„A világ összes országában jártam, és egy kicsit többen is”

Melyik volt az utolsó utazása?

Gdanskban jártam. De egyébként harminc éve nem utaztam ilyen keveset egy évben, mint az idén. Két éve nyugdíjas vagyok, a könyvben a fülszövegnél látható kép az utolsó aktív napomon készült, a másik pedig majdnem negyven évvel korábban. Még mindig rögzítem az utazásaim statisztikáit, most épp egy német nyelvű honlapon, a flightmemories.com-on, de régebben is ugyanígy vezettem mindent, ha zsebnaptárba vagy kockás füzetbe is, és ennek a honlapnak az adminisztrátorai jelezték, hogy ami papíron van meg, azt is felvezetik nekem, ha beírom egy excel táblázatba. Így is volt, nem kellett egyenként felvezetnem. Meg is van az egész, így néznek ki a repüléseim.

Atyavilág! Láthatóan Európa a központ, de van itt néhány ausztrál út is.

Fizikailag ötször utaztam körbe a földet, de kilométerszámban száztizenháromszor. Volt egy utam, amire nagyon büszke vagyok, amin az alsó féltekét utaztam körbe Ausztráliától Ausztráliáig, akkor ejtettem útba a Húsvét-szigetet is. Mert kaptam ajándékba egy könyvet A világ 100 építészeti csodája címmel, és akkor megfogadtam, hogy addig meg nem állok, amíg az összeset nem láttam. És a századik a Húsvét-sziget volt, ahová ezen a déli féltekés úton jutottam el. Itt kezdtem egyébként írni a könyvet, ezen az úton. Salamon-szigetek, Vanuatu, Fidzsi és visszaérkeztem Sao Paolón és Johannesburgon keresztül Perth-be. Most a járvány miatt sajnos elmaradt egy nagy brazil utazásom, Lisszabonból indultam volna Belémbe, és onnan fapadosokkal le egészen Buenos Airesig. És ha most a könyvből bejön valami, akkor az megy az antarktiszi utazásra.

Ez a következő nagy projekt? Oda azért nem csak repülőjegy kell…

Valóban nem, de jegy egyébként kapható: van egy kereskedelmi járat a chilei Punta Arenasból, a többi járat csak a kutatóknak meg az ott dolgozóknak van fenntartva. Ruházatot meg lehet kölcsönözni. Én mindig egy darab kézipoggyásszal utazok, ezzel két hónapra is el tudok utazni, megvan a sztenderd úti csomagom, négy ing, négy alsó, két sort, két hosszúnadrág és így tovább.

Hány perc alatt pakol össze egy hosszú utazásra?

Megvan az tizenöt is. Kialakult a rutin, de volt olyan időszak is, amikor olyan sokat utaztam, hogy háromnegyed állapotban be volt pakolva a csomagom folyamatosan. A nyugdíjazásomkor is úgy mentem be az utolsó napomon dolgozni, hogy reggel bevittem a kézipoggyászt, letettem a lantot fél hatkor, felültem a reptéri buszra és Malajziáig meg sem álltam. De ez korábban, még az aktív éveimben is része volt az életemnek, hogy a munkahelyemről egyből a reptérre indultam. Szokták kérdezni, hogy hogy volt ennyi szabadságom, de én szinte sosem vettem ki egyben egy nagyobb időszakot, csak ha a feleségemmel elmentünk egy hosszabb utazásra együtt, de a legtöbbször csak egy hosszú hétvége előtti-utáni napot vettem ki, és így a szabadságokkal meg az állami ünnepekkel, hosszú hétvégékkel egy évben olyan negyvenöt napot azért tudtam utazni.

És ezek többségében akkor nem a családdal, hanem egyedül utazott?

