Az a vicc megvan, hogy Marilyn Manson találkozik legnagyobb rajongójával, és megkérdezi tőle, hogy hívják, mire ő azt feleli: III. János Pál pápa? Na és az, amikor ugyanez a pápa Sharon Stone-t kérleli arra, hogy véletlenül se vesse keresztbe a lábait a jelenlétében, mert nem akar kísértésbe esni? De azt a híres képet azért csak ismerik, hogy a csodálatos testű XIII. Piusz aranyló fecske fürdőnadrágban vonul a tengerparton, miközben Instagram-modell kinézetű, bikinis apácák röplabdáznak körülötte…
Ha esetleg mégsem, eláruljuk, hogy ezek a jelenetek mind az Oscar-díjas Paolo Sorrentino HBO-s sorozatában, Az új pápában láthatók, amelyben Jude Law és John Malkovich vívódik hosszasan Szent Péter trónján. A tömjénfüstöt sűrű melankóliával, trendi popzenével, bizarr látomásokkal és szexuális túlfűtöttséggel vegyítő sorozat csak a legfrissebb bizonyítéka annak, hogy a filmesek fantáziáját mennyire izgatják mostanában a Vatikán, az egyház, és úgy általában a vallás ügyei.
Sorrentino már 2016-ban, a mostani sorozat előzményeként szolgáló Az ifjú pápával rátalált erre a vonulatra, de azóta versenytársak is akadtak, hiszen a Netflix is beszállt a buliba: először az Oscar-jelölt A két pápával járták körül a Vatikán évezredes dilemmáját, majd jött a Messiás című sorozat, amelyik azzal a gondolattal játszott el, hogy vajon miként reagálnának a tömegek Jézus második eljövetelére a 21. században. Nem triviális, hogy felgyorsult, startupokkal és szelfikkel teli világunkban mitől lett olyan érdekes az egyház, ez a kétezer éves, ódivatú óriásvállalat, ahol gyakran arany stukkókkal és latin frázisokkal fedik el a mondanivaló hiányát. A mostani tévés reneszánsz azt sugallja, hogy épp a lenyűgöző ellentmondásaiban rejlik a válasz:
- múlt vs. jelen
- spiritualitás vs. fényűzés,
- hagyomány vs. reform,
- anyagi érdekek vs. az üdvösség örökérvényű kérdései.
Az egyházat ezek a belső konfliktusok avatják olyan hálás témává, a hit kérdései ráadásul különösen izgalmassá válnak válságok idején, amikor meginognak az addig érvényes világmagyarázatok, és öles léptekkel tartunk a teljes elbizonytalanodás felé. És az nem nagyon lehet kérdés, hogy jelenleg egy elbizonytalanodó világban élünk. A hidegháború lezárulása óta ugyan teljes generációk nőttek fel nyugaton abban az andalító tudatban, hogy a történelem már véget ért, így többé nem jöhetnek zsarnokok, véres forradalmak, értelmetlen háborúk és egyéb irracionálisnak tűnő fordulatok, az egyetlen kínzó társadalmi kérdés pedig az marad, hogy vajon elég gyorsan növekszik-e a kényelmünk, vagy el kell viselnünk a megaláztatást, hogy jövőre is ugyanazt a telefont használjuk, mint idén. Hogy ez mekkora tévedés volt, azt a brexittől Donald Trump megválasztásáig egy sor váratlan esemény dörgölte az orrunk alá. Akit ez se győzne meg arról, hogy történelmi időket élünk, annak ott az a tény, hogy két pápa lakik egyszerre a Vatikánban, amire utoljára 700 éve volt példa.
A két pápa
Ezt a szokatlan, paradox helyzetet dramatizálja a Netflix tavalyi filmje, A két pápa, amely XVI. Benedek máig rejtélyes lemondásának okait próbálja megfejteni. A sztori szerint a keményvonalas, konzervatív egyházfő, Ratzinger, a pápai nyaralóba hívatta magához argentin riválisát, a reformista Jorge Mario Bergogliót. Itt zajlott le köztük az a mély, napokig tartó beszélgetés, aminek végén megszületett a 21. századi egyház legfontosabb döntése: Ratzinger ráadásul nemcsak a lemondása tervét közölte a vele minden fronton vitában álló bíborossal, de őt jelölte ki utódjaként. Közben még országos cimborák is lettek, közös tangót lejtve a Vatikán udvarán, majd együtt szurkolva végig az argentin-német vb-döntőt a tévé előtt.
