Tudomány bbc history

Levágták az angol király fejét

Amikor I. Károly angol királyt 1649 januárjában bíróság elé állították, még ellenségei számára is elképzelhetetlen volt, hogy kivégezzék. Napokkal később mégis ugyanezek az ellenségei küldték vérpadra. A BBC History magazin decemberi számának történész szerzője sorra veszi, mi vezetett a tragikus végkifejletig. A cikkből hosszabb részletet közlünk.
Korábban a témában:

A Westminster-palota festett terme a XIII. század csodája volt. De a halványuló festményeket kárpitok fedték; a középkori világ alig hatolt be az újba 1649. január 8-án, amikor a katonai bőrzekébe bújt, vagy egyszerűen puritán öltözéket viselő emberek ültek a kecskelábú asztaloknál, és megvitatták, mi legyen királyuk sorsa.

A király sem lehet érinthetetlen

Két nappal korábban összehívtak egy törvényszéket, amely első ízben idézte maga elé Anglia királyát. Hat éve polgárháború dúlt a királyhoz hű erők és a parlamentiek között; ez szolgáltatta az alapot, hogy megakadályozzák Károlyt a további „zűrzavar, lázadás és megszállás” megszervezésében. Ugyanakkor elvi kérdés is volt: a királynak nem szabad a törvények fölött állnia.

Főként katonatisztek és radikális parlamenti képviselők alkották azt a 135 ítélkezőt, akiket a képviselőház nevezett ki. Közülük ötvenhárman vettek részt az ülésen, beleértve a parlamentiek vezető tábornokát, Thomas Fairfax-et és alvezérét, Oliver Cromwellt.

Károlyt azzal vádolták, hogy „gonosz tervet szőtt az alapvető ősi törvények, valamint a nemzet szabadságjogainak teljes felforgatására, és a helyükbe önkényes és zsarnoki kormányzást vezetett be”. Majd kijelentették, hogy ezek a bűnök maguk után vonják a „példás és megérdemelt büntetést” – más szóval a halált. A végkifejlet nem volt bizonyos.

A király kivégzése külföldi megtorláshoz vagy népfelkeléshez vezethetett. Másrészt, amennyiben Károly elfogadja a bíróság törvényességét, azt is elfogadja, hogy nincs vétójoga a képviselőház döntései felett. Visszatérhetett volna a trónra, a parlamentnek alárendelve, „kivont karddal a feje fölött… [és]… a balszerencsébe beleőszülve”. Cromwell pedig a feljegyzések szerint arra figyelmeztetett, ha a király nem hajlandó kegyelmet kérni, akkor a képviselőház legfőbb hatalmát megerősítendő, „le kell vágni a fejét a koronájával együtt”.

A rossz protestáns

Hogy jutottak idáig? A válaszért az 1550-es évekig kell visszamennünk, amikor Nagy-Britanniának két katolikus királynője volt. A protestánsok, hogy eltávolításukra irányuló erőfeszítéseiket igazolják, úgy érveltek: az uralkodók az emberektől nyerték az uralkodáshoz való jogukat – és az embereknek ezért joguk van ellenállni, sőt meg is ölni azokat, akiket zsarnokoknak tartanak, vagy „rossz vallást” követnek.

Károly protestáns volt, de egyesek szemében ő rosszfajta protestáns volt.

Szépségszeretetében bálványimádó; és mivel ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház uralmát a püspökökön keresztül biztosítsák, pápista is. Uralkodása kezdeti éveiben vezető miniszterei helyette állták a politikája előidézte támadásokat, egyiküket meggyilkolták, a másikat a parlament törvénye alapján árulásért kivégezték. Végül a Károly és a parlament tagjai közötti kölcsönös bizalmatlanság kikövezte a polgárháborúhoz vezető utat.

I. Károly. Forrás: Wikipedia

Elmérgesedett a helyzet

A király meggyilkolása egyelőre szóba sem került. 1642-ben a parlament kijelentette, hogy nem a korona jogos uralma ellen cselekszik, hanem a legnagyobb törvényes felsőség által biztosított hatáskörénél fogva veszi őrizetbe az uralkodót. A kettős cél Károly „megmentése” volt az őt feltehetőleg a hatalmukban tartó gonosz tanácsadóitól, valamint a parlament vezető generálisának szóló megbízás szerint „a király személyének megőrzése”.