Vegyesen, barátokkal is, de nehéz ekkora bolondot találni útitársnak, mint amilyen én vagyok. Azért a feleségem is nagyon szeret utazni, csak ő nem szívesen alszik afrikai tranzitvárók padján, ilyen furcsa heppjei vannak. Viccet félretéve, benne kialakult azért egy komfortigény, így bizonyos utakra nem szívesen jönne velem, de voltunk együtt rengeteg helyen. Van olyan hely azért, ahová én sem szeretek egyedül menni, sőt, ha nincs útitárs, nem is megyek. Például India ilyen: vigyázni kell a csomagokra, az ember nem tud elmenni a vécére, ilyesmi. De ha már a biztonság: szoktam álcázni magamat, sosincs rajtam gyűrű, nyaklánc, műanyag órám van, a telefonomra, kamerámra ráteszek egy barna ragasztószalagot. Az a lényeg, hogy az ember ne keltsen vágyat, ha már beolvadni nem tud, ne legyen feltűnő, ne legyen célpont. Soha nem is volt semmilyen biztonsági konfliktusom, kezdő utazóként sem. Egyébként rólam a repülés szeretete terjedt el, de imádom a vonatokat is, illetve minden utamról egy ideje már rendszámtáblákat gyűjtök, mert a feleségem megunta, hogy mütyüröket hozok haza mindenhonnan, és megkért, hogy találjak ki valami digitális emléket, amit nem neki kell takarítani. Afganisztánban voltam, amikor az útitársam először csinált rólam egy fényképet egy rendszámtáblával, ami nagyon érdekes volt, mert az arab betűk és a klasszikus latin egymás mellett szerepeltek, és akkor jött az ötlet, hogy akárhol vagyok, keresek egy ott jellegzetes autót helyi rendszámmal. Azóta ezeket gyűjtöm.

Az ön történetében nem csak az érdekes, hogy mennyit utazott, hanem az is, hogy már akkor is utazott, amikor ez itthon még keveseknek adatott meg.

Igen, az első kedvezményes jeggyel, amit a Malévtől kaptam, elmentem Budapestről Varsóba, mégpedig a Tarom román légitársasággal, egy angol gyártmányú géppel, Varsóból elrepültem Gdanskba a LOT járatával, onnan az akkori Kelet-Berlinbe az Interfluggal, az NDK légitársaságával, onnan Prágába a cseh légitársasággal, onnan pedig Budapestre a Malévval. Az volt a cél, hogy minél több légitársasággal, minél több reptéren megforduljak. Akkor voltam huszonkét éves, ’74 nyarát írtuk.

Most érthető, mindenki utazni akar, tele van vele a közösségi média, viszonylag megfizethető és így tovább, de a ’70-es években azért ez nem volt ennyire mindennapos. Hogyan jött ez az erős vágy, hogy világot lásson?

Otthonról. Az apám és az anyukám is nagyon szerettek utazni. Amikor Jugoszláviába már el lehetett menni, már akkor mentünk a tengerhez. Iskolában oroszul tanultunk, ragadt rám, illetve elkezdtem lengyelül is tanulni, és anyukám kapacitált is, hogy „ahány nyelv, annyi ember vagy”, ami nagyon igaz. Apukám pedig azt mondta, hogy addig nincs jogod megismerni a Földet, ameddig nem ismered az országot, így aztán elvitt minden magyar megyébe és megyeszékhelyre, hogy lássam, milyen Békéscsaba, Nyíregyháza vagy Salgótarján. Nekik fontos volt, hogy ez a része legyen a neveltetésemnek.

És most, hogy már minden országban járt, mi hajtja?

Erről azt szoktam mondani, hogy a világ összes országában jártam, és egy kicsit többen is. Mert százkilencvenhárom ENSZ-tagország van, illetve két társult tag, Palesztina és Vatikán, ezekben mindben megfordultam, és ezeken kívül még jártam nyolc el nem ismert országban is. De egyre több ország lesz sajnos, nem az a tendencia, hogy egyesülnének az országok, inkább bomlanak, Szomáliából kiszakadt Szomáliaföld, amit az égvilágon senki nem ismer el, Moldáviából kiszakadt Transznisztria, Grúziából kiszakadt Abházia. De én voltam az eredeti Szovjetunióban is, és az összes újonnan létrejött volt szovjet országban, illetve voltam a régi Jugoszláviában és a helyén létrejött összes új országban is. Hogy most mi hajt? „Új utakra, Lucifer!” Az alap a reptérgyűjtés. Minden reptér más, és új és érdekes. És én voltam hétszázkilencvenöt reptéren, miközben csak Amerikában van ezerötszáz – és ezek csak a betonnal rendelkező repterek, a mezőgazdaságiak nincsenek benne. Ez hajt. Antarktisz hajt, ott leszállni. Hajt a Cook-szigetek, ami Új-Zélandhoz tartozik vagy Amerikai Szamoa, ami az Egyesült Államokhoz tartozik, de azért mégis csak külön világ. Most az utolsó könyvben szereplő utamon például eljutottam Kiritimatira, ahol háromezer kilométer van a főváros és a szigetcsoport között, és nincs belföldi járat, és csak úgy lehet átmenni az ország egyik végéből a másikba, ha az ember Fidzsin átszáll. Vonz Kalinyingrád, ami Oroszország, de egy külön kis exklávé Lengyelország és a balti országok között. Vagy Melilla, ami Spanyolország felségterülete, de fizikailag Marokkóban van. Ezek a különlegességek hajtanak. Ami földrajzilag kuriózum, azok vonzanak, és ezekből olyan sok van, hogy nem fogom tudni mindet bejárni. A különlegessége ezeknek a területeknek az, ami izgat.