Ebből az alapvetésből persze szinte semmi nem igaz ebben a formában: a találkozás nem történt meg a valóságban, XVI. Benedek aligha szemelte ki utódjának a vele szembe helyezkedő Bergogliót, a meccset pedig már csak azért sem nézhették együtt, mert Ferenc pápáról maga a rendező is elismerte, hogy nem annyira a fociért, inkább a Forma-1-ért rajong (olyannyira, hogy két éve meg is áldott egy versenyautót a Vatikán udvarán).
Kettejük karakterbeli kontrasztjának viszont bőven van alapja, és az ebből fakadó jellemkomikumot ügyesen játssza ki Fernando Meirelles filmje, és persze Anthony Hopkins (Ratzinger) és Richard Pryce (Bergoglio) zseniális alakítása. Már első találkozásuk a Vatikán mosdójában is tökéletesen skicceli fel a kettejük közt feszülő, egyháztörténeti jelentőségű ellentétet:
– Melyik zsoltárt fütyülte?
– A Dancing Queent.
– feleli a kérdésre a pápaválasztás szünetében fütyörésző Bergoglio, majd Ratzinger értetlenkedését látva, gyorsan hozzáteszi: ez nem az Ószövetség, hanem egy bizonyos ABBA nevű zenekar slágere. Nyilván ez sem történt meg, a jelenet mégis frappánsan összegzi a kettejükről kialakult képet, amire egész dramaturgiáját építi a film: egyik oldalról ott a merev, humorérzék nélküli, racionális és konzervatív német, másikról a forrófejű, szerény, heves és forradalmi szellemű dél-amerikai sztereotípiája. A kettőt összeeresztve megkapjuk a spirituális Stan és Pant, akik épp attól olyan szórakoztatóak, hogy annyira ütik egymást. Végül azonban sikerült közös nevezőre jutniuk.
A két pápa tehát nem annyira egy valós esemény megfilmesítése, inkább didaktikus tanmeseként értelmezhető, amely az egyházak egyik örök dilemmáját csomagolja a történelmi jelentőségű vezetőváltásba.
Ezen a központi kérdésen rágódnak, és természetesen Ratzinger képviseli a makacs hagyományőrzést, a szenvedélyes Bergoglio pedig a reformok szükségességét. „A korszellemmel házasodó egyház, hamar megözvegyül” – hangzik a konzervatív intés, mire jön a válasz, hogy a Vatikán végleg elveszti jelentőségét, ha nem halad a korral, és képtelen reagálni a mai problémákra. „Muszáj változni” – szól a reformer tételmondat, de erre sem késik a csattanós riposzt: a változás mindig megalkuvás is egyben, az egyháznak pedig nem az a dolga, hogy trendi legyen, hanem, hogy az örök igazságot képviselje. Ezek ugyan kissé elvont és helyenként papírízű párbeszédekben kibomló, de fontos és létező viták, ám A két pápa sajnos elveszi az élüket a szirupos fináléval. A film ugyanis képtelen ellenállni annak, hogy hollywoodi mintára, kedélyes buddy movie-t kerekítsen kettejük elképzelt viszonyából, így ahelyett, hogy nehéz kérdésekkel hagyná magára a nézőt, szívmelengető cukiskodásban oldja fel a kibékíthetetlen teológiai szembenállást.
A két pápa legnagyobb ferdítése számomra épp ebben állt. Mert az egy dolog, hogy szabadon bánik az életrajzi tényekkel, ettől egy másik szinten még lehetne hiteles egy játékfilm. Sokkal komolyabb probléma, hogy Anthony McCarten forgatókönyve személyes kérdéssé degradálja a rendszerszintű problémák megoldását. Ratzinger és Bergoglio ugyanis nemcsak hevesen vitáznak, de végül kölcsönösen meggyóntatják és feloldozzák egymást a Sixtus kápolnában – azt sugallva, hogy itt az ő lelki megtisztulásuk az egyetlen valódi kérdés. Persze elejtenek egy-két mondatot a vatikáni bankról, a gyerekmolesztálásokról és a kíméletlen Kúriáról, ami könnyen bedarálhatja a hozzá nyúló pápa kezét, de összességében világos a képlet: a megfelelő vezető a puszta jelenlétével instant happy endet hoz az egyház és a szenvedő emberiség számára. A film az illúziót táplálja ezzel, mintha egy gigantikus, belső konfliktusoktól feszülő és súlyos szerkezeti problémákkal terhelt intézmény jövője tényleg két ember őszinte beszélgetésén dőlhetne el. Az már nem különösebben érdekli, hogy a jó szándékot hogyan lehet átültetni a valóságba, és ehhez milyen kompromisszumokra, szövetségekre és politikai játszmákra van szükség.