De aztán ugyanabban az évben kitört a polgárháború, és ahogy sokasodtak a veszteségek, egyre nőtt a keserűség. 1645-re, mire megalakult az elit parlamenti harci egység, a New Model Army, és Fairfax tábornok agresszívebb vezetésre tért át, ejtették a Károly életének megőrzéséről szóló kitételt. Károly seregeit legyőzték, őt pedig börtönbe vetették.

Per vagy gyilkosság?

Volt még egy hagyományosabb módja az uralkodó elintézésének: a gyilkosság. A középkorban a trónjuktól megfosztott királyok rejtélyes halált haltak a börtönben, amit aztán természetes okok számlájára írtak.

A bírósági tárgyalás egyébként is nehézségeket okozott volna – az angol jog szerint ugyanis az árulást a király ellen szokták elkövetni, nem pedig a király lesz áruló. Így aztán 1647-ben, amikor Károly figyelmeztetéseket kapott, hogy meg fogják gyilkolni, komolyan vette ezeket, és elmenekült a fogságból. Nemsokára újból elfogták, és menekülését a rosszhiszeműség jelének tekintették.

A Károly elleni harag egyre nőtt, mivel az, hogy támogatta a királypárti felkelést, és előidézte 1648-as skót betörést, vérontáshoz vezetett. Egy imaórán Windsorban, az év áprilisában az új típusú hadsereg azt a döntést hozta, hogy „el kell számoltatni Stuart Károlyt”. 1648. december 6-án a hadsereg megtisztította a képviselőházat azoktól a képviselőktől, akik ellenezték a király perbe fogását.

Nyilvános tárgyalás

Addig az egyetlen precedens arra, hogy egy uralkodót törvény elé állítsanak, a Károly katolikus nagyanyja, Stuart Mária skót királynő elleni per volt 1586-ban. Akkor kiforgatták a törvényt, a történelmet és a tényeket, hogy bizonyítsák, a skót uralkodó engedelmességgel tartozik az angol uralkodónak, és így bűnösnek találhatták Máriát a Tudor-házi unokatestvére, I. Erzsébet elleni árulás bűnében. Most újból kiforgatták a törvényt, a történelmet és a tényeket.

A megmaradt képviselőkből álló csonka parlament árulónak nyilvánította az angol királyt, aki „háborút indított a parlament és az angol királyság ellen”.

A Lordok Háza elvetette az indítványt, ezért az ő véleményüket figyelmen kívül hagyták. Fairfax hitte, hogy Cromwell mögötte áll abban, hogy ne végezzék ki a királyt a tárgyalás végén, még akkor se, ha nem hajlandó kegyelmet kérni. Csatában elesni egy dolog; justizmord áldozatául esni meg egy másik. Fairfax most már kezdte sejteni, hogy alárendeltje milyen könyörtelen: ennek eredményeként a továbbiakban nem ment el a bírák gyűlésére. Ugyanakkor nem ellenezte nyilvánosan a tárgyalást, mivel az az imádott mintahadserege szétszakadásához vezetett volna.

Amikor eljött a tárgyalás napja, ugyanaz a hajlíthatatlanság és keserűség uralkodott, ami az előző hét évben a király és a parlament kapcsolatát jellemezte. Károly 1649 januárjának utolsó napjaiban nézett szembe vádlóival, és ez döntötte el a sorsát – valamint az országáét.

Félelem a torokmetszéstől

A bírák, akik Fairfax távozása után is maradtak, a londoni veterán radikálist, John Bradshawe-et választották meg elnöknek, és megegyeztek, hogy a Westminsterben folytatják le a pert. A helyet kitakarították, és egy magas emelvényt építettek a bíráknak a déli végében. Ezen vörös posztóval borított padok álltak, egy magas székkel és egy íróasztallal. Ezekkel szemben vörös bársonnyal borított szék állt – ez volt Károly ülőhelye.

Január 20-án Károlyt az őrség kikísérte a palota melletti szállásáról. Károly pontban délután 2-kor lépett be a Westminster Hallba, a bent ülő bírák melletti ajtón át: sovány, fekete selyembe öltözött alak volt, hosszú, szürke szakállal. Visszautasította a parlament által kijelölt borbély szolgálatait, mert attól tartott, hogy az egy napon elmetszi a torkát.