Amiatt, hogy akkor is utazott már, amikor ez még nem volt sem mindennapos, sem egyszerű, érték az átkosban atrocitások? Nem gondolták például külföldre szivárogtató kémnek?

Olyannyira nem, hogy volt egy időszak, amikor mindenkinek kiosztották a személyi anyagát, akkor én is megkaptam az enyémet, és a dániai főnököm azt írta benne, hogy „Földvári elvtárs rendkívül jó gazdasági munkát végzett Svédországban, de kispolgári életet élt”, szóval nekem papírom van arról, hogy kispolgár vagyok. Mert amikor Svédországban éltem, akkor megtanultam svédül, próbáltam integrálódni, átvenni a helyi szokásokat, nem jártam Spartakiadra a szovjet követség elvtársaival. Négy évet éltem ott, és hat évet Belgiumban, és mivel tudtam svédül meg németül, így könnyen meg tudtam tanulni flamandul, ami rendkívül sokat segített.

Ezeken a külföldi éveken kívül nem volt tervben, hogy életmódszinten legyen utazó, olyan értelemben, hogy le is telepedjen egy-egy országban hosszabb-rövidebb időre?

Csak mostanában. Svédországot imádtam kulturálisan, de klimatikusan gyűlöltem, mert utálom a telet. És mióta nyugdíjas vagyok, most az elmúlt két telet malajziai bázissal töltöttem, és onnan repülgettem. Most már egy kicsit lelassultam, ha megyek, akkor kevesebbszer, de hosszabb helyre, és kicsit jobban beleásva magam a helyi kultúrába, gasztronómiába.

Mi a kedvenc úti célja?

Minden kontinensen van. Európában nagyon szeretem Lisszabont, isteni, ár-érték arányban csodálatos, kedvesek, barátságosak, értékelik, hogy te messziről odajöttél, van bennük egy kis nosztalgia a régi nagyság felé, de ez keveredve egy új típusú szerénységgel, hogy most már kicsik ugyan, de jó ez így. Nagyon szeretem Jement is, igazi arab világ, nagyon szeretem Ománt, mert ott Dubajjal ellentétben megtartották a hagyományaikat, kötelező minden állampolgárnak dolgozni, nincs az, hogy állam bácsi eltart, gyönyörűen rendbe hozott sivatagi erődök vannak, mesés a tengerpart, alig van turista. Dubaj kicsit túl pink lett az én ízlésemhez. Amerikában nagyon szeretem Arizona államot a Grand Canyonnal, bár inkább városi patkány vagyok, mint nagy természetjáró, de azért az gyönyörű. De nagyon érdekes volt az is, ahogy a 66-os úton a partvidéket és az ottani kulturált népeket elhagyva megy bele az ember a sötétségbe. Egy igazi természetrajz.

És Afrika?

Afrikában imádom Mauritiust, a világ legklasszabb helye, ahol tudnék élni, egy csodálatos, multikulturális ország, ahol a helyi lapot három nyelven írják, mert az ország hivatalos nyelve angol, a kulturális élet nyelve francia, de az ottaniak kreolul beszélnek, így az újságban a kormányzati információk angolul vannak, a kulturális hírek franciául, de a születések-halálozások kreolul. Imádják a gyerekeket, isteni ételeik vannak, a lakosság jelentős része Indiából betelepült mezőgazdasági munkás, és ezért ott jobb indiai ételeket lehet enni, mint, teszem azt, Goán. Láttam egy uszodát, amiben a gyerekek pancsoltak, és a bőrszínüknek tíz árnyalata volt, a fehér-fehértől a fekete-feketéig, és ez nem számít nekik. És arra például büszke vagyok, hogy ez a gyerekeimben is megmaradt, mert ők is így nevelkedtek, és most, amikor a születésnapom volt, dedikáltam is az egyik fiamnak a könyvemet, hogy „látod, Marcikám, ez a te örökséged, nem a sarokház”. Én ezt tudtam adni nekik, hogy hogyan lássák a világot, az elfogadást, a nyitottságot, és azt, hogy tudják például, hogy egy afrikai embernek más a szép, vagy más a fontos. Példát is mondok: nemrég láttam egy kameruni sörreklámban, hogy ott, ha az ember beküld három söröskupakot, akkor részt vesz egy sorsoláson, amin az első díj öt tonna cement. Amin az európai ember megakad, hogy mi ez, miközben ott az nem érték, hogy, teszem, azt, lehet nyerni egy Porschét, viszont öt tonna cementből lehet építeni házat. Vagy például az olyan élmények, amikor egy makaói katolikus templomban az oltárképen azt látom, hogy Mária egy nagy kínai asszonyság, és a Kisjézus egy kínai baba – ha semmi mást nem látok, ezért akkor is érdemes volt eljönni, és látni, ahogy tényleg mindenki a saját képére formálja a világot, ezt nem lehet pénzért megvenni. Hát ez hajt.

