Koronázásának napján, 1661. április 22-én hivatalosan is London földjére lépett II. Károly angol király, és a monarchia visszaállítását felvonulással ünnepelték meg. A tiszteletére épített diadalívnél egy Lázadásnak beöltöztetett alak állította meg. A Lázadást szolgálóleánya, Zűrzavar kísérte, aki az alkalomhoz illően fordítva vette fel a ruháját. A Lázadás „a Pokol leányának, a Sátán legidősebb gyermekének” nevezte magát, és örvendezett a polgárháborúból fakadó káosz miatt. Végül díszes öltözetű alakok kergették el: a Monarchia és társnője, a Hűség. A Monarchia azt kérte, Károly jöjjön a városba, majd azt állította, hogy ő a legjobb államforma, és megígérte, hogy megszünteti a viszályt.
1660 elején, alig egy évvel e jelenet bemutatása előtt még nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer véget érnek a kaotikus állapotok. Az 1630-as évek végét követően Angliát, Skóciát és Írországot felkelések és elkeseredett polgárháborúk dúlták. A legutóbbi „zűrzavar” egy sikertelen katonai puccsot takart, a Londonban és más városokban kitört zavargásokkal egyetemben.
A polgárháború csaknem 20 évvel korábban kezdődött, amikor I. Károly megkísérelte ráerőszakolni politikáját vonakodó alattvalóira, mivel vallási reformjai határozott ellenállást váltottak ki az emberekből. Károly nem vette figyelembe a királyi hatalom hagyományos korlátait (például a tanácskozást a parlamenttel), és 1642-ben katonai erővel kívánta térdre kényszeríteni az angol parlamentet. A három királyságot háborúk dúlták. Angliában a hadsereg beavatkozott a kormányzásba, és eltávolította a parlamentből azokat a képviselőket, akik tovább akartak tárgyalni Károllyal. 1649-ben a megosztottság elmélyült, amikor a hadsereg és a Westminsterben maradt képviselők bírósági tárgyalást rendeztek, és a saját népe elleni árulás vádjával elítélték, majd kivégezték a királyt. A lefejezés nem csupán a királypártiakat rémítette meg, hanem a parlament hívei közül is sokakat elidegenített.
Növekvő zűrzavar
Az 1650-es évek során a köztársasági kormánnyal való kísérletezés keretében részint az angol parlament, részint a hadsereg frakciói küzdöttek a hatalomért. Skócia és Írország Oliver Cromwell irányítása alatt állt. A háborúkhoz vezető feszültségek mellett temérdek más kérdés is táplálta a viszályt: többek között a hadviseléssel szerzett birtokok szétosztása, a katonáknak járó zsold, a hadsereg és a parlament közötti hatalmi egyensúly.
Az 1660-as évek elején névleg az úgynevezett „csonka parlament” volt hatalmon. Azért hívták így, mert csak azok a parlamenti képviselők voltak a tagjai, akik I. Károly kivégzéséhez is asszisztáltak: a nem túl hízelgő név a tisztelet hiányát jelezte. Sok választókerületnek nem maradt képviselője, aki szót emelt volna az érdekében, és a parlamentet széles körben alkalmatlannak tartották a nemzet képviseletére. A londoni tanoncok is azok közé tartoztak, akiknek nem volt ínyére a parlament. A tél elején, amikor a hadsereg tisztjeinek egy csoportja magához ragadta a hatalmat, kérvényt írtak annak érdekében, hogy legyen ismét „szabad parlament”, azaz megszorítások nélküli, új választásokat követeltek.
A „szabad parlament” iránti igény tovább erősödött, amikor a hadsereg 1659. december 5-én a tiltakozók közé lőtt, és a sortűznek számos áldozata volt. A londoni városi tanács, a város választott irányító testülete úgy döntött, hogy a „csonka parlamenttel” szemben a tiltakozók oldalára áll. A megyék képviselői, a céhek tagjai és az „úriemberek” csoportjai valamennyien a parlamenthez vagy a hadsereg vezetőihez küldött petíciókban ismertették elképzeléseiket. Sok petíciót egyenesen a leghatalmasabb tábornoknak, George Moncknak címeztek, aki seregével Skóciából London felé vonult. A hadvezér szándékai ekkor még nem voltak világosak.
Amikor Monck a fővárosba érkezett, először úgy viselkedett, mintha a „csonka parlament” oldalára állna: követte a parlament utasításait, és letartóztatta annak ellenfeleit. Február 11-én Monck hirtelen megforgatta a köpönyegét, és azt követelte, hogy a parlament sürgősen tartson új választásokat. Ezt azzal indokolta, hogy a „nemzet többségének” erős érzései (itt a szerte az országból neki küldött petíciókra hivatkozott) világossá tette számára, hogy „a nép megbékítésének” nincs más útja. Aznap éjjel az egész város örvendezett, mivel elmúlt a fegyveres összecsapás veszélye.
Károly, György vagy Richárd?
A „csonka parlament” megbukott, de mégsem volt magától értetődő, hogy ezután II. Károly restaurációja következik. Az új parlament hívei közül egyesek csak azért követelték a választásokat, mert túl kockázatosnak látszott nyíltan kiállni a monarchia helyreállítása mellett. Mások számára viszont – akik az új parlament összehívását szorgalmazták – pont ezt jelentette. A parlamenten belül és kívül az emberek egyre csak azt vitatták, mi legyen a következő lépés. 1660 március elején Samuel Pepys ifjú kormánytisztviselő ezt jegyezte föl naplójában:
Jórészt egyetlen emberről beszélnek, csak az a kérdés, hogy az Károly lesz, György vagy Richárd
– vagyis, hogy az állam következő feje II. Károly, George Monck vagy Oliver Cromwell fia, az 1658 és 1659 között lordprotektorként működő Richard legyen.
