Zacher a Mandinernek elmondta: a munkája miatt kevés időt tölt karanténban, alapvetően jól érzi magát, bár kicsit fáradt épp egy harminchat órás ügyelet után. Jelenleg a hatvani sürgősségi osztályon dolgozik az egyik barátja – az osztály vezetője – hívására. E mellett, lassan már két éve, mentőzik is.
Időm, mint a tenger, természetesen idézőjelben: ugyanúgy elfoglalt vagyok, mert többet tudok pörögni a szakmával. Most erről szól az életem
– mondta, hozzátéve: „sürgősségi orvos vagyok, ott kell lenni, dolgozni kell és pont. Részben azért, mert szeretem a munkámat, részben azért, mert ez pontosan olyan időszak, amelyre az ország és mi sem vagyunk felkészülve. Ez alatt most nem az egészségügyi készültséget értem, hanem azt, hogy, mint mondtam, ilyen helyzetet még nem éltünk át. Azzal együtt, hogy új a szituáció, mégsem olyan, mint mondjuk egy földrengés vagy háború, amikor elpusztul az infrastruktúra is.”
Zacher szerint is a legfontosabb tennivaló jelenleg az izoláció. Ehhez viszont szükség van a lakosság együttműködésére, amit nem mindig érzékel. Szerinte folyamatosan kommunikálni kell az emberekkel, elmagyarázni nekik a karantén fontosságát ötször, tízszer, százszor.
„Nagyon érdekes, hogy milyen társadalmi szokások lehetnek összefüggésben a járvány terjedésével. Olvastam egy európai statisztikát a vécéhasználat utáni kézmosásról. Míg Magyarországon az emberek 83 százaléka él vele, addig Olaszországban ez az arány nem éri el, Spanyolországban pedig alig haladja meg a 60 százalékot. Hol van most a legsúlyosabb járványügyi helyzet? Spanyolországban és Olaszországban. Magyarán szólva olyan alapvető dolgok, mint a kézmosás hiánya hozzájárul a betegség elterjedéséhez – persze nemcsak ettől van járvány, de ezért is. Másik ilyen érdekes statisztika, hogy Európán belül Olaszországban és Spanyolországban él a legtöbb 15–29 év közötti fiatal a szüleivel. Több generáció lakik együtt, komolyak a családi kötődések és a hétvégi mobilitások is. A harmadik érdekes statisztika: míg korlátozás nélkül, normál esetben 30 nap alatt 450 embert tudnék megfertőzni, addig, ha csak ötven százalékkal redukálom a mozgásom, ez a szám ötven alá csökken. Ha pedig 75 százalékkal venném vissza az érintkezéseimet, mindössze tíz embert tudnék veszélybe sodorni.
Zacher szerint ugyanakkor nagyon fontos, hogy nem szabad pánikot kelteni, mert tudományosan bizonyított, hogy a stressz-szituáció gyengíti az immunrendszert. Különösen karantén idején, amikor az emberek kénytelenek összezárva létezni. Pláne azoknak nagyon nehéz most, akik valamilyen függőséggel küzdenek.
Ha eddig az alkoholistánk dolgozott valahol, ahol kifizették, minden nap megitta a maga söröcskéjét és töményét. Mostanra lehet, hogy megszűnt a munkája. Biztos van tartalék 15 milliója a bankban? Miből fogja megvenni a két deci töményét? Semmiből. Elvonási tünetei lesznek. Kit fog terhelni? Az egészségügyi ellátórendszert. És ez a helyzet nem jövő hétre fog megoldódni, hanem két vagy három hónap múlva. Az újraépítkezés sem varázsütésre történik majd: nem az lesz, hogy egyik pillanatban mindenki alszik, majd amikor a királyfi megcsókolja Csipkerózsikát, mindenki felébred.
Hogy mennyi beteg lesz, és el tudjuk-e majd látni őket, azt nem tudja megjósolni. Nagyon reméli, hogy elkerüljük, amit Olaszországban megtapasztaltak az orvosok: hogy több beteg közül kelljen kiválasztani, melyiket teszik lélegeztetőgépre, és melyiküknek nem jut esély. „Ezek hihetetlen kemény döntések. A járvány elharapózásának elkerülése azon múlik, hogy most, a csoportos megbetegedések fázisában mennyire tartják be az emberek a karanténkorlátozásokat. Nagyon sok múlik ezen a fegyelmen.”
Mint ahogy sok múlik azon is, hogyan fogjuk túlélni a bezártság okozta helyzetet. A karantén Zacher szerint nem a „hú, lesz időm aludni, olvasni, sorozatot nézni” történetről, hanem arról szól, hogy két hónapig nem fogunk tudni bemenni dolgozni, de ki sem az utcára, és a haverokkal sem sörözhetünk, focizhatunk. Vagyis: tényleg be leszünk zárva.
Arra a kérdésre, hogy kissé megtörtnek látszik, azt felelte:
Nem vagyok az. Sőt! Meg fogjuk oldani.
Hozzátette, rengeteg orvos és szakdolgozó között megfordul, és azt látja rajtuk, hogy elfogadták: meló van, és nem lelkizgetnek.
Beszélt arról is, hogy felemelő érzés hallani esténként az egészségügyi dolgozóknak járó tapsokat.
A köszönet nem csak nekünk, hanem sokaknak, például a kereskedelemben dolgozóknak is szól, akik szintén helytállnak, csak másképp. Nekik köszönhetően tudunk vásárolni, van mit enni. Mi ott tudunk helytállni, amihez mi értünk: próbálunk gyógyítani. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a járvány jelenléte nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve senki nem kap infarktust, senkinek nem lesz tüdőembóliája, és senkit nem üt el az autó. Ezek a betegek a koronavírusos fertőzöttekkel együtt jelen vannak az ellátórendszerben, vagyis a járvány mindezek felett ró nagyon komoly pluszfeladatot ránk.
Arra azonban nem tudott választ adni, vajon mikor kaphatnak nagyobb anyagi elismerést az egészségügyben dolgozók.
Nem tudom megmondani. A jelenlegi helyzet nem alkalmas arra, hogy nagyobb fizetést kérjünk, és nem is olyanok az egészségügyi dolgozók. Bízzuk az ország vezetőire, hogy ezek után meglesz-e bennük a szándék arra, hogy egy rezidens legalább keressen annyit, mint egy árufeltöltő
– fogalmazott Zacher Gábor.
Kiemelt kép: MTI Fotó: Mohai Balázs