Mivel nagyon elérhető lett, ezért az emberek – nyilván középosztálytól felfelé – vágynak az utazásra, és relatíve sokat is utaznak, de azt látom, hogy ezért aztán lett is egy kipipálós jellege a dolognak: azért utazni, mert mindenki utazik, hogy meglegyen az évi rendes all inclusive. És közben nem tudom, hogy például ez a befogadó, nyitott attitűd, amiről az imént beszélt, átmegy-e.

Mindenkit formál az utazás, még az all inclusive is, mert mégis csak kimozdul a környezetéből. De ha nincs kódolva az alap nyitottság, akkor nem fog működni a dolog. Ha valaki elmegy Törökországba, és ott pörköltet akar enni nokedlivel, az reménytelen eset. De idegenvezetőként is sokat utaztam, és azt láttam, hogy az emberek nagy része formálható. Vannak is már olyan utazási irodák, amelyek direkt arra specializálódnak, hogy kimozdítsák az utazókat az otthon megszokottból. Sokat javult azért az emberek nyitottsága, én azt látom, a közoktatásnak illetve az internetnek köszönhetően.

Végignézte a légi közlekedés demokratizálódását, ahogy a kevesek luxusától megengedhető élménnyé vált, megjelentek a fapados társaságok és így tovább. Ön hogy látja ezt a folyamatot, üdvözli vagy „régen minden jobb volt”?

Én nagyon elítélem az extrém környezetvédőket, akik például nem látják azt, hogy a légi közlekedés egy ponton köldökzsinór is egy országnak, de annak nagyon örülök, hogy a légi közlekedésben is próbálják keresni a fenntartható megoldásokat. E mellett pedig azt látom, hogy azoknak a légitársaságoknak van jövője, amelyek a középréteget célozzák, tehát nem az extrém fapadosoknak, hanem azoknak, amelyek célul tűzik ki a megbízhatóságot, a logikát. Bajban vannak az extrém jók és az extrém rosszak, mert az emberek egy idő után rájönnek, hogy nem minden az olcsóság, az is fontos, hogy lehessen tudni, hogy tényleg pontosan oda is érünk.

Van olyan hely, ahová semmiképp sem menne?

Új helyek között nincs ilyen, bármilyen új úti célra szívesen, de vannak olyan helyek, ahol már jártam, és nem mennék vissza. Dakka például ilyen. De ami új, az izgat, az érdekel. Néha a Nyugat hajlandó agyonsajnálni az országok fejlődését. Minket egyszer elvittek Tibetben egy faluünnepre, ahová több nap járóföldről jönnek az emberek, és beszélgettem ott egy helyivel, aki elmondta, hogy mennyire szeretik ezeket az ünnepeket, mert így tudnak ismerkedni más falubeli lányokkal, és ő emelte ki ezt, hogy nagyon szeretik a nyugati embereket, de azok mindig azt mondják, hogy jaj, a kínaiak lebontják a házainkat – de nekem is jogom van a zuhanyzóhoz! A nyugati ember úgy szeretné hagyni és skanzenesíteni őket, hogy odamehessen, teszem azt, Mexikóba, és lefotózhassa a helyieket a vályogházaik előtt. Ez egy visszás helyzet, mert közben ők is vágynak arra, hogy kényelmesen éljenek. Ez egy pofon volt itt is, és az indián rezervátumokban is vagy Bhutánban, ahol, ugye, kötelező a népviselet, de a helyiek már nem igazán szeretik, mert a farmer kényelmesebb, és van internet, és látják, hogy másként is lehet élni.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu