Ha van magyar rockzenész, akinek életrajzi film után kiált az élete, akkor Barta Tamás feltétlenül ilyen. Sőt, nem is tudnánk hirtelen az országos ismertségig jutó, magyar viszonylatban sztárnak nevezhető zenészeink közül mást, akinek ilyen, krimibe illő sors jutott volna, disszidálással, mindezt úgy, hogy távozásakor az ország legsikeresebb zenekarában gitározott, a történet végére pedig egy mindmáig rejtélyes gyilkosság tett pontot. Ha valódi biopicet egyelőre nem is, de egy dokumentumfilmet most végre láthatunk róla, miután Hajdú Eszter, aki családilag is érintett a sztoriban (édesanyja, Hajdú Judit ugyanis Barta Tamás örököse), és eddig közéleti témákban utazott (az ő munkája a A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció vagy a romagyilkosságokkal foglalkozó Ítélet Magyarországon), készített egy filmet a tragikus sorsú gitárosról.
Barta Tamás rövid zenei pályafutását számos siker övezte, és ha nem hagyja el az országot 26 évesen, semmi sem akadályozhatta volna meg abban, hogy a műfaj nagy öregjei között emlegessék a nevét, Szörényi, Bródy, Presser, Zorán és a többiek társaságában. Ha kicsit türelmesebb, egész biztosan nem kellett volna sokat várnia, hogy elköltözhessen az oly sokat emlegetett Izabella utcai lakásából, ahová neki kellett felcipelnie a szenet a harmadik emeletre. A már fiatalon az egyik legjobb magyar gitárosnak tartott Barta azonban nem itthon akart érvényesülni, és amikor az LGT-vel Amerikában turnézhatott, úgy döntött, nem csak kóstolót kér a rá oly nagy benyomást tevő amerikai életérzésből. Persze nem egy magyar zenész döntött hasonlóan akkoriban, ami viszont Bartát megkülönbözteti legtöbbjüktől, hogy ő sokak által irigyelt sztár volt itthon. (Később egyébként a zenekar dobosa, Laux József is követte, de az ő esete jóval kevésbé volt botrányos, pár év után már haza is látogathatott.) Ugyan Presserék is nehezteltek a kultúrpolitikai funkcionáriusokra itthon, leginkább azért, mert nehezítették a külföldi karrierjüket, azért Barta sorsa nem hasonlítható össze az olyan, mellőzött zenészekével, mint a syriusos Orszáczky Miklós (ő Ausztráliában kezdett új életet) vagy a gyakorlatilag elüldözött Baksa-Soós János.
A Siess haza, vár a mama legnagyobb erénye az, hogy megmutatja Barta Tamás történetének a további rétegeit is, eddig ismeretlen személyes drámákat felvillantva. A film ugyanis nem elsősorban a rocksztár Barta Tamásról szól, de még csak nem is a gyilkossági ügyről, hanem a zenész és édesanyja viszonyáról. Barta ugyanis nemcsak az országot hagyta maga mögött, hanem özvegy édesanyját, Editet is, akivel azonban rendszeres levelezést folytatott, melyet részben egymásnak küldött magnókazettákkal bonyolítottak le. A kazetták a hagyaték részeként Hajdú Judithoz kerültek, és ezek alkotják a film gerincét. És ugyan kézzel írott levelek alapján is lehet rekonstruálni sok mindent, azért egészen más a saját hangjukat is hallani: Barta egy idő után enyhe akcentussal beszélt magyarját, vagy az édesanyja hangulati ingadozásait is visszaadó hangszínét.
Tegyük ehhez hozzá még, hogy a nő a szocialista rendszer elkötelezett híveként hirtelen azzal szembesült, hogy fiából az állam ellensége lett, és mivel az akkor megszokott gyakorlat alapján az itthon maradó családtagokat is büntették, ő maga is akaratlanul szembekerült a rendszerrel. Hogy ez megingatta-e a meggyőződését, az nem derül ki, de a hangüzenetek hangnemén kívül az utókornak csak néhány régi fénykép marad, ami alapján következtethet bármire is. Ő legalább annyira tragikus hőse a filmnek, mint a fia.
De a film azért elsősorban mégiscsak Barta Tamásról szól. Biztosan lesznek, akik keveslik a zenész Bartát a filmben: nem kerülnek szóba a gitáros korábbi zenekarai, így a Hungária sem, ahonnan már elismert zenészként csábította át Presser Gábor az újonnan megalakuló „supergroupba”, a Locomotiv GT-be. Kevés szó esik arról, hogy miért volt nemzedéke kiemelkedő zenésze, és hogy miért vannak rajongói a mai napig, egykori zenésztársai is csak pillanatokra tűnnek fel, de közben meg ott van a mérleg másik serpenyőjében az, hogy a szemünk előtt bontakozik ki egy tényleg drámába illő történet. Tudhatjuk, hogy a filmművészet egyik klisévé nemesedett témája az amerikai álom hazugsága (még magyar film is van erről: Gothár Péter Tiszta Amerikája), és Barta a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy ugyan többé nem kell szenet cipelnie az Izabella utcában, de azért vélhetően mégsem úgy képzelte el az életét Kaliforniában, hogy egy kvázi telemarketinges cégben dolgozzon üzletkötőként, a gitárját pedig csak hobbiból vegye elő.
Kifakad, hogy itt tízszer annyi problémája van, mint otthon, aztán önmagával is ellentmondásba keveredik (például arról, lehet-e pénzen boldogságot vásárolni), és nyilván az utólag okos nézőben egyre erősebben merül fel a kérdés: megérte? Egyértelmű választ persze erre a kérdésre sem lehet adni, és szerencsére a film is elkerüli az ítélkezést, Barta úgy döntött 1974-ben, ahogy, ettől még nem lett volna szükségszerű a tragédia. Akik leginkább egy gyilkossági ügyként tekintenek Barta történetére, talán azt várták, a film majd fellebbenti a fátylat a titokról, mi történhetett a gitárossal, és miért minősítették öngyilkosságnak a halálát, amikor két golyót találtak a mellkasában. Ez nyilván nem reális elvárás egy dokumentumfilmtől 38 évvel később, bár így is jogi csatározások kellős közepébe került, miután a filmben feltűnő Fekete Barna, Barta egykori barátja és cégtársa a személyiségi jogaira hivatkozva le akarta tiltatni a filmet (az ügyről ebben a cikkünkben olvashat bővebben). Ő úgy érzi, hogy a film nem mutatja be őt túl jó fényben, de a Siess haza, vár a mama nagyon messze van attól, hogy bármilyen új frontot nyisson a bűnügy felderítésében, és nem is ez a célja. A Barta-gyilkosság eddig is egy kedvelt téma maradt, egész biztos hallunk még róla új teóriákat, mint ahogy Barta szerzeményei is népszerűek maradnak még sokáig, az Ő még csak tizennégytől kezdve a filmben is elhangzó Vallomásig, Hajdú Eszter filmje mégis leginkább az embert mutatja be, aki egyébként már kicsit elveszett az utókor számára a gitáros és a gyilkossági ügy között. Az archív bejátszásokból (köztük a ritka felvétel a finnországi fesztiválfellépésről a film elején), a magnófelvételekből és a családi fotókból tényleg összeáll egy kép, az pedig ránk van bízva, milyennek látjuk azt.
