Natalie Whitear azt mondja, a betegségének még csak nem is az a legkellemetlenebb része, amikor évtizedes barátok mellett sétál el köszönés – és lelkifurdalás – nélkül. “Az ismerőseim egy része megtanult együtt élni a betegségemmel, és én is kidolgoztam egy technikát, a kellemetlen helyzetek megelőzésére: mindenkire alapból mosolygok, mintha csak ismerném” – mondja a nő, majd elárulja, a barátoknál is jobban bántja, hogy se a férjét, se a két kisgyermekét nem ismeri fel.
“Borzasztó kellemetlen tud lenni, amikor értük megyek az iskolába, és csak a magasságuk, a hajszínük és a súlyuk alapján tudom őket beazonosítani” – teszi hozzá a 35 éves brit nő, akit csak hároméves korában diagnosztizáltak a betegséggel. “Az orvosok szerint prosopagnózia már a születésemkor is jelen volt, csak akkor még nem tűnhetett fel senkinek.”
Kép forrása: Daily Mail
“Egyébként míg dolgozni nem kezdtem, viszonylag kevés problémám származott abból, hogy nem ismerem fel az arcokat. A munkahelyemem viszont már az első hónap után félrehívott a főnököm azzal, hogy legyek szíves jobban odafigyelni, és jegyezzem meg az ügyfelek nevét” – meséli Natalie, majd hozzáteszi, nem győzte magyarázni a főnöknek, hogy nem lustaságból, hanem egy betegség miatt mutatkozik be olyan embereknek is, akiket évek óta ismer.
Natalie azt mondja, az arcvaksággal ma már együtt tud élni, és bár zavarja, hogy nem tudja leírni a legközelebbi hozzátartozói arcvonásait, azt pontosan tudja, milyen érzésekkel tölti el őt az, ha a közelében vannak. “Amikor először találkoztam a férjemmel, nem a külseje fogott meg – hiszen arra úgyse emlékeztem -, sokkal inkább az érzéshez vonzódtam, amit a társasága kiváltott belőlem.