A tárgyalás. Forrás: Wikipedia

Károly számára a meggyilkolása sokkal valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy halálra ítélik. A bírósági teremőr odavezette a királyt az elkerített területhez, a vádlottak padjához. Károly feltett kalapban állt. A fején tartotta, mintegy emlékeztetve, hogy a bíróságon senki nem egyenrangú vele, és a bíróságon jogilag senki nem lehet a bírája.

Nem értette, hol húzódik a vörös vonal

Felolvasták a Stuart Károly angol király elleni perről szóló törvényt, a királyt azzal vádolták, hogy „zsarnok, áruló, gyilkos és az Angol Nemzetközösség nyilvános és kérlelhetetlen ellensége”.

A vád képviselője, John Cooke, aki Károly jobbján állt, meg akart szólalni, de Károly a vállára koppintott a botjával. „Állj”, mondta. Cooke azon volt, hogy folytatja, de a harmadik kísérletre Károly botja olyan erővel csapott le rá, hogy a bot ezüst vége leesett a földre. Csönd ülte meg a termet. Károly várta, hogy valaki majd felveszi. Senki nem hajolt meg a király előtt, így aztán ő kereste meg.

A király még érvelhetett volna, hogy minden tette önvédelem volt, de nem kapta be a csalit. „Tudni akarom, miféle jogon hívtak ide?” Azt hitte, hogy a halálos ítélettel való fenyegetés csak hazardírozás a királyi hatalmának restaurációjáról folyó alkudozásban, és hogy még van kártyalap a kezében. És igaza volt. Újabb háború érlelődött Írországban, és csak Károly tudta megelőzni. De nem értette, hogy ellenfelei szemében hol húzódik a vörös vonal: először el kell fogadnia az ő bíráskodási jogukat.

Nem hagyott más választást

Bradshawe megkérdezte Károlyt, hogy kér-e kegyelmet. Károly visszakérdezett, hogy miféle hatóság állította bíróság elé. Bradshawe megismételte, hogy a bírák a képviselőház felhatalmazásából ültek össze. „Anglia képviselőháza soha nem volt törvényszék. Tudni akarom, most hogyan lett az”, emelte fel a hangját Károly. Újra és újra kérték, hogy kérjen kegyelmet, Károly újra és újra azt kérdezte, milyen hatóság fogta perbe.

Egyre erősebb lett a nyomás, hogy hagyják abba a tárgyalást. Miniszterek keltek ki a királygyilkosság bűne ellen, a skót, francia és holland követek burkoltan fenyegetőztek azzal, hogy mit fog tenni az országuk, ha kivégzik királyt. Károly végül is skót király is volt, Franciaország királyának a nagybátyja és az orániai herceg apósa.

Károly nem fogadta el a bíróság illetékességét, és ezzel azt tagadta, hogy a képviselőház a legfőbb hatalom a királyságban. Ha Károlyt életben hagyják, az a király fensőbbségének elfogadását jelentette volna, és ez többe került volna, mint a halála.

Nem hagyott nekik más választást, csak azt, hogy végezzenek vele.

Háborús bűnök és agresszió

Másnap a tanúvallomásokat hallgatták meg, hogy segítsenek annak eldöntésében, mi következzen. Ezek háborús bűnökről és agresszióról szóló mendemondákat tartalmaztak. Január 25-ére a bírák megegyeztek, hogy kivégzik Károlyt, amennyiben visszautasítja a kegyelemkérésre tett utolsó ajánlatot.

Az ítélet megszületett. A foglyot „Stuart Károlynak” nevezték, aki „zsarnok, áruló, gyilkos és közellenség”, és mint ilyent, „a fejének a testétől való elválasztása által halálra ítéljük”. A bíróság felállt. Károly most már tudta, hogy nem lesz alkudozás.

Az angol király dicstelen uralkodása több halált hozott Angliára a lakosság lélekszámához viszonyítva, mint amennyien az első világháború lövészárkaiban haltak meg. Nem volt áruló, gyilkos, de mártír sem volt. Azonban egy dologban igazat kell adnunk neki: a csonka parlament és a hadsereg bárddal esett a törvénynek. Amikor pedig 1649. január 30-án lehullt a feje, Anglia egy újabb zsarnokság küszöbén állt.

A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2019. decemberi számában található.

Kiemelt kép: I. Károly kivégzése. Forrás: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.