A Hollandiában száműzetésben lévő Stuart Károly megragadta a lehetőséget, hogy az egység megteremtőjeként lépjen színre – valójában ő volt az egyetlen elfogadható ember mindhárom királyság számára. Áprilisban a hollandiai Bredában kiadott egy deklarációt. Ebben kegyelmet ajánlott „szeretett alattvalóinak” az ellene és az apja ellen elkövetett bűntettekért, és a parlamentre bízta a döntést, hogy kitől tagadják meg ezt a kegyet.
Azok megnyugtatására, akik attól tartottak, hogy Károly visszatérése vallási téren szigorú törvényeket eredményez majd, „lelkiismereti szabadságot” hirdetett. Ezt úgy kellett érteni, hogy akik nem az anglikán egyházat választják, nem szenvednek majd hátrányt emiatt. A parlament hozhatja meg a vallással kapcsolatos törvényeket, mondta Károly. A földbirtokokra vonatkozó jogok vitás kérdéseinek elintézését is a parlamentre hárította.
Kegyelemosztás és keménység
Károly mindenben az ellenkezőjének tűnt, mint az apja: olyan uralkodónak, aki tiszteletben tartja a parlament hatalmát. Jól időzített ígéretsorozata fogékony hallgatóságra talált az április végén összeült új parlamentben. Amikor az alsóház május 1-jén megkapta Károly deklarációját, még aznap úgy döntött, hogy visszaállítja a monarchiát. 1660. május 8-án, Londonban nagy ünnepségek közepette királlyá kiáltották ki II. Károlyt. Ezt az eseményt – ami pár hónappal korábban még elképzelhetetlennek tűnt – a kortársak „csodálatosnak” nevezték. Károlynak 1660 elején könnyű dolga volt, csak hűnek kellett maradnia ígéreteihez, és meg kellett mutatnia, hogy képes megszüntetni a széthúzást.
Károly kezdeti lépései stabilitást vetítettek előre. Az új rezsim a kegyelemosztás révén igyekezett megteremteni az egységet, ugyanakkor megnyirbálta a szabadságjogokat, és büntette az ellenállást. A népszerűséget hajszoló politizálás vezetett a restaurációhoz, mégis ez jelentette Károly számára a fenyegetést. Ezért 1660 júliusában a királyi tanács elrendelte minden olyan újság megszüntetését, amely nem állt a kormány ellenőrzése alatt. Ez egy sor olyan intézkedés kezdetét jelentette, amelyekre azért került sor, hogy csökkentse a belpolitikai hírek nyomtatásban történő terjesztését.
Véres bosszú
Az 1660-as év eleje az új nézeteltérések leküzdését célzó lépéseken túl a régi ellenfelek levadászásának ideje is lett. A parlament negyvenkilenc embert vont ki teljesen az általános amnesztia hatálya alól, mivel szerepet játszottak I. Károly tárgyalásában és kivégzésében. 1660-ban ebből a csoportból tíz embert a hagyományosan az árulóknak kijáró módon végeztek ki: felakasztották, kerékbe törték és felnégyelték őket. Ezt a megtorló jellegű igazságszolgáltatást a háborúk során sokat szenvedett emberek tömege követelte ki. Mindez brutálisan érzékeltette a restaurált monarchia hatalmát. Év végén az I. Károly kivégzésében szerepet vállalt emberek fejét és felnégyelt testrészeit kitették a főváros kapuira és a főbb épületekre.
1661 januárjában egyre több lett az olyan hátborzongató látványosság, ami megmutatta, mi vár a király és a közbéke ellenségeire. Thomas Venner vezetésével az „ötödik királyság” puritán szekta kis csapata lázadást szervezett az evilági monarchia ellen, azt hirdetve, hogy ők „Jézus királyhoz és a kapukon lógó fejekhez” hűségesek. A londoniak elszörnyedtek, és nem csatlakoztak hozzájuk: az „ötödik királyság” híveinek feje nemsokára a királygyilkosok és egyéb bűnözők feje mellé került.
Venner kis csoportja négy napig félelemben tartotta a fővárost, de a lázadás végül Károly uralmát erősítette. Sokak számára a zűrzavar időszakára emlékeztetett, és megerősítette a protestáns „fanatikusokkal” szembeni bizalmatlanságot. A csetepaté nyomán a király kiadta a „lázadó összejövetelek és gyűlésezés” elleni proklamációját, valamint megtiltotta a kvékerekhez és a baptistákhoz hasonló vallási csoportoknak, hogy nyilvános összejöveteleket tartsanak. Károly kormánya 1662 végére néhány, vallással kapcsolatos jogszabállyal megmutatta, hogy képes elbánni bármilyen, valláspolitikája elleni felkeléssel. Mindezt anélkül, hogy nagyobb széthúzást eredményezett volna.
A koronázási ünnepségek kezdetén azért tették láthatóvá a Lázadást és szövetségesét, a Zűrzavart, hogy emlékeztesse a nézőket, milyen veszélyektől menekültek meg. Az előadás mégis azt jelezte, hogy Károly rendszerének ereje nem a nép király iránti szeretetéből fakad, hanem abból a félelemből, hogy visszatér az elmúlt két évtized „zűrzavara”.
A teljes cikk a BBC History magazin új, 2020. februári számában olvasható.
Kiemelt kép: Károly visszatérése Hollandiából Lieve Verschuier festményén. Forrás: Wikipedia
