A kommunista hatalomátvétel országszerte utcák és terek tömegének átnevezésével járt: sorra jelentek meg a Dózsa György, Lenin, a Vörös Hadsereg, vagy épp csak a Felszabadulás nevet viselő útvonalak, de a Rákosi- és Kádár-kor a kevésbé ismert személyeket sem vetette meg: így jutott például utca az illegális kommunista mozgalom aktivistájának, a tizennyolc évesen elhunyt Geisler Etának (1913–1931) is.
Bár a politikai hátterű utcaátnevezések a legtöbb esetben érthetőek voltak, olykor sikerült átlépni az észszerűség határait:
A történet kezdetéhez Budapest ostromának utolsó napjaiig kell visszaugornunk: Illés Béla (1895–1974) a Vörös Hadsereg magyaroknak készített lapja, az Új Szó főszerkesztőjeként 1945. február 10-én egy, a magyar történelem fontos időszakának történetét jócskán átíró felfedezésről számolt be:
1936-ban a Bjelorussz Akadémia történelmi osztályának tudományos munkásai a régi, cári kormányzóság iratainak rendezése közben egy olyan aktacsomóra akadtak, amelyik nemcsak az orosz történelemírók számára bírt nagy jelentőséggel, de bizonyára érdekelni fogja a magyar történelemírókat, sőt a legszélesebb magyar rétegeket is. Az aktacsomóra ez volt ráírva: »Alexej Guszev tüzérszázados és társainak bűnügye. 1849 május-augusztus.«
Az írás szerint Guszevet és tizenöt tiszttársát azért tartóztatták le a cári hatóságok, mert a magyar szabadságharc leverésére küldött katonatársaikat megpróbálták a felkelők oldalára állítani.
Vörös Boldizsár Történelemhamisítás, propaganda, sajtó című tanulmánya szerint Illés azt állította, hogy az iratok közt nem szerepeltek a vallomások, csak a vádirat és az ítélet, ezek szerencsére tartalmazták a tüzérszázados néhány fontos mondatát, amelyből a szerző a következő megállapításra jutott:
Megértette, hogy egy nép csak úgy lehet szabad, ha nem nyom el más népeket, és hogy egy nép szabadságmozgalmának letiprásával nem lehet szabaddá tenni más rab-népeket. Mindenesetre megértette az 1848-49-es magyar forradalom óriási jelentőségét és megértette azt, hogy az orosz népnek nem érdeke megmenteni Délkelet-Európa zsarnokait. Megértette, hogy ez csak az orosz nép elnyomójának, a cárnak érdeke.
A kormányzó, Golicin herceg kérésére a per titokban, a minszki katonai törvényszék előtt zajlott:
Az ítéletet 1849. augusztus 16-án, a minszki Preobrazsenszkij kaszárnya udvarán hajtották végre – állította Illés, aki azt is megjegyezte, hogy a dokumentumokat a minszki levéltárban fedezte fel, sőt, a másolatoknak is meg kell lennie:
Nem tudom, hogy e történelmi okmány nem esett-e áldozatául a Minszket felégető német banditáknak, de bizonyos, hogy a minszki per okmányainak kivonatos másolata megtalálható a leningrádi Hadtörténeti Múzeum irattárában.
A történet később több, Illés által jegyzett cikkben és írásban – az Igaz Szóban például továbbfejlesztett változatban – is megjelent, sőt, a Fogarasi Bélával közösen kiadott Magyar-orosz történelmi kapcsolatok című, alig félszáz oldalas kötetben (1945) is helyet kapott.
Guszev és társai esete néhány hónap alatt egyre szélesebb körben vált ismertté, és senkinek nem volt oka kételkedni annak valódiságában. Az író épp ezt akarta elérni, hiszen a Horthy-éra erős szovjetellenessége még élénken élt az emberekben, a Vörös Hadseregről pedig – a felszabadítóként való megjelenítéséhez – a valóságosnál jóval pozitívabb képet kellett festeni, ennek pedig a két ország közti múltbéli összefonódások hangsúlyozása is fontos része volt.
