viszont attól tartott, az őrizetbe vétellel épphogy mártírt csinálnak belőlünk. Végül jó néhányunkat becitálták a rendőrségre, de a többieknek is jutottak kisebb-nagyobb vegzálások.
Én akkoriban fejeztem be az egyetemet, s álláskereső fiatalként kapóra jött egy kedves tanárom ajánlata, aki arra buzdított 1988 májusában, maradjak mellette a tanszéken tanítani. A rektor viszont hallani sem akart az egészről, amolyan horgerantalosan közölte: garantálja, amíg lehetőségében áll, mindenáron megakadályozza, hogy taníthassak. Akkoriban azt hittem, ezzel a bélyeggel kell leélnem az életemet, de öt hónappal később felhívott az egyetem dékánja, és megkérdezte, volna-e kedvem náluk tanítani. Ez nagyjából arra az időre esett, amikor életem első autóját – egy kilencéves, ócska ezerkettes Ladát – harmadszorra törték fel. Ekkor már nem rámolták ki, mivel, a két korábbi esetből tanulva, szereltettem bele riasztót. De elég sok kiadással járt az elemelt felszerelések pótlása. Egy évvel később 8 ezer forintot hozott a postás egy vadidegen embertől. Egy napra rá jött egy levél, ugyanattól a feladótól, amelyben bevallotta, ő volt az, aki többször is feltörte az autómat. A bíróságon szembesült azzal, hogy egy általa tisztelt Fidesz-alapító az egyik károsult, s már akkor eltökélte, hogy törleszti az adósságot.