Az mondjuk jó kis reklám volt a Netflixnek, hogy a bemutató után a valóságban is felvillant a konfliktus lehetősége a két pápa között a cölibátus megítélése kapcsán. A valóság összetettségét bizonyítja azonban, hogy a sokszor liberálisként brandelt Ferenc a konzervatív álláspont mellett tette le a voksát, és ellenezte a papi nőtlenség szabályainak bármiféle enyhítését.
Az új pápa
A felszínen Paolo Sorrentino pápás sorozata is nagyon hasonló kérdéseket feszeget, csak egy bölcs dramaturgiai döntéssel messzebbre rugaszkodik a valóságtól. Itt is megtörténik a nagy találkozás, miután az első évad végén kómába esett, szentként tisztelt XIII. Pius (Jude Law) felébred a kórházban és találkozik az éppen regnáló pápával, III. János Pállal (John Malkovich). És itt is központi kérdés, hogy összeegyeztethető-e a megújulás igénye a hagyományok őrzésével. A brit arisztokratából lett III. János Pál a középutat keresi. Épp a katolikus melegházasságért lobbizó Sharon Stone-nak fejti ki, hogy a Biblia nem iPhone, amit havonta frissíteni lehet, így ne is számítson forradalmi bejelentésekre. Egy ponton mégis azt fontolgatja, hogy egy mozdulattal feloldja a papi nőtlenséget, mert így tudná leghatásosabban mérsékelni az egyházi pedofil-ügyek jövőbeli számát.
Már ebből is látszik, hogy az HBO-sorozat pápai szerepmodelljei sokkal komplexebbek, mint Meirelles filmjében. A Jude Law által alakított fiatal, amerikai, modell kinézetű és a szabályokra fittyet hányó XIII. Piusról már az első évadban kiderült, hogy hiába tűnik újítónak, sok kérdésben ultrakonzervatív álláspontot képvisel, és olykor dörgedelmes beszédekkel ostorozza a hívőket, hogy elfeledkeztek Istenről, miközben egymás társaságát keresték. Mindezt sötét sziluettként nyilatkoztatja ki a Szent Péter téren, ő ugyanis abban hisz, hogy az egyháznak nem szabad feladnia archaikus titokzatosságát, hiszen épp sokkoló korszerűtlenségében rejlik a legnagyobb ereje. Ha az egyház emberarcúvá és barátságossá válik, elveszti jelentőségét. Betagozódik a mindennapok világába, ahelyett hogy a hit nagy, örök és megválaszolhatatlan kérdései irányába ösztönözne minket. Sorrentino Az új pápában tovább bővíti képzeletbeli panoptikumát, itt akad olyan pápa is, aki épp a keresetlen hétköznapiságból és gyengeségei kimutatásából igyekszik brandet építeni, mint a bátyja halálát gyászoló, depressziós és heroinista III. János Pál.
Márpedig a brand nagyon fontos tőke, mert azt mindegyik pápa elég hamar megérti, hogy hadsereg és valódi ország híján épp az általuk közvetített képben rejlik az igazi hatalom. A szépségét kíméletlenül kihasználó XIII. Piusz és a vívódó természetű III. János Pál is hamar rájön a mémmé válás fontosságára, és végső soron el is érik céljukat: szakrális influenszerekké válnak. Hogy ez a valóságban is elkerülhetetlen, arra Ferenc pápa az élő példa, aki nemcsak a Twitteren nagyon aktív, de a jobb és rosszabb pillanataiból lepárolt mémek is gyakran söpörnek végig az interneten és a sajtóban, növelve vagy csökkentve az egyház pillanatnyi népszerűségét.