Ez persze egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen a szovjet hadsereg katonái által a civil lakossággal szemben elkövetett kegyetlenkedéseknek számos szemtanúja volt, a nők elleni erőszak áldozatainak száma elérte a százezres nagyságrendet – derül ki a CEU történésze, Pető Andrea kutatásaiból, így Illés minél több fronton sulykolta a legendáját, próbálva azt beépíteni a közbeszédbe. 1947 őszén mindezt A Guszev-ügy címmel vékony kötetbe is foglalta, amit előbb a Székesfőváros Irodalmi Intézete, majd az Athenaeum is kiadott. A leginkább füzetnek beillő könyv 1951-ig öt kiadást élt meg, és talán ez jelentette a végső lökést ahhoz, hogy a lényegi mondanivalót az általános iskolák nyolcadik osztálya számára 1949–1951 közt kiadott történelemkönyv is tartalmazta.
A magyarok oldalára álló orosz tisztek története már a totális kommunista diktatúra kiépítése előtt megihlette a kormánytagokat, így 1947. március 20-án a pénzügyi tárcát vezető Rácz Jenő levélben fordult a kommunistákkal szemben álló, de a szovjetekkel való kommunikáció és békés viszony fontosságával tisztában lévő miniszterelnökhöz, Nagy Ferenchez:
Arra gondoltam, hogy amennyiben a Kisgazdapárt egy gesztust akarna csinálni a szovjet–magyar barátság felé, ezt nem tehetné szebb formában, mintha akciót indítana aziránt, hogy Guszev százados és társainak a hamvait hozzuk Magyarországra a szabadságharc 100 éves évfordulóján, és itt valamilyen díszes helyen helyezzük el, ha pedig ez nem volna lehetséges, akkor a centenárium alkalmából egy reprezentatív magyar küldöttség utazzék ki ottani sírjuk megkoszorúzására. Azt hiszem, ennél méltóbban és stílusosabban nem fejezhetnénk ki Oroszország iránti érzelmeinket.
A politikus jó ötletnek gondolta mindezt, így a köztársaság-ellenességgel vádolt kormány fejeként a tájékoztatásügyi miniszter Mihályfi Ernőt kérte fel a szükséges lépések megtételére.
Az alig két évvel korábban született legendát ezzel a hivatalos centenáriumi megemlékezések programjába illesztették, 1948 elején pedig egy teljes küldöttség – Mihályfi mellett Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy utódja, Dinnyés Lajos – is Minszkbe utazott, hogy koszorút helyezzenek el a síron, ami az ismert okokból egyszerűen nem létezett, így propagandafotók sem készülhettek a fontos eseményről.
Ez persze egy pillanatra sem vetette vissza a Guszev-legenda terjedését, sőt, a szovjet-magyar barátság kiépítésében fontosnak szánt történetet még inkább be akarták vezetni a köztudatba: ennek legfontosabb lépéseként a kivégzés századik évfordulóján a Magyar Néphadsereg Politikai Csoportfőnöksége és a fővárosi vezetés közösen utcát akart elnevezni a katonáról. 1949-ben zárt körű művészeti pályázatot írtak tehát ki egy, a leendő utcában elhelyezendő tábla ügyében, és az átnevezendő utca helye is biztossá vált: a Nagy-Budapest Pártbizottság 1949. augusztus 1-jei előterjesztésében a Sas utcát ajánlotta erre a célra, mivel az
a város forgalmas részén fekszik, másrészt a Szabadság-térre nyílik, tehát az utcák elnevezése szempontjából úgynevezett „szabadságharcos negyedben” van,
hiszen a környéken Aulich Lajos, Kiss Ernő, Nagy Sándor és Vécsey Károly is kapott utcát – írja Vörös tanulmánya.
A Mikus Sándor által megálmodott, kőkeretbe kerülő bronz dombormű végül időben elkészült, augusztus 17-én pedig a honvédség díszszázada, egy szovjet tiszti küldöttség, valamint számos magyar tábornok, MDP-tag és külföldi vendég jelenlétében, az Illés által leírt Guszev-idézetek felolvasása után lerántották róla a Kossuth-címeres leplet, ami mögött a résztvevők a magyar honvédeket a szuronnyal érkező cári erők ellen saját testével védő kapitány képével, valamint a következő (helyesírási hibákkal tarkított) szöveggel találkoztak:
A Nehézipari Minisztérium falára került ábrázolás újabb szálat vitt a történetbe, hiszen azt sugallta, hogy a katonák eljutottak Magyarországra, ahol aztán a forradalmárok oldalára álltak. Illés leírásában erről szó sem volt, sőt, az író szerint a kapitány és társai még az Orosz Birodalomban próbálták meggyőzni társaikat arról, hogy amit tesznek, az nem helyes.