A sorozat elsőre meglepő, de tulajdonképpen logikus alapvetése az, hogy egy fiatal, szexi és karizmatikus pápánál nem létezhetne nagyobb influenszer ezen a világon. Persze ahogy szinte Sorrentino minden eddigi filmjében, itt is az eredendő szeretethiány és az ebből fakadó melankólia szervezi a cselekményt. XIII. Piuszt a szülei hagyták magára, III. János Pál pedig ikerfivére halálát képtelen magának megbocsájtani, de szinte minden szereplőnek van valami hasonló traumája. Ezt a lelki űrt pedig sokszor bűnös élvezetekkel próbálják betömni, ami a rendezőnek bőven ad lehetőséget filmes mániái hosszas felidézésére: kiüresedett szex, lila halogénkereszt alatt vonagló apácák, bűntudat és különféle szenvedélybetegségek minden mennyiségben. A szakrális és profán közötti kontraszt eleinte izgalmas feszegetése egy idő után viszont elfárad, onnantól kezdve ezek a klipszerű betétek inkább csak megakasztják a sokkal izgalmasabb párbeszédeket és látomásos jeleneteket.
Sokan voltak kíváncsiak arra, hogy az egyház vajon mit szól a sorozathoz. A Vatikán sokáig hallgatott, ám az első évad bemutatása után egy évvel lejött egy kritika a vatikáni folyóiratban, amely ugyan frivolnak és groteszknek nevezte Az ifjú pápát, de a legkevésbé sem átkozta ki, sőt inkább visszafogottan dicsérte. Sorrentino amúgy állítása szerint kifejezetten csodálja az egyháznak ezt a lassúságát. Nem kapkodják el a dolgokat, hanem megvárják, amíg kissé letisztul a kép, és csak akkor mondanak véleményt. Egy interjúban arról is mesélt, hogy amikor a Vatikánban járt, ugyan senki nem hozta szóba direkten a témát, de többen kacsintottak rá cinkosan, mintha így akarták volna tudtára hozni, hogy nézik és szeretik a sorozatát.
Messiás
A fentiektől némileg elüt, de a popkulturális trendbe nagyon is illeszkedik a Messiás című sorozat, ami januárban debütált a Netflixen. Nem összetévesztendő a szintén netflixes brazil vígjátékkal, a Krisztus első megkísértésével, ami azzal verte ki a biztosítékot világszerte sok politikusnál – többek között Rétvári Bencénél –, hogy melegként ábrázolta Jézust. Azért a Messiás is váltott ki némi felhördülést, főleg a Közel-keleten. Az alkotók ugyanis abból a kérdésből indultak ki, hogy mi lenne, ha az evangélium eseményeit nem mindig csak az évezredek biztonságos távolából közelítenénk, hanem egyszer végre jelen időben élnénk át újra, hogy valaki csodákat tesz, és Isten fiaként reklámozza magát.
A Messiás alapvetően ilyen kérdéseket feszeget, miközben az iszlám és a keresztény fanatizmus is megkapja tőle a magáét: Al-Massih, a fiatal, karizmatikus próféta a polgárháborús Szíriában kezdi meg felemelkedését, de aztán Izraelen és Texason keresztül egészen a Fehér Házig vezet az útja. Eddigre már milliók követik, a vallási és világi vezetők pedig egyaránt félnek tőle, vagy nyíltan az ellenségüknek tekintik.
A műfaji logika azonban sajnos itt is bedarálja az izgalmas kérdésfelvetést. A cselekmény eleinte ügyesen lebegteti, hogy vajon valódi csodákat vagy mesteri szemfényvesztést látunk, de menet közben egyre erőltetettebbé válnak a fordulatok. Az évad végére sajnos a tévés kémthrillerek sablonjai teljesen maguk alá nyomják a kiváló alapötletet, a szokásos titkosügynökös kavarásoknak adva át a terepet a vallási és szocálpszichológiai dilemmák feszegetése helyett. Kellemesen izgulni még ezután is lehet az epizódokon, de már nincs valódi tétje annak a kérdésnek, hogy hívőként, ateistaként vagy gnosztikusként mihez kezdenénk vajon, ha az Instagramon hirtelen trendingelni kezdene Krisztus második eljövetele.
Kiemelt kép: HBO