Az ünnepségről szóló sajtóhírek szerint az utca neve innen már Guszev nevét viselte, ez azonban nem volt igaz, hiszen a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága csak 1951. november 9-i ülésén hagyta jóvá az átnevezést, az utcanévtáblák pedig közel negyven éven át hirdették a férfi emlékét, akiről elég korán kiderült, hogy sosem létezett, ez azonban senkit sem zavart igazán, sőt, a szovjet vezetésben „magyarszakértőnek” számító Anasztasz Mikoján (1895–1978), a Minisztertanács elnökhelyettese egyik, 1956-os magyarországi látogatása alkalmával is elismerően beszélt róla:
Történelmi dokumentumok tanúsítják, hogy sok tisztet és katonát ítéltek el azért, mert nem voltak hajlandók harcba indulni a magyar forradalom ellen. Nagyon örülünk, hogy a magyar elvtársaink ezt tudják és értékelik. Budapesten van egy utca, amelyet Guszev kapitányról neveztek el. Guszev kapitány nyíltan kijelentette, hogy ő és bajtársai nem támogatják az orosz cárizmus lépéseit, amelyeknek célja a magyar forradalom elfojtása volt. Nyíltan kijelentették, hogy az orosz népnek nem szabad a szabadságszerető magyar nép ellen harcolnia. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint Guszev kapitány önfeláldozóan beszélt erről a bíróság előtt a vizsgálat során is, és a cári hóhérok keze által pusztult el, bajtársaival együtt.
Illés szerencséjére a minszki levéltár a háború alatt leégett, a másik hivatkozási forrásként használt orosz író, Janka Kupala (1882–1942) pedig elhunyt, így az olykor a Szovjetunióig utazó, ám végül mindig az író irodájában kikötő kutatók beérték annyival, hogy
Néhány év után egy, a tűzvész előtt ott kutató magyar szakember is feltűnt, aki nyilvánvalóan szintén nem találkozott az ügy leírásával, így Illés új történettel állt elő: e szerint az iratcsomagot ellopta, de Magyarországra való hazatérésekor azt a Magyarországon a szovjet katonai hatalmat megszilárdító Vorosilov marsallra bízta.
Akadtak persze olyanok is, akik már alig néhány évvel a tábla kihelyezése után kételkedni kezdtek a történet hitelességében, és ezt nem csak a történész szakma, de a nagyközönség előtt is nyíltan felvállalták: elsőként jó eséllyel az akkor már két József Attila-díjjal (1951, 1953) büszkélkedő, később egy harmadikat (1983) is begyűjtő író, Szeberényi Lehel (1921–1998) tett így, aki 1961-ben számos irodalmi lapban megjelent, Guszev kapitány című vicces karcolatában tett fel fontos kérdéseket.
A mű a hetvenes évek végén bukkant fel újra a lapokban, Illés halála után egy évvel azonban a Kortárs című lap (1975/9.) emlékezett meg róla egy interjú részeként:
Mióta Szeberényi Lehel Kancsal Krónikájában szertefoszlatta Guszev kapitány legendáját, amiért Illés Béla bácsi meg is neheztelt rá, kicsit mosolygunk Béla bácsi tréfáján. Nem így az idegenvezetők számára nemrég kiadott kötet szerkesztői: „Az orosz cári tiszt rokonszenvvel viseltetett a magyar szabadságharccal. (!) 1849. augusztus 16-án kivégzik. Személyét Illés Béla népszerűsítette.” Írjuk le ez egyszer a Kortárs hasábjain: Guszev kapitány nem létezett. Az idegenvezetők se állítsanak róla mást. De neve jelkép, mert – ahogy Béla bácsi mondaná, Sz. L. átírásában — „akkov is léteztek más ovoszok”, akik át is álltak a negyvennyolcas magyarokhoz, s az ő emlékük jelképe Guszev kapitány.
Szeberényi az Új Tükörben való 1979. szeptemberi újraközlés mintegy előszavaként még többet megosztott a történet utóéletéről:
Kivívtam Béla bácsi neheztelését. S tán pörölye agyon is sújt, ha Hidas Antal és Lengyel József le nem csapolják haragját, s védő karjukat ki nem terjesztik fölém. Ők nagyon jól tudták, hogy Guszev nem létezett. De Béla bácsi nem akart erről tudni. És ha meggondolom, igaza is volt. Az író – a vérbeli –, mint a gyermek, gyönyörű hazugságait, helyesebben: álmait nagyon magas hőfokon, ahol a mennyiség már minőségbe csap, maga is igaznak hiheti. Minthogy igaz is valahol egy másik szférában. S megette a fene, ha nem kel életre, amit megálmodtunk, s papírra vetettünk. Ám Béla bácsi hőse olyannyira élni kezdett, hogy már valóságos létezéséhez se fért kétség. Írója előtt sem. Különösen, amikor már nimbuszát is ápolni kezdték – hivatalból is, utcát nevezvén el róla. Melyik író bolond, hogy ily szép földi karriert megvonjon a maga teremtette hőstől, a maga tányérjába utólag beleköpjön, kivonva hősét a forgalomból. Annyi gyöngeség igazán megengedhető az írónak, hogy ezt elfeledje megtenni. Miképp Béla bácsi is inkább meggyőzte magát, hogy Guszev valóban élt, a lelke nyugalmáért. […] Béla bácsi nem volt haragtartó. Alig várta az alkalmat, hogy megbocsásson. […] A „Guszev kapitány” tehát nagy vihart kavart a maga idejében. A Guszev utcát azonban nem söpörte el. Ma is áll, miként az erősen megépített műalkotások, melyeket inci-finci viharocskák meg se rezzenthetnek, nemhogy letöröljenek utcatáblákról. De most már azt mondom, ne is töröljék. Hiszen utcát nemcsak hajdanvolt személyek kaphatnak, kik léteztek is; mesehősök éppúgy, noha sose léteztek, csak a képzeletben. Ám, mire mesehősként világra jöttek, magukba zárták a névtelen minták seregét, hogy sokak igazságát fejezzék ki egymaguk, a szintézis ünnepi pajzsára emelvén fel a porból. A Guszev utcának, ha másképp nem, így van létjogosultsága. Miként, mondjuk, egy Szindbád fasornak, János vitéz rakpartnak, vagy éppen Háry János krt.-nak.”
Az utca átnevezésének lehetősége egészen a szocializmus végéig nem merült fel igazán komolyan: az V. kerületi Honismereti és Helytörténeti Munkabizottság végül 1987. március 18-án kérte először a név megváltoztatását, hiszen a kapitány nem létezett, a név pedig semmiféle várostörténeti emlékhez nem kapcsolódik, így a két évszázadon át használt Sas, vagy Két Sas utcanév visszaállítását szorgalmazták, utóbbit előnyben részesítve.
Az V. Kerületi Tanács ezt a javaslatot nem fogadta el. Belátták ugyan, hogy a kapitány nem létezett, de a pártbizottsággal együtt arra a következtetésre jutottak, hogy Budapesten így is szép számmal léteznek „költött utcanevek”, a történelemben pedig több Guszev is feltűnt, akikre felnézhetünk – köztük a hetven fős magyar partizánegység parancsnokaként Csehszlovákiában a német megszállás ellen harcoló Gleb Guszev, vagy épp a Magyarországon is többször járt Pjotr. A. Guszev, a moszkvai Bolsoj, majd a Kirovi Balett igazgatója –, így az átnevezés teljesen felesleges, főleg, hogy a két sasról vagy a sasról a magyaroknak „a Habsburg-dinasztia által uralt, népelnyomó” Osztrák-Magyar Monarchia időszaka jut majd eszébe.
A rendszerváltás persze mindent átírt, így harminc évvel ezelőtt, 1990 júniusában megszületett a döntés: a Guszevből újra Sas utca lett, noha az emléktábla öt éven át még a helyén maradt.
A történetet 2017-ben Árulók címmel tévéfilm örökítette meg, amelyben Illés lánya, Tatjána ered a történet nyomába